„Éljetek méltóbban, jobban”

„Éljetek méltóbban, jobban”

 

Minden másodpercben Földünk valamely pontján borzalmas tragédiák játszódnak le, fájdalmas könnyeket hullajt az ember. S mennyi időnek kell eltelnie, hogy mosoly fakadjon az ajkakon? Kiszámították-e már a statisztikusok, hogy mennyivel több a bánat, a keserűség, a szenvedés, mint a mosoly, a nevetés? Érdekli-e egyáltalán a világ urait, hogy az emberiség, mi hétmilliárdnyian hogyan is élünk, mit szeretnénk, vagy csupán egy leltári szám vagyunk valamennyien, akiknek már elkészült az azonosító chipje, hogy még egyszerűbb legyen a leltárba vételünk? Leltári szám, egy adat lettünk valahányan: ennyi a veszteség, a születések száma így alakult, a mortalitás a terveknek megfelelő. Ennyi ma a földi élet „értelme”. S a többség, a tucatember már fel sem fogja, mi zajlik körülötte, csak megy előre, lehajtott fejjel, s nem gondolkodik, mert nincs miért. Csak el akarja viselni még, ami számára kijelöltetett, de részt venni az életben nem képes már, nem is akar. Csak elviselni. Csak nem gondolkodni. Holott ha ezek a hatalmasok semmi mást sem tennének, csak hagynák élni az embert, önmaga céljaiért, önmaguk boldogulásáért, már akkor sokkal egyszerűbb, könnyebb, elviselhetőbb, s talán még szebb is volna minden. Nézzék meg a természetet: kell-e leltári szám a fűszálaknak? Vajon hány hangya szorgoskodik a Földön? A méhek soha nem fáradó milliárdjait ki tartja nyilván? Hogy nyílik-e majd tavasszal pipacs a réten, a kikerics kivirul -e az első tavaszi napsütésre? Ezzel ki törődik? Csak leltári számok, haszon és kamatláb a világ mára. S a sötét felhők egyre vészterhesebben gyülekeznek felettünk, mert elfelejtettünk élni. Már nem tudunk örülni sem. Lefagyott a mosoly arcunkról. Az emberiség a nagy csatározásában egymást pusztítja ki, megöli önmagát, a környezetét, meg az életet. Hogy miért? Azért, hogy néhány tucatnyi senkiházi here még több vagyont halmozzon fel. De hiszen akár százezer évig is elélhetnének, akkor is képtelenek volnának felélni az összeharácsolt, rablott értékeket, amelyeknek minden milliméteréhez, minden milligrammjához emberi vér és könny tapad. S ezeknek az aberrált fajzatoknak mégsem elég. Akkor miért nem vagyunk képesek mi megálljt kiáltani nekik?! Most, adventkor, amikor meghamisított és agyonpolitizált napjainkban kötelezően kényszerítenek bele milliókat a vásárlásba, mert a kalmárszellem ezt diktálja, miért nem képes sok-sok, még értelmesnek vélt embertársunk azt mondani, hogy nem kérünk a halált hozó fogyasztói létből, nem kell a fenntartható fejlődésetek, amely egyben a halál előhírnöke, egyben meggyorsítója, földnek, embernek, természetnek, a mindenségnek. Mert a hazug fenntartható fejlődés nem más, mint egy olyan torz spirálkép, amely végül is önmagát semmisíti meg, hiszen Földünk természeti kincsei, az életterünk mind-mind végesek, egyszer mindent kiszipolyoznak, feláldoznak a fogyasztás oltárán, s akkor nincs tovább! Ahogy egykoron József Attila is keserves sóhajjal figyelmeztetett: „Gondoljátok meg, proletárok!” – bizony jó volna legalább most átérezni súlyos szavait. Gondoljátok meg! Mert az emberiség zöme proletár. Egy mocskos kaszt által leigázott proletár, akinek már saját gondolata is alig akad, ha hagyja, ha így folytatja tovább. Parancsra gyilkolja egymást, utasításra várva tévelyeg az úton. Pedig még most sem késő, még mindig van remény a visszafordulásra. Még mindig van mód arra, hogy ki-ki felismerje saját értelmetlen, céltalan létét, amellyel a másét növeli, másnak, a maga és családja gyilkosának is, ha úgy tetszik, neki termeli a hasznot, amelyből hamarosan gyilkos bombák és vadászrepülők készülnek. Állítsuk meg a Földet. Szálljunk le erről a halálvonatról, s végre nyitott szemmel tekintsünk a környezetünkre, egymásra. Ne hagyjuk, hogy hazug izmusokkal, talmi csillogással és aljas ígérgetésekkel csábítsanak vissza, mert láthattuk, hogy sok ezer éves küzdelmünk hová vezetett. Az ember azért született a Földre, hogy valahol otthon legyen, s ha gyökereinktől, otthonunktól, nyelvünktől, kultúránktól elszakítanak, valóban oldott kéveként szétfúj a nagyvilágba a viharos szél, amelyet ők gerjesztenek számunkra. Tanulja már meg ki-ki a maga talpalatnyi helyén, hogy hétmilliárd sokkalta több, mint 70 millió. Mert ennyi az összes galád és talpnyaló, ennyien vannak azok, akik a halál szolgálatába állva az élet szentsége ellen fordultak. Az élet pedig él és élni akar, segítsünk hát neki!

Rozgics Mária

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>