Amnesztiát Horváth István professzornak!

Amnesztiát Horváth István professzornak!

 

 

Most elsősorban nem is Horváth István professzorról van szó, bár jelenleg az ő bőrére megy az alku. A magyar egészségügy az, amely folyamatosan terítéken kellene, hogy legyen, hiszen ami jelenlegi állapotában tapasztalható a hazai orvoslásnak, az távolabb áll a hippokratészi eskütől, mint Makó Jeruzsálemtől, mert Jeruzsálem, mint a Sólymok városa, még őrzi a magyar múltat. Ugyanez nem mondható el a hazai gyógyításról, ápolásról, az egészséges életre nevelésről, illetve az egészséges életmód feltételeinek biztosításáról. Horváth István professzor sok találmánya közül az egyikkel jelentősen csökkentheti a halandóság arányát, javíthatja az életminőséget, s ami még fontosabb, növelheti a jelenlegi élettartamot, amely a bantu négereknél is lényegesen alacsonyabban áll. De mert az általa előállított antigén jelentős mértékben lecsökkentené a hazai gyógyszerfogyasztást is, szinte előre borítékolni lehetett, hogy szó nélkül nem tűrik, ha közvetlenül is, de beleavatkozik egy idegen érdekeltségű csoport piaci hasznába. Mert a magyarországi egészségügy sem más, mint szigorú biznisz alapon működő üzleti vállalkozás, ahol annyit ér az emberi élet, amennyi pénze van a rászorulónak. Azt nem tudom, hogy Horváth István bűnös-e, nem az én dolgom megítélni, de azt igen, hogy sok százan, ezren áldják a nevét, akik visszakapták egészségüket, vagy legalábbis életminőségük olyan módon javult, hogy emberhez méltóan képesek élni. Nem beszélve arról, hogy évente több száz igen fiatal betegnek amputálják a végtagjait, érszűkület miatt, s bizony nem mindegy még idősebb korban sem, hát még szinte az élet kezdetén, hogy fél lábbal, fél kézzel kell-e a hátralévő életét valakinek elszenvednie. Tény, hogy a professzor által beadott antigén igen jó eredménnyel veszi fel a magyarországi egyik legsúlyosabb népbetegség, az érszűkület, a keringési bajok elleni küzdelmet. Horváth István, miután számos, hivatalosan előírt ellenőrzést elvégzett, látva az egészségügyben tapasztalható katasztrofális állapotokat, úgy döntött, hogy a további folyamatokat felgyorsítja, s az emberi tesztelést először saját magán, majd családtagjain elvégezve önként jelentkezőket vont be a kutatása eredményének bizonyítására. A hatás olyan hihetetlenül jónak bizonyult, hogy az évtizedekig is elhúzódható bizonygatásokat kikerülve, az önként jelentkezőknek átadott a „csodaszeréből”. Eddig egyetlen egy „műhiba” sem következett be, senki sem lett betegebb, maradandó károsodást sem szenvedett a szervezetük, ellenben csodákról regélnek sokan, akik éltek a lehetőséggel. Természetesen a gyógyszermaffia hiénái is megkeresték a professzor urat, s ha azonnal igent mond az üzleti ajánlatukra, ma lehet, hogy Nobel-díjasként ünnepelhetnénk, bár találmánya szinte bizonyos, hogy a földi halandókhoz nem juthatna el, hiszen megfizethetetlen áron kínálná a felvásárló. Ő azonban úgy döntött, hogy mindaddig, amíg az állam, mint nemzeti kincset, mint nemzeti szabadalmat, nem vállalja a védnökséget e nemzetmentő termék fölött, addig senkinek nem adja át a találmányát. S ez volt az a pont, amikor a spekulánsok eldöntötték, hogy Horváth Istvánnak meg kell lakolnia makacsságáért, magyarkodásáért és azért, mert keresztbe mer tenni a gyógyszermaffiának. Sajnálatos, hogy a magukat sztároló professzorok, akadémikusok, akik mint magyarságmentők, hirdetik magukat, akik a legősibb történeteinktől a süket fajdok párzási szokásáig mindennel