Bender-log népe – A gyevi törvény

Bender-log népe

A gyevi törvény

 

Gyevit ne tessék keresni a térképen, mert a térképen csak Algyő található, egy macskaugrásnyira Szegedhez. De hát a makfa mondhat, amit akar, a gyevi magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa. A gyevi magyar itt árulja a sült tököt a kultúrpalota tövében, a két kű-szent lábánál, akiknek nagy örömük telhet ebben a déligyümölcsben, lévén az egyik Homérosz, a másik Arisztotelész.

Kérdezem tőle, hová való, ezt feleli rá:

-Leginkább Gyevibe.

A régi világban szokásban volt a nagyszerű magyaroknál a Márton gyereket Mártának kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja és ne öltöztesse angyalbőrbe. Valami ilyen huncutság lehetett abban is, hogy Algyő Gyevinek nevezte el magát. Gondolta, hogy így majd nem találják meg a mindenféle dézsmaszedők.

No, de ez a tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt, mikor utoljára járt benne a király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó király, aki benn járt, Mátyás király volt. („Az pedig még Kossuth atyánknál is régebben volt, hallja!” – így mondja az én ge4vi emberem, akinek valahogy olyan, mintha a negyvennyolctól ezer esztendő választana el bennünket. Különben vagyunk ezzel így többen is.)

Elég az hozzá, hogy Mátyásra egyszer ráestellett a szegedi határban, ahol nyulászni járt, amihez akkor még nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi őrgróf engedélye. (Mert így könnyebb kimondani a Pallavicini nevét, mint ahogy az urak mondják.) Valahogy eltévelyedett a kíséretétől, nem volt vele senki az ispánján kívül, aki alatt a nádor értendő, azt ijesztgette tréfás szóval:

-Na, cselédem, hová bújjunk éjszakára, hogy el ne kapjon a réztollú bagó?

-Itt van Gyevi egy miatyánkra – emelte meg a süvegét az ispán -, ott meghálhatunk, reggel aztán megkereshetjük a többieket.

-Okos embernek adsz kenyeret, ispán – biccentett rá Mátyás a tanácsra.

-Csak adnék, királyom, ha volna – mutatta mosolyogva az ispán az üres tarisznyát.

-No, annál szaporábban mehetünk, legalább nem viszünk terhet – nevetett a király.

Mentek is szaporán, gyertyagyújtáskor be is értek Gyevibe. Tücsükmuzsikás nyári este volt. Bujkáló holdvilág úszkált az égen, ráérő emberek beszélgettek a leveles kapuban. A fejedelem délceg alakján mindjárt megakadt az asszonyok szeme, mondták is fönnhangon:

-Ott is nagy eső járt, ahol ez termett. H ét határban nincs ilyen szép szál legény.

-Hallod-e, ispán? – húzta ki magát büszkén a király.

Az ispán még meg se mukkanhatott, mikor valaki nagy alázatosan megszólalt: – Kivéve a gyevi bírót.

Szép, fehér hajú öregember volt, aki mondta, még a sapkáját is megemelte hozzá. Összenézett a király meg az ispán, de csak elnevették magukat. Ballagtak tovább, be a falu közepére, ahol nyitott ajtajú ház ajtófélfáján forgácscégért lobogtatott a szél. Ott is ácsingózött egy-két ember, odafordult hozzájuk a király:

-Csárda ez, atyafiak?

-Az ez.

-Van-e benne fehér cipó?

-A váci püspök se eszik olyant.

-Kivéve a gyevi bírót – mondták ketten is egyszerre.

-Hát piros bor?

-A török császár se iszik olyant.

-Kivéve a gyevi bírót kapkodták le a népek a fejrevalójukat.

Az ispán meg akarta kérdezni, miért kell mindenből kivenni a gyevi bírót, de Mátyás húzta befelé.

-Gyere, gyere, mert éhes vagyok, mint a farkas!

Hát elverték az éhüket hamar, rántották ettek kakastejes kenyérrel, ittak rá piros bort is, meg is köszönték a vacsorát a csárdásnak illendően.

-Ilyen jóízűt se ettek ma Duda várában – ütött a vállára a király barátságosan.

-Váljék egészségére, vitéz uram – dörzsölgette össze a kezét a gazda, de neki is mindjárt eszébe jutott hozzátenni, hogy: – kivéve a gyevi bírót.

-Én bizony nem veszem ki a gyevi bírót se – nevette el magát a király.

-Hej, dehogynem, vitéz uram, dehogynem! – kiáltotta ijedten a csárdás, s kézzel-lábbal, szemmel-orral egyre integetett a sarok felé. A király azonban most már bosszúsan vont vállat.

