Boróka

Boróka

 

Szent Antal hajnalán családunkba megérkezett Boróka, harmadikként a testvérkéi mellé. Hajnali öt órakor kopogtatott, s mire anyukája összekészülődhetett volna, a pici lány már le is szentült erre zűrzavaros világra. Egy hangos kiáltás után békésen pihegett édesanyja mellkasán, s hamarosan édes álomba merült, ahogy a megnyugtató szívhangot érzékelte. Réka a maga másfél évével először még nem értette, hogy miért kell öt órakor kiemelni a jó meleg takaró alól. Gyors öltözködés – jön a másik mama, hogy elvigye, s miközben a pelenkát kötözném rá, ő kicsi kezeit feje fölé emelve hangos nyögdécselésekbe kezd. – Réka, hozzam a bilit? – kérdezem, kissé izgatottabban, hiszen a másik szobában az Anyukája vajúdik. Ő pici fejét rázza, hogy nem kell bili – még nem akar megszólalni – s a másik szoba felé intve tovább folytatja a nyögdécselést, közben olyan fájdalmas képet vág, mintha a világvége közeledne. Még mondja valaki, hogy a kicsik keveset tudnak az élet dolgairól! Bendegúz a nyáron lesz négy éves. Ő már Anyukájával végig tanulmányozta a képeskönyvet, amit a hozzá hasonló kicsiknek rajzoltak, s amelyben a kisgyermek születésével kapcsolatos valamennyi ismeret a saját értelmi szintjüknek megfelelően tálalva van. Ő csak áll a szoba közepén és hangosan mondogatja: – Majd ha itt lesz, meg akarom ölelni a Borókát. Én vagyok az először szülött, nekem kell vigyázni rá. Én egyetlen vagyok, a lányok a kettetlenek! – S amikor a másik mami megérkezik, mintha nem is egy három és fél éves kisfiú, hanem egy bölcs felnőtt ember lépkedne ki a szobából. Réka még a reggeli nyafogást is elfelejtette. A karácsonykor kapott hajas babáját a hóna alá vágva, vissza-visszanézve a másik szobába, szófogadóan indul a felnőttek akaratát teljesíteni. Kicsi szíve inkább a maradást választaná, de ilyen korban a gyermekeknek még az okos felnőttek mondják meg, hogy nekik mi a jó.

A délelőtt a nagy öröm, meghatódottság és aggodalom váltakozó pillanataival telik. Minden rendben van-e, egészséges-e. A nagy izgalomban még azt is elfelejtettük megnézni a reggeli félhomályban, hogy valóban kislány-e. Az ultrahang is tévedhet, de itt azért pontos volt a „diagnózis”. Három és fél kilós és alig félméteres pöttömség és mégis csupa nőiesség, mindene a helyén van, akár a leghíresebb festményeken. Olyan szépen szopizik, pedig ilyen hamar még nem is szoktak – magyarázza valaki a sok aggódó felnőtt közül. Gondolom, Boróka csak jobban tudja, hogy neki mi a jó. Ő még nem törődik sem a szokásokkal, sem a statisztikai számokkal. Békésen issza az édes anyatejet, s már a szemeit is próbálgatja nyitogatni. Csodálatosan szép kék. De még nem akar a külvilágba belevegyülni, gyorsan csukja is vissza pilláit, hogy egy kicsikét még visszaszenderüljön abba a boldogságba, ahonnan érkezett. Haja még így, összecsomósodva is szépen kunkorodik a fején, masnit lehetne kötni bele. Kora délutánra már teljes a nyugalom. Mama és baba békésen pihen. Az asztalon az öt szál vörös rózsa jelzi, hogy a kicsi család immár öt tagúra bővült. A két száműzött csendesen, szinte beosonnak a lakásba, a mami kíséretében. Kézmosás, papucshúzás, s már futnak is a belső szobába. Bendegúz áll az ágy előtt és egy szót sem szól, csak nézi Anyát és Borókát. Réka kis erőlködéssel felhúzza az ágyra gumibugyis popsiját – jóval tíz kiló felett ez igen nagy munka -, s amikor szuszogva ott térdel Anya és Boróka előtt, kicsi szája csodálkozásra kerekedik, s mint amikor a karácsonyfa csillogó fényeire tekintett, egy hangos Ó hagyta el a száját. Aztán egyik aprócska kezét Boróka fejecskéjére tette óvatosan, mintha csak egy kis tollpihét érintene, másikkal Anya arcát simította végig, s fejét Anya vállára hajtva sokáig így maradt. Szótlanul, csak a két kicsi kéz beszélt.

