Az a csodatévő szteroid…

Az a csodatévő szteroid…

(“…meghalni sem tudunk nyugodtan” – Ady)
Hát, Megyeri úr szegény most jól bekapta… Vannak pontok, ahonnan már nincs visszaút, ahol amint mondani szokás már csak háttal lehet a szakadékba landolni, ha vissza is akarna fordulni az ember fia.

Megyeri úrral legutóbb az év végén találkozhatott az olvasó, amikor kellőképpen megalázva, sárba taposva volt része egy értágításban, és annak összes járulékában. Mint egy állatorvosi ló. Vagy barom. Mint tudjuk, ez azt jelenti, hogy az állatorvosi egyetemen azon mutatják be a nyavalyák összes válfaját.

Az “emberorvosi” barom meg életben szed össze minden nyűgöt, kórságot… És baromhoz hűen tűri is a mára már csak csúfolkodásból nevezett egészségügy különböző pofonjait, jobbfajta boksz-zsákhoz hasonlatosan. De nem szaporítjuk  a szót, térjünk a lényegre.

Van, amikor eljön a végső egyenes mindenki számára. Azt mondják, ez aztán mindenkit elér, csak ki kell (kéne a francnak) várni. Manapság nem strapálja magát a Kaszás, hogy lassan battyogva soroljon felénk, mi megyünk elébe, hozzá. Életmódunkkal, életvitelünkkel. Úgy bizony. Ha meg már úgyis akad mellé nyűg, akkor még könnyebb az ilyen. Na, Megyeri úr is valahogy így járt. Alig hogy kezdett volna gyógyulni a lába, a járulékokkal, elkezdett a mellkasa szorítani, nehezen akart ki-be közlekedni rajta a levegő. Újpesten ezt tüdőgyulladásnak vélték, azzal is kezelték, mire jó foltossá vált az antibiotikumtól, kezelhették azzal is. Aztán, amikor már egyre rohadtabban jött néha egy-egy  fulákoló roham, hát gondolt egyet, odavágta a kalapját a kórház küszöbére, és hazament inkább. Persze a hősök nem arrafelé születnek, hát másnap már igen rosszul is lett. Nosza, mentő vitte a katonák hospitaljába, ahol először majdnem haza zavarták.

Egy: területileg nem az ő macskájuk…  (mint tudjuk, az egészségügyet dagadt Ági anno, feltrancsírozta területi illetékességekre)

Kettő: mit képzel, hogy amott ott hagy csapot-papot, aztán idehozatja magát kuncsorogni? De azért egy CT-re elküldték, hát onnan fel sem engedték kelni: mert hogy az a „tüdőgyulladás” nem az, hanem: tüdőembólia… Egy null ide,  amazok ellen…  Gratula. Szakorvosi különdíj akár. Gyógyulás, hazamenetel, boldogság két hét után…

Aztán jöttek a fulladások, furcsa szédülések egyre erősebben, egyre többször. Nem ragozzuk, nincs orvosi nagy regény, azt írja meg dr. Cook vagy más. Ami a lényeg: a végső diagnózis nagyon sok mindenre rányomta a bélyegét: leukémia.  Rohadt, mocskos, aljas betegség. Mint aztán kiderült, annak is a legaljasabb formája, ami felzabál minden vöröset amit a vérben sejtnek talál… És akkor elgyengül a polgár, összeesik, nem kap levegőt, megfulladhat. Ezt nem lehet bizonyos kor után gyógyítani. 45 éves korig támogatja az OEP a velő-cserét, (utána max. velős kenyeret kaphat a vendéglőben) de a szervezet sem bírná ki, meg már nem is kelne életre idegen csontban ennyi év felett… Marad az ún. „támogató kezelés” amikor, ha a polgár nem jehovista vagy hasonló faksznival van megáldva, akkor elfogad két zacskó vért, támogatásul, transzfúzióban.

Ez egy darabig visszatartja a Gonoszt. Így volt ez itt is. Először másfél hónap, aztán három hét, aztán nyolc napos szünetekkel jött a roham-sorozat, a legutolsó időre már járás sem volt, csak összerogyások, és kőkemény fuldoklások.

