Demokratúra

Demokratúra

 

 

Korábbi írásaimban, különösen a Jelenések Könyve kapcsán tett észrevételeimben, már céloztam arra, mi lesz, ha a britek a kilépés mellett döntenek. Hát, megtették.

És most itt van egy új helyzet: a hanyatlás-kori Római Birodalom a szakadás szélén áll. Szűk 1.500 évvel az első birodalom bukása után, a csellel, fortéllyal és erőszakkal fenntartott utód-birodalom újra a széthullás, a megsemmisülés rémével néz farkasszemet. Azt gondolom, törvényszerű ez. A történelemkönyvek azt tanítják, hogy az első Rómát a népvándorlás döntötte meg. A külsőségek egyoldalú értelmezésével ez látszik valószínűnek. Ám, ha egy kicsit mélyebben beletekintünk a római jog fejlődésébe, a birodalom belső viszonyainak alakulásába, a polgári életmód és felfogás változásába, egyértelműen kiviláglik számunkra, hogy a bomláshoz vezető belső erők sokkal nagyobbak voltak, mint a külpolitikai jelenségként értelmezhető népvándorlás. Róma elsősorban erkölcsi tekintetben épült le a II. század után. A katonaképes polgárok kedvenc elfoglaltsága volt például, hogy megcsonkították magukat, mert nem akartak a légióban szolgálni. Azután roppantul csodálkoztak, hogy nincs, aki megvédje birodalmukat.

Minden más, korábban még valamiféle emberi arculatot mutató szokás is elfajzott, beleértve a szexuális magatartást, s a kapcsolattartás egyéb megnyilvánulásait is. A dekadencia vett erőt a társadalmon. Az akkori elit az adminisztráció, a központi irányítás és ellenőrzés fokozásával kívánt úrrá lenni a bajokon.

Nem nagyon sikerült nekik.

A dekadencia megjelenése egy társadalom működésében mindig a vég kezdetét jelenti. Modern-kori Európánkban, az egykori Róma örökösének működésében a XIX-XX. század fordulóján ütötte fel a fejét, ismételten, s nagy befolyást gyakorló módon. Két világháborút szült az életuntság, a kiábrándultság a földrészre. Halottak tízmilliói adták az útjelző karót a dekadencia előre nyomulásához. A mérhetetlen emberáldozat is kevés volt ahhoz, hogy hosszabb időre leszámoljunk az életuntság pusztító mételyével. Valószínűleg azok haltak meg a háborúk borzalmaiban, akik nem a dekadensek táborába tartoztak. Ők még éltek volna, ha hagyják őket.

A világháborúk utáni újjáépítések lázának elmúltával, újra előtérbe került az extrovertált ideológiák minden megjelenési formája – s ez a társadalmat a mai napig mételyezi is. Dekadencia, nihilizmus, individualizmus – mind olyan megnyilvánulások, melyek atomizálják a közösséget. Tudom, azt gondolja a hatalmi elit, hogy ezek segítségével könnyebb a népek százmilliót kényük-kedvük szerint igazgatni, mint nélkülük lehetne. Nem veszik azonban észre, hogy a legfontosabb ténykedésre alkalmatlan a preferált ideológia-rendszer: nem képes közösséggé formálni az egyedül születő, s egyedül elhalálozó emberek laza együttélését, az uralkodóvá váló kollektív magányt.

Ebben a helyzetben érkezik a hír: az brit alattvalók többsége, az EU-tagság kérdésében kiírt népszavazáson úgy döntött, hogy elhagyja Róma kvázi-jogutódjának szervezeti kereteit. Saját, nemzeti létének megélése szempontjából, nem érzi szükségesnek, hogy belül maradjon.

Az eredmény megszületett, a reakciók sorozata elindult.

A német elnök nemes egyszerűséggel kifejtette, hogy hülyék az emberek. A neten azt írta erre valaki, hogy a németek elmulasztották kicserélni politikusaikat, ezért azok kicserélik a németeket. Ha „Mutti” előző évben tett kijelentéseit, migráns-befogadó megnyilvánulásit tesszük e megállapítás mellé, kijelenthetjük, hogy nem is teljesen elvadult a kommentáló feltételezése.

Mondhatnánk, hogy legyen ez a németek belügye, de talán nem ilyen egyszerű a kérdés. Meg kell tekintenünk ugyanis az elnöki kijelentés tudati-pszichikai hátterét. Hogyan lehetséges, hogy a népfelség elvét hirdető, látszólagosan demokratikus alapokon működő társadalomban az első számú közjogi vezető, a felséges nép élenjáró szolgája, ilyen kirohanásra ragadtatja magát?