Odakint mínusz tíz fok van. Az éteren át egymást érik a rosszabbnál rosszabb hírek, de ki törődik most ezzel. Itt egy új kis élet bontogatja aprócska angyalszárnyait. De hiszen kistestvérei is csak néhány röpke pillanattal előbb érkeztek. Nézem a pillanatnyi csendéletet, s lelkemben arra gondolok, de jó volna, ha ez a békés nyugalom aranyozhatná be minden magyar család otthonát. Nem kellene munkanélküliségtől, kilakoltatástól, szegénységtől, mesterségesen ránk szabadított kóroktól, migránsok gyilkos ösztöneitől rettegve, a mind éhesebb politikusok hazugságáradatától butulva élni meg a holnapot. Ezek az őszinte kis emberpalánták még olyan tiszta lelkülettel érkeztek közénk, ahogy Réka pici kezeinek simogatása is jelezte, hogy ők szeretnének ilyen szeretetben felnőni, szeretnének mindenkit megsimogatni, a lelkükre ölelni és együtt örülni a világnak, amely minden, ember által rárakott szenny ellenére is szép és jó is lehetne, ha a felnőttek hagynák.

Politikusok, képviselők, milliárdokat összeharácsoló, összelopó tolvaj banda, vállalkozóknak vagy bárminek nevezettek! Egyszer, az életben, ha csak egyszer egy ilyen pillanatot megélnétek, akkor talán megéreznétek azt az erőt is, amiért érdemes volt megszületni. Ha csak egyszer is megszólalna ott bent, a mellkasotokban a lelkiismeret, hogy igenis minden aprócska életnek joga van a boldog élethez, talán ti is másképp gondolnátok a holnapot. Az embert nem biomasszának, nem alattvalónak, golyófogónak, rabszolgának, csicskásnak és a jó ég tudja mi mindennek keresztelnétek át. Hagynátok, hogy ki-ki élje a maga életét. Életteret, életlehetőséget adva mindenki számára. Hiszen a mi jó öreg Glóbuszunk mindenki számára, aki erre a ki tudja hány milliárd éves sármasszára leszületett, megadja az élhető élet lehetőségét. Ha a politikusok és az egész banda, aki ebben a mocskos színjátékban egymásba kapaszkodva nem rondítana bele a létezésbe! Ahogy Jézust oly sokszor szeretik idézgetni, önmaguk igazolásaképpen, azt igyekeznek elhallgatni, hogy ha Isten bárányt teremtett, füvet, jó legelőt is adott mellé. Bizony valamennyi léleknek jutna elégséges zöldarany pázsit, ha nem volna olyan telhetetlen, kapzsi és kegyetlen az a banda, amely a világra rátelepedett. Pedig hát háborúk, rablások és milliárdok gyűjtése nélkül is lehetne élni, és csak így szabadna, amikor nem azért kelnek fel reggelente, hogy számba vegyék: ma kit gyilkoltatnak le, mennyi milliárdot rabolnak a másiktól, hányféle fegyvert, biológiai tömegpusztító eszközt alkalmaznak. Egyszerúen csak élnének. Rácsodálkoznának a Napra, hogy az aranynál szebben képes ragyogni. Meglátnák, hogy a selymes fű között aprócska kis virágok is előbújnak, hogy szebbé tegyék a réteket, mezőket. Meghallanák a madarak csiripelését, amelyet most az emberek jajveszékelése elfed. A romba döntött, lebombázott házak helyén új élet sarjadhatna, ismét virágok és fák karolnák át az otthonokat, ha nem volnának ennyire önmaguktól is elrugaszkodott fenevadak, akik azt hiszik, hogy a mocskos bankóikkal megválthatják az életüket.

Az élet értelmét ez a két kis csöppség sokkal jobban érzi, akik ott, az Édesanyjuk ölelő karjaiban köszöntik a pici Borókát, mert lelkecskéjükben a szeretet virága tovább nyílhatott, s szép csokorrá nőtte ki magát. Szeretni, minél többet, minél jobban, s szeretetet kapni, ez volna az az új törvény, amit Jézus is lehozott közénk. De ti, kapzsi kalmárok, kufár lelkűek, megöltétek őt, s két évezrede igyekeztek kiölni a szeretetet az emberek lelkéből, s még a gondolatából is. Ám addig, amíg ilyen kis emberpalánták érkezhetnek közénk, hiába minden igyekezet, a szeretet él és élni akar.

 

Rozgics Mária

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>