foglalkoznak, mindenről előadásokat tartva járják az országot, nem érezték fontosnak, hogy kiálljanak Horváth István mellett. A magyar aranytartalékot kilopó Kunos banda tárgyalásán az egész hazai celeb világ ott tolongott a Markó utcában, Kossuth és Jad Vasem díjas csapatok adták egymásnak a kilincset, hogy meg kell menteni az aranytolvajokat. Így végül is potom másfél évet kellett a fő bűnösnek rács mögött töltenie, abból is a hét végéit a család körében múlatta, megcsúfolva ezzel a hazai igazságszolgáltatásnak mondott grémiumnak még a jogkövető ténykedését is. Horváth István professzorra azonban az államügyész 7 év letöltendő börtönbüntetést kért, amiért ilyen galád tettre – a magyar emberek egészségvédelmére, életük megmentésére – vetemedett! Az ember azt hinné, hogy a tárgyalóterembe nem lehet egy gombostűt sem leejteni a sok professzor, akadémikus, magyarságkutató és magyarságmentő tiltakozó demonstrálása miatt. Ezzel szemben egyedül Egely György agykutató érezte csupán úgy, hogy neki ott a helye és szolidaritást kell vállalnia a professzor úr mellett. De nemcsak hallgatóként volt jelen, hanem szavát is hallatta, nyilvánosan kifejtette véleményét a jelen állapotokról, ami sajnálatosan igen egyhangúra sikeredett, hiszen a többiek azóta is hallgatnak. Ha csak negyed-annyian érezték volna fontosnak az együtt érző jelenlétüket, mint az aranytolvajnál, már az is jelzésértékű volna a mindenkori hatalom, különösen az idegen érdekek kontroll nélküli kiszolgálására szakosodott gyógyszer- és egészségügy vezérei számára. Mert a magyar egészségügy elsősorban nem pénz kérdése, mivel e feneketlen kútba Dáriusz kincse is kevésnek bizonyulna, mert még Miami tengerpartja nincs teljes magyar kézben és a svájci bankszámlák is elbírnak még jó néhány milliárdot. Itt alapvető szemléletváltás kellene, de életbevágóan gyorsan és határozottan, az oktatásban, képzésben, a gyakorlati megvalósulásban egyaránt, mert hogy nagy a baj, ezt a hazai közállapotok mindennél hűebben tükrözik. Teljes testi-lelki-szellemi leépülésben szenved a lakosság nagyobb része, az egyre dráguló egészségügyi kiadások mellett mind többen kerülnek ki az ellátási körből, önmaguk pedig már képtelenek az egészséges életmódhoz szükséges útra rátalálni segítség nélkül. Ma a sarlatánok, kufárok, pénznyelő kalmárszelleműek kiszolgáltatottsága alatt szenved a nemzet, ahol szégyen, hogy Horváth István meghurcoltatása megtörténhetett. De még nagyobb szégyen, hogy mindezt a „szakma”, a „kollégák”, a „nemzeti érzelműek”, a „nemzetben gondolkodók” is gyáván, meglapulva, kitüntetésekre és elismertségre ácsingózottan kushadva hagyják. Ha Horváth István professzornak börtönbe kell vonulnia, az felér egy modern kori boszorkányüldözéssel, a magyar egészségügy idegen érdekeknek való teljes alárendelésével. December 4-ig, az ítélethirdetésig még van néhány hét, talán elegendő lesz ahhoz, hogy akiknek erkölcsi kötelességük lett volna réges-rég, hogy megszólaljanak, a 24. órában mégis csak a helyes útra lépnek. Az egész történet pikantériája, hogy Horváth István az előző tárgyalására Indiából érkezett vissza, ahol egy tudományos konferencián az egészségügyi miniszter mint India megmentőjét mutatta be a résztvevőknek. Emellett Géniusz-díjjal és számos nemzetközi elismeréssel is jutalmazták életmentő találmányait, de láthatjuk, hogy a szó és a tett között mekkora a különbség, más az elmélet és megint más a gyakorlat, különösen, ha magyar emberről van szó.

Rozgics Mária

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>