Bizonyos, hogy elszakadt a tömegtől, amelyben vétetett. Bizonyos, hogy a logika nem tartozik személyes erősségei közé. Ha ugyanis a társadalmat alkotó egyszerű emberek – akik őt is megválasztották – hülyék, akkor az ő megválasztása is hülyeség volt a részükről. Be kellene látnia, hogy ő emiatt nem az elit tagja, hanem csak egy hülyeség véletlen terméke. Elnöki posztja maga is hülyeség, a hülyék akaratából.

Az is igaz viszont, hogy a hatalom magaslatából, az elitista beállítottság elszigeteltségéből, hiheti a saját különbözőségét. Hiheti, hogy már elszakadt a talajtól, amelyből vétetett. De tudnia kellene, hogy ezáltal gyökértelenné is vált egyben.

Az a borzasztó az ő megnyilvánulásában, hogy teljesen szembe megy a meghirdetett demokratikus elvekkel. A társadalmat felépítő embereket egyszerű szavazógépnek tartja, akik arra valók, hogy például az ő jelölését, vagy az általa elfogadott elgondolásokat igeneljék. Akkor jó hülyék, s elnézi nekik fogyatékosságukat. Ellenkező esetben rossz hülyék, s ledorongolja őket. Eléggé despota megközelítés ez, bármerről szemléljük. Vagy a demokrácia nem pontosan arról szólna, hogy a választók kritizálják meg a politikusaikat, ha azok nem úgy működnek, ahogyan az elvárható volna?

De térjünk vissza az angolokra: úgy döntöttek, kilépnek.

A birodalmi propaganda-gépezet azonnal beindult ellenük. Mindenekelőtt sürgő aláírás-gyűjtésbe kezdtek a maradás hívei. Már milliós nagyságrendű szignóról beszélnek, mely a népszavazás újbóli kiírását követeli. Elhiszem 33,5 millió voksot adtak le (72 százalék feletti részvételi arány mellett) a választók. Ebből 16 millió és egy kicsi volt az EU-pártiak száma. De a szavazás megismétléséhez visszamenő hatályú törvénymódosítást kellene alkotni a brit parlamentnek. Óvatosan kérdezem, mit ér egy olyan demokráciára, ahol ennyire nincs jogbiztonság? Ha ebben a kérdésben lehet visszamenőleges hatályú jogszabályt alkotni, akkor miben nem? Mihez alkalmazkodjon ma a brit alattvaló? Ahhoz a jogszabályhoz, ami érvényben van, vagy találja ki, mit fognak a jövőben alkotni, visszamenőleges hatállyal, a mai napjára?

Nonszensz, nevetséges, alpári a felvetés is – csak a birodalom-párti, elvakult liberálisok gondolhatják, hogy súlyos következmények nélkül véghez lehet vinni ilyen abszurd jogtiprást.

Egyébként, ha jól megnézzük a jelenséget, kifejezett bolsevista vonást fedezhetünk fel benne – a kisebbség uralmának érvényesítését a többség felett. Addig fognak újra és újra szavazni, míg a mostani vesztesek által kívánt eredmény nem jön ki a végén?

Egyébként a német elnök megnyilatkozásában is van sztálinista vonás. Dzsugasvili azt tartotta, hogy a problémákat az embereket okozzák. Ha nincs ember, nincs probléma. Megjegyzem, kár azt gondolnia a német vezetésnek, hogy a tős-gyökeres németek fölé (esetleg helyére) betelepíteni szándékozott migránsok majd hűséges vazallusaik lesznek nekik. Korántsem! Ahogyan Londonnak saját főpolgármestert adtak, úgy fogják ezt elkövetni mindenütt, ahol többségi befolyást szerezhetnek a jövőben.

Az esetleges jövőbeni brit szavazás eredményét a megkívánt irányba befolyásolandó, elkezdődtek a tőzsdei manipulációk. A font árfolyama történelmi mélypontra zuhant – s ezzel a manőverrel a brit gazdaság földbe állását prognosztizálják, fenyegetve és zsarolva az ottani szavazókat. Pedig humbug az egész. A tőzsde a senkik, a semmiből felkapaszkodott szerencselovagok játszótere, melyen országok tucatjainak, emberek százmillióinak sorsát befolyásolhatják, néhány cinkes üzlettel. Az emberek többségének fogalma sincs a működéséről, ezért áhítattal elfogadja mindazt, ami a fősodratú média közvetítésével eljut hozzá.

