Az értelmiség árulása

Az értelmiség árulása

 

A mai magyar társadalomban talán nincs is olyan család, aki valamilyen formában ne lenne érintett az úgynevezett devizahiteles össz-állami csalássorozatban. Vagy mert hitelt vett fel, vagy pedig mert az ő adóforintjaiból is „konszolidálják” a bankokat. Aki találkozott már dr. Léhmann György siófoki ügyvéd tanácsaival, felhívásaival, kétségbeesett kérelmeivel, a kollégái iránti számonkéréssel, ha máskor nem, legalább most szembesülhet azzal, hogy a magyar értelmiség elárulta, cserben hagyta a nemzetét. Hiszen az ügyvédúr folyamatosan kéri, szinte követeli az ügyvédtársaitól, hogy ebben a nyomorult helyzetben, ebben a nemzetet kifosztó maffiaügyletben mindenkinek kötelessége ingyen – azaz újabb sáp levétele nélkül – a nemzet mellé állni. Hiszen, ha nem csupán az anyagi haszonszerzés, a még több „tiszteletdíj” begyűjtése lebegne sokak szeme lőtt akkor belátnák, hogy a kör előbb-utóbb bezárul, s a pénzlehúzó játéknak maguk is áldozataivá válnak, mert a becsaphatók, kisemmizhetők száma véges, az éhes rablóbanda pedig nem fogja nézni, hogy korábban ki állt mellette, avagy ki volt az, aki hallgatólagosan hagyta, hogy fosztogassanak. De nem csupán az ügyvédek sorolandók ide, hanem valamennyi, úgynevezett értelmiség, amelyet manapság diplomához kötnek. Nézzék meg az építészeket: kik terveznek élhető életterű otthonokat? Hol van már a régi hagyományos szerkezetű otthon, ahol a konyha volt az, amely a család együttlétét megteremtette. Ma mi van? Főzőfülke, amelyben a raboknál is kisebb helyiségbe zárva mindenkinek elmegy a kedve nemcsak a főzéstől, de attól is, hogy gyermekeinek a tudását átadja. De említhetjük a színjátszást, a színészetet, a művészetnek ezt az ágát, amely gátlástalanul kiszolgálja az erkölcsi fertőt példaképnek állító aberrált gyülevész banda ízléstelenségét. Mert megfizetik. Soha még annyi obszcén szöveg, annyi pucérkodás, vértől csöpögő szenny nem volt a filmekben, színpadokon, mint az utóbbi néhány évtizedben, mert ez az eltorzult személyiségű banda már normális életre képtelen, az emberi értékeket soha nem is ismerte, számukra a földi lét csupán abból áll, amit megfizetett pojácáikkal kivetíttetnek. Ám említhetjük a pedagógusi kart is. Akit valóban érdekel a választott tantárgya, számtalan módon meggyőződhet róla, hogy a jelenlegi világuralomra törő banda érdekeivel szemben mi is a valóság vagy legalábbis annak földi mása. De nem. Pénzért mindenre hajlandók. Még arra is, hogy a felnövekvő és még tiszta lelkű ifjúságot megrontsák. Hiszen hazudozásaikkal, közömbösségükkel, vagy tudatosan vállalt szolgalelkűségükkel okozói lesznek maguk is az emberi lélek megnyomorításának. De idesorolható az orvostársadalom is, amely szintén gondolkodás nélkül bemagolja az egyetemi tananyagként bebiflázottakat, amelyek egyetlen célja: a lebetegített, lelkileg is megnyomorított társadalmakat gyógyszerfüggővé tenni, s így a gyógyszermaffia érdekeit mindenféle fenntartás nélkül kiszolgálni. A devizahitelesek kálváriája ha másra nem, legalább arra jó példa, hogy végre a társadalom szembesüljön azzal, hogy az áldozatos munkájukkal fölnevelt, „kiművelt” értelmisége hogyan fordul ellene, pénzért miféle árulásra képes, s az egyetlen értékmérő ezek számára csakis a másokon átgázoló létformában a mind több haszonszerzés. Amely anyagiakban is, de pozíciókban, politikai karrierben is kimutatható, hiszen a képviselőséget már említeni sem érdemes. Politikusaink, képviselőink a maffia szolgálatába álltak, kiszolgálóivá váltak egy gyalázatos pénzoligarchának, amely ma a világot behálózza. Hogy van-e kiút? Erre a kérdésre Léhmann György ügyvéd úr küzdelme is választ adhat. Egyetlen kiút, ha senki sem adja fel. Nem értelmetlen öngyilkosságba kell menekülni, mert ez a borzalmas tett ezeket a lelketleneket nem hatja meg, sőt inkább úgy veszik: egyel kevesebb maradt. Nem keseregni kell, hanem igen is küzdeni, hiszen aki képtelen küzdeni a jogos jussáért, attól valóban el is veszik az utolsó fillérjét is. Nem tüntetgetni, siránkozni kell, hanem egyenként végig járni minden lehetséges fórumot. A közös képviselet olyan, mint a közös ló, túros – sebes, tajtékos – a háta. Itt is csupán a pénzbeszedés a lényeg. Természetesen kell az összefogás, de csak olyan mértékben, hogy ki-ki az ismerőseit, kárvallott társait tájékoztassa, hol tart az ügyében. Kell, hogy egymás tárgyalásaira elmenjenek, lássa a politika által ezer szállal fogott bírói testület is, hogy nincsenek egyedül, és higgyék el, ez is nagyon sokat számít. De abban a percben, amikor ráveszik a károsultakat, hogy pertársaságokat alakítsanak, biztosak lehetnek benne, hogy sosem érnek a végére a küzdelmüknek. Csupán a „hullarabló” ügyvédek zsebeit tömködik, mivel a peres eljárások során hatszáz embert képtelenség meghallgatni, mindig lesznek indokok, ami miatt el kell napolni a tárgyalást, s egyszer csak az egész elévül, anélkül, hogy jogos jussukat visszakapnák. Nézzék meg a Baumag-társaságokat, mit műveltek velük a lefizetett szélhámosok! Addig járatták körbe, itt tüntetni, amott demonstrálni, még Brüsszelbe is kivittek sok szerencsétlent – jól jön az a kis részesedés a turista utakat szervezőktől is -, aztán egyszer csak hamvába holt minden, a pénz meg az ablakban! Nézzék meg a Kulcsár ügyet. Ez a félművelt stróman valamennyi parlamenti párttal üzletelve sok milliárd forintnyi kárt okozott nekünk, s most ő is, akár csak a Tocsik Márta példaképe, most kártérítést fog kapni a magyar államtól, mert meghurcolták ártatlanul. Emlékeznek még az ÁVH-s kötődésű Princz Gáborra. Több százmilliárd forintot tüntetett el – dehogyis tüntetett el, ezt csak nekünk adták be esti mese helyett, nagyon is eltervezetten rakta a politikusok zsebébe – s mégis felmentették, hiszen kijelentése szerint is mindenkit az árán fizetett meg. Ezért döbbenjen már rá mindenki, hogy magunkra hagytak, elárultak, becsaptak bennünket, s nem kell kétségbe esni, hanem, ahogy gróf Széchenyi István is jelezte: Egyedül vagyunk! – de ez az egyedüllét a sok-sok magára hagyott erejét ha megnöveli, ezek az erők egyszer csak összeadódnak, s akkor a pokol kapuit is le lehet dönteni vele. Nőjenek fel már a magyarságukból fakadó kötelességükre: „Küzdeni, Erőnk szerint a legnemesbekért”, s meglátják, nem lesz hiábavaló!

 

Rozgics Mária

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>