-Ejnye, de fura falu ez a Gyevi, vigye el a markoláb!

-Kivéve a gyevi bírót – kottyant bele a gazda, de olyan sebesen ám, hogy a királynak megint csak nevetésre szaladt a szája.

-De bizony azt vigye el legelőbb!

-Márpedig azt nem viszi! – csikorgott ki valaki a sarokból, mint a kenetlen kerék. S nyomban ki is gurult a szoba közepére egy kis duda formájú ember, akinek szép nagy szélfogó füle volt, mint a szentesi korsónak, s azt annál sebesebben mozgatta, minél jobban elfutotta a méreg. – Gyeviben az a törvény, hogy a bírót mindenből ki kell venni.

-Ejnye, kutya meg a mája! – csodálkozott el a király. – Hát aztán ki hozta ezt a gyevi törvényt?

-A gyevi bíró! – lengette a füleit a dudaember.

-No, szeretném azt a jeles bírót látni! – kacagott a király.

-Hát csak nézzen meg kend – szuszogott a dudaember -, én vagyok a gyevi bíró!

-Hát akkor kendet vigye el a markoláb – mutatott rá a király-, ezt meg Mátyás deák mondja kendnek.

Az lett ebből, hogy a gyevi bíró mindjárt előrikkantotta a kisbírót, és hűvösre tetette a két diákot.

-Ki nem ereszted őket, míg meg nem tanulják a gyevi törvényt!

Ment is a két diák engedelmesen, de kisvártatva lelkendezve futott vissza a kisbíró, mutogatva az összeszorított markát, mint az égett sebet.

-Hát te tán parazsat szorongatsz a markodban, hé?! – meresztett nagy szemet a bíró.

-Jobban süt ez még annál is – nyitotta ki a markát a kisbíró. – Ezt küldik a csárdásgazdának a garabonciások.

Vadonatúj aranyforint volt. Szent László képe az egyik felén, gyűrűs holló a másikon, addig csak hallomásból tudtak ilyenről Gyeviben. Meg is szeppent a bíró egy kicsit, hogy mégse lehetnek ezek a deákok valami csiribiri emberek. Hazamenet a faluháza felé került, bekukucskált a kulcslyukon a két deákra, de nem csináltak azok semmi különöset. Papírost szedtek elő a tarisznyából, arra írkáltak-firkáltak: a nagyobb mondta, a kisebb írta.

-Mégiscsak deákfélék lesznek – nyugodott meg a bíró. – Majd számon veszem, mire pazarolták a mécsest.

Kürtriadásra, lódobogásra ébredt reggel. Cifra ruhás urak sürögtek-forogtak a háza előtt, középen a két deák. Fogja az ákombákomos papírt a kisebb, adja neki a parancsot a nagyobb:

-Olvasd ispán, olvasd!

-Gyevi derék népét szívébe fogadja a király őfelsége! – olvassa a kisebb deák.

-Kivéve a gyevi bírót! – mondja a nagyobb.

-Nincs köztük tökkel ütött fejű ember.

-Kivéve a gyevi bírót!

-Azért elrendeli a király, hogy Gyeviben többé senki porciót ne fizessen!

-Kivéve a gyevi bírót!

-Minden gyevi ember pünkösd napján az ő vendége legyen!

-Kivéve a gyevi bírót!

-Ezüsttálból aranykanállal egyen!

-Kivéve a gyevi bírót!

-Tíz arany útravalót kapjon! – hajtogatta össze az ispán az írást.

-Kivéve a gyevi bírót! – mondta rá a király, s odafordult nevetve a dudaemberhez. – No, gyevi bíró, ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt?

Azzal megsarkantyúzta a lovát, s egyszerre porba veszett a kíséretével. (A por nem is változott azóta se.) A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a megszúrt duda, betakarta magát a fülével, s világéletében ki sem bújt többé alóla. Ezt pedig annak bizonyságára írtam, hogy a tekintélytiszteletet nem most találták ám ki Magyarországon!   /Móra Ferenc/

*

Amióta a Bender-logok ennyire elszaporodtak, tudjuk, hogy a tekintélytisztelet még nagyobb lett, mint Mátyás király idejében. De bizony ezért nem csupán a basáskodók a hibásak, hanem a sok gyáva hajbókoló is, aki az ilyen dudaembereket nem képes móresre tanítani. Mert bizony Mátyás királyunkhoz hasonló vezére azóta sem termett a magyarnak. Vagy ha született is, nem látja értelmét előjönni, mert annyi a nagyfülű, dudaember körülötte, hogy meg sem hallanák, amit a gyevi embereknek üzen. Vigye el a markoláb a sok gyáváját!

 

Saulus

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>