A helyzet a következő: a tőzsdén működő A banknak (befektetői csoportnak) van 100 milliárd virtuális fontja. B csoportnak is van ennyije. A népszavazás eredményének hírére A csoport a tőzsde nyitásakor eladja B csoportnak a fontjait, 1 %-kal alacsonyabb árfolyamon. B csoport felvásárolja ezt, majd további 1 % árfolyameséssel visszaadja az A-nak. A műveletet még párszor megismétlik, majd a tőzsde zárásakor megállapítják, hogy a font árfolyama történelmi mélypontra zuhant. Pedig a valós helyzet az, hogy a manipuláló befektetőknél ott van a reggeli, induló pénzmennyiség, senki sem nyert, nem is veszített – csak a nemzet, akinek a pénznemével eljátszották ezt a trükköt. Ha határidős ügyletekben bonyolítják a játékot, arra sincs szükség, hogy akár egyetlen, boltba vihető fontja legyen a spekulánsnak – a kiválasztottak számára pénz nélkül is játszható a mutatvány. Még az is lehet, hogy aki a tőzsdei pánikot generálja, annyi pénzt sem fektet a trükkbe, mint amit a sarki boltban elkölt aznap egyetlen szerencsétlen brit nyugdíjas, akinek élete hátralévő részét akár tönkre is teheti ez a manipuláció. Természetesen, a játék kivitelezése sokkal több szereplővel és áttétellel valósul meg, a két szereplős változatot csak az érthetőség segítése okán mondtam el.

Ez van. Így működik az a virtuális világ, aminek a szolgaságába hajta(ná)nak mindannyiunkat. 666.

A példában említett nyugdíjast pedig kikiáltják felelősnek, mert a felmérések szerint ők akarták a kilépést. A belháború magva el van vetve – a fiatalok az időseket teszik majd felelőssé minden negatív fejlemény kapcsán. Értelemszerűen, az ő ellátásuk megnyirbálásával akarják majd beállítani a költségvetési egyensúlyt, amit a tőzsdei szerencselovagok üthetnek az árfolyam-manipulációikkal a renitens ország gazdálkodásában.

A generációs ellentét kiélezése végett utcára vezetik a 16-17 éveseket, hogy azok megkérdezzék, hová lett az ő szavazatuk. Ami nem is volt nekik, mert még nem töltötték be a választójogosultság korhatárát. Ennyi erővel akár az óvodásokat is ki lehetne terelgetni, meg a bölcsődéseket kitolni sport babakocsiban. De akkor mi a fenének van egyáltalán választójogi törvény?

Ismét visszatérek a német elnök népet lehülyéző véleményéhez. Lehet, hogy a hatalmát veszni érző elit gyorsan kitalálja, hogy cenzusokhoz kösse a jövőben a választójog gyakorlását? E tekintetben nyilván a leginkább befolyásolható kategóriáknak hagyják majd meg a választójogát. A többiek, akikről vélhető, hogy makacs ellenállók, jogfosztottan szemlélhetik, mi történik a sokadszor megcsúfolt demokrácia álruhája alatt…

Én azt gondolom, tudom, miért szavaztak a kilépésre az idősek, szemben a fiatalokkal. Koruknál fogva ők még éltek egy olyan Európában, melyben nem tengett túl a hanyatlás-kori természetellenesség, s ezen nem próbált úrrá lenni egy önmagát túlsúlyra pozícionáló adminisztratív, bürokratikus apparátus. Életük alkonyán azt a régi, élhető világot kívánták visszaadni leszármazottaiknak, melyet már felőröltek az idő vasfogai. Ilyen értelemben szabadságharcosok ők, s bár felszabadító harcukat saját országuk szuverenitásának visszanyeréséért folytatták le, tisztes és becsülendő példái kellene, legyenek minden, saját nemzete boldogulásában gondolkodó embernek. Még akkor is, ha a birodalom-párti, zömében bal-liberális média kigúnyolja őket.

A média érdekes hírekkel szolgál a népszavazás alakulása kapcsán. Megtudhatjuk, hogy Nagy-Britannia nettó befizetője (volt) az EU-nak.  (Tehát, nekünk, csóró magyaroknak rettegnünk kell ám, de nagyon, ha kivonul közülünk a pénzeszsák.)