Így került hősünk a mostani kórházba, ami az utolsónak látszik akár így, akár úgy. Először még a saját lábán vánszorogva, majd pár nap után az ágyba rogyva. És bizony, szinte két naponta tolni kellett belé a vérkészítményeket… Innen lesz azért érdekes a dolog. Nem kicsit, inkább nagyon: Először vele közölte a kezelőorvosa a megmásíthatatlant, aztán jött rokon, hozzátartozó, mind-mind megkapta a zsebkendőfakasztó hírt: körülbelül egy hónap, és annyi… A hetek teltek, a bevérzett láb nem gyógyult, a másnapos (néha megúszta, csak harmadnapos) transzfúziók és a velük járó vérvételek miatt „gyűszűlyuknál sűrűbb már a lékünk” írhatta volna erre is Villon, a vörösvértestek pusztultak úgy, ahogy meg van írva, mindenki tette a dolgát ugyebár. Megyeri úr meg romlott, romlott, egyre jobban. De csak nem akar meghalni? Van képe nyakig telerondítani a pelenkanadrágot, munkát adni a személyzetnek, sőt, reklamálni, ha negyven percig úgy kell a kellemes meleg masszában tespedni?

Aztán jött egy intermezzo: nem volt vér a vérellátónál, így hat napig nem kaphatott utánpótlást. Ekkor a hatodik napon már gáz volt, még a kinyújtózás is fullasztó volt. Most már megmutatta a Sárga Szemű, milyen amikor közeledik… Hogy aztán ez tényleg átmeneti hiány volt, vagy valami tesztfutam, mit bír ki vér nélkül? soha nem tudjuk meg… Aztán megint sikeredett vért kapnia. Többször is jött a két zacskó egymás után megint. És érdekes: most valahogy mintha nem múlna a hatásuk olyan hamar. Már majdnem kezdett a remény felcsillanni, amikor valami feltűnt Megyerinek. Minden reggel 7-8 óra tájban jött a nővér, és egy opálos színű valamit nyomott bele a vénás csatlakozóba. Egyik alkalommal a kérdésre még el is mormogta a hölgy: „szteroid”…

Igen, felmerült már régebben annak esélye, lehetősége. A szteroid gyógyászati célra ugyanis arra is jó, hogy lelassítja a vörös vértestek bomlását, segítse az alvadást, stb. Csakhogy van egy rakás keményebb ellenjavallat is a használata ellen, Megyeri úr határozottan emlékszik, hogy a hónap elején a főorvos ellenezte a használatát. Most viszont, már negyedik napja kapja, mióta vért nem…  És a doktornője szerint egész jó a vérképe…  Sőt, annyira jó, hogy ha ilyen marad, mehet haza (!)  Tetszik érteni? Ha felszámolta volna a lakását, mert azt mondták: meg fog halni, akkor meg az elfekvő osztályra, a spenótagyú hullajelöltek közé…

Ahol aztán: szintén mondá vala a bájos ifjú össze-vissza beszélő hölgy: már nem kap sem transzfúziót, se mást. A vénás tűt is kiszedik a karjából, így majd a csodaszert sem fogja kapni oda. Minek is? Meghalni úgyis ott fog, ezek a szerek meg ahhoz úgyse kellenek…
Ennyi.
pater Francesco
Szerk. megjegyzés: Kicsit hosszúra sikeredett történetünk egyetlen erőssége: tények, tények és tények. Ezeken alapul az egész történet. Valós, létező emberről van szó, megtörtént esetről, és: semmi plusz nincs hozzátéve. Hogy aztán Megyeri úrból már az osztálynak van elege, ahol fekszik vagy ha sokáig húzza a dolgot a halálba menő, akkor ez a szokás, így kell lerázni… ki tudja? Talán az a magasságos Népjóléti Miniszter és csapata tudná kideríteni, ha már a reformáción jár az agyuk.. Egyébként a történet hősének neve és címe szerkesztőségünkben. A kórházé, kórteremé is, ahol (még) ágyhoz ragasztva fekszik.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>