Ugyanonnan értesülhetünk arról is, hogy az értelmiség túlnyomó többsége a bennmaradást támogatta, a tanulatlanabb rétegek szorgalmazták a kilépést. Erősen elgondolkodtam, miért ragaszkodnának a bennmaradáshoz az agyoniskolázott britek, ha az országuknak pénzébe fáj ez a tagság. A következő variánsok jutottak eszembe:

  1. a) valóban agyoniskolázták őket, és már nem látják a fától az erdőt.
  2. b) tanultságuk ellenére hazaáruló-formák, s örülnek annak, ha nemzetüket idegenek szipolyozzák.
  3. c) a két állítás egyszerre nem lehet igaz.

Mégis le szeretnék nyomni a torkunkon.

Miért?

Valószínűleg az EU-szaldó sem egykomponensű dolog. Az, hogy az adminisztratív befizetés és kapott támogatások egyenlegében melyik ország hogyan zár, még korántsem jelenti a tagság kapcsán kialakult teljes pénzügyi elszámolást. Az az ország ugyanis, mely piacokat és ezáltal gazdasági növekedést ért el az EU működési rendszere nyomán, a saját, honi bevételeiben sokkal többet profitálhatott az államkasszába, mint ami deficitet a tagsági jogviszony szimpla elszámolás okozott neki. A másoknak kifizethető támogatások célját pedig úgy fogalmaztatta meg, hogy azok felhasználása ne tudja zavarni az ő gazdasági hegemóniáját. Tiszta sor. Akkor, mi magyarok, most nyerünk, vagy veszítünk (ma még) Nagy-Britannia kilépésével?

A kérdés eldöntéséhez meg kell látnunk a direkt párhuzamot az EU-s Britannia és az ipari forradalom korabeli Britannia működése között. Hogy is volt akkor a yeomanek sorsának alakulása? Az iparban érdekeltek megfosztották őket megélhetésüktől eredeti foglalkozásukban, születési lakóhelyükön. Ők azután beözönlöttek a nagyvárosokba, s olcsó munkaerő-kínálatot képeztek, a sors fintoraként éppen a helyükön ténykedő bérlők nyers-gyapjújának feldolgozásában. Olcsók voltak és kiszolgáltatottak…

Mit tett az EU, melynek a hírek szerint Britannia nettó befizetője volt, a munkaképes magyar fiatalság nagy részével? Megfosztotta őket megélhetésüktől születési helyükön. Elköltöztek hát, többek között (most még) Nagy-Britanniába, s kiszolgáltatottan, az ott születetteknél olcsóbban, eladták munkaerejüket.

Magyarország az EU-csatlakozása óta (szabad munkaerő-vándorlás opciója) legalább akkora ember-veszteséget szenvedett el, mint a II. világháborúban. A yeoman-forgatókönyv alapján folyt az elvándorlás.

Annak a magyar fiatalnak a segédmunkája, aki szakmunkát végzett itthon, hogyan érheti a többszörösét Londonban? A raktári fagyott pulyka-pakolás hogyan fizethet ott jobban, mint itthon a mérnöki vagy orvosi hivatás gyakorlása? A hatékonyság-isten ott miért nem működik? Csak Csonka-Magyarországon nem versenyképes a tisztességes bérért végzett munka?

Én azt gondolom, átverés ez az egész, a versenyképesség és a hatékonyság üres frázisaival, mint varázsszavakkal publikum-képessé téve.

Az emberi és anyagi tőkét eddig a maga javára kihasználó (ma még) Nagy-Britannia kilép hát az EU-kínálta lehetőségekből. Önszántából felszámolta európai gyarmatait. Ez a megoldás egyébként valahol jellemző is rájuk. A II. világháborút úgy nyerték meg, hogy győzelmük után rövidesen elveszítették gyarmataikat. Ehhez kell egyfajta tehetség.

Már csak arra lennék kíváncsi, a magyar fizetési egyenleg hogy néz ki az EU irányába. (Vagy, ha Nagy-Britannia valóban nettó befizető volt, hogy fogunk mi kinézni a távozásuk után?) Természetesen, ez esetben is mindent összeszámolva. A tagsággal együtt járó be- és kifizetések szaldóját, de az elveszített piacaink elmaradt hasznát, gazdaságunk sorvasztását, fiataljaink kivándorlását is hozzáadva.

Ugyanis, ha nettó befizetők, vagyis vesztesek vagyunk (vagy rövidesen azzá válhatunk), itt lenne az ideje a Hexit-nek! Magunkat is alig győzzük finanszírozni, kár lenne egy erőszakos betelepítést szorgalmazó adminisztratív vízfejet pénzelni!

Nézzük hát meg, miért jó, ami nem jó, és ha tényleg rossz, ne sokat hezitáljunk, inkább Hexitáljunk!

A szabadságharc lehet kényelmetlen – de szégyenletes soha.

 

Kucsora István

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>