Ellopott múltunk

Ellopott múltunk

 

A mai napig nincsenek pontos adatok, hogy milyen óriási veszteség érte Hazánkat a II. világháború során, különösen, hogy a Don-menti csatákban hányan haltak hősi halált és kik maradtak oda örökre a szovjet lágerekben. Érdekes módon, míg egyes „történészek” örökösen felfelé srófolják a számadatokat egyes népeknél, addig a magyarság veszteségét folyamatosan kisebbítik, elhazudják, szinte meg nem történtté akarják tenni. Pedig a magyar katonák hősiessége akkor is példamutató, ha hosszú évtizedeken át beszélni sem lehetett róla. A Don-kanyarba kiküldött több százezer katona parancsot teljesített, hiszen ha nem engedelmeskedett volna a behívó parancsnak, akkor a törvények értelmében bárhol, ahol fellelik, „felkoncoltatik”. Ha bevonult, akkor még maradhatott esélye a túlélésre. A Szovjetunió elleni harcok, tudjuk jól, birodalmi érdekeket szolgáltak, hiszen a szemben álló feleknek mindkét oldalon ugyanazok a bankárok szolgáltatták a pénzt, ugyanolyan elgondolásból gyártották a fegyvereket, küldték vágóhídra a különböző népek fiait, s ma már tudjuk jól, hogy a híres-hírhedett „partraszállás” is jóval korábban megtörténhetett volna. Csakhogy akkor még nem érte el a szenvedés, a pusztítás azt a fokát, amelyet a sátáni elmék, Roosevelt, Sztálin, Churchill – a bankármaffia által sugallva megtervezett. Ahogy Churchill többször ki is jelentette, hogy még mindig túl kevés az áldozat, sokkal több kell, ugyanúgy adták-vették az emberéletet, pusztítottak, romboltak mindenütt, hogy az úgynevezett jóvátételnél, az újjáépítésnél minél nagyobb terheket rójanak a túlélőkre, s minél nagyobb legyen a „haszna” a parazita, gyilkos népségnek, hiszen a háború ma is, mint mindenkor a történelemben, óriási hasznot hajtott kiagyalóinak. A magyar történelemben a Don-kanyar menti óriási veszteség azért is maradt meg az egyik legfájóbb pontként, mert a hősöket, akik végig szenvedték az embertelen körülmények ellenére is a csatákat, akik hősiességből, emberi példamutatásból, helytállásból, becsületességből, tisztességből, az elesettek, kiszolgáltatottak iránti emberségből minden körülmények között jelesre vizsgáztak, hosszú évtizedekig a mocskos politika miatt még csak meggyászolni, emlegetni sem szabadott. Utóbb pedig, újabb mocskos agyrém szüleményeként igyekeznek bemocskolni, elhazudni az akkori helytállást, emberi tisztességet. Van e magyar ember, aki elhiszi, hogy a bennünket megszálló szovjet ne hozta volna nyilvánosságra a magyar katonák bűncselekményeit, kegyetlenkedéseit, ne mutatta volna be a nagy nyilvánosság előtt a gyalázatokról készült felvételeket, hanem azt titkosítja, irattárak mélyére rejti el, akkor, amikor tízezer szám vitte Szibériába „jóvátétel” címén az ártatlan magyar fiatalságot. Hiszen még igazolás gyanánt is jól jött volna a vörös horda irányítóinak ilyen adat. S most, láss csudát!, a szovjet birodalom összeomlása után kerülnek elő a „titkos akták”, amelyek a magyar honvédeinket akarják bemocskolni, gyalázni. Szégyen, hogy a csekély számú, még magyar lelkületű történészeink ezt hagyják, hogy a hamisítványokat, gyalázkodásokat eltűrik, hogy gyávaságból, netán anyagi érdekeltségből némák lettek. Aki járt orosz földön azokon a területeken, ahol a világháború során folytak a harcok, s ahol a magyar honvédség küzdött, a még élő szemtanúkat vagy hozzátartozóikat hallgatva mindig a legnagyobb tisztelet hangján említették katonáinkat, még akkor is, ha ellenségként voltak jelen a falvakban, városokban. Fegyverszünetek idejében a civil lakosságot mentették, óvták, segítették, róluk – ellentétben más nációkkal – csak az emberi tisztesség hangján szóltak. Szégyene a mindenkori hatalomnak, hogy ezt a mások által – és nem öntömjénezésként – igazolt helytállást hagyják bemocskolni. De még nagyobb szégyene, hogy az elszenvedett áldozatokért igazából sem teljes jóvátételt, sem erkölcsi elismerést nem kaptak olyan mértékben, mint ahogy az idegen hatalom számszerűleg soha nem tisztázott áldozatainak megadtak. A katona, ha életét áldozta a hazájáért, akkor kivétel nélkül hős, hiszen parancsot teljesítve a legdrágábbat adta. A parancsot pedig mindenkor az eszement politikusok osztogatják, akik büntetlenül megússzák mindenkor a legembertelenebb döntéseik okozta következményeket is. Január elején minden magyar ember szívében ott kell, hogy legyen a kegyelet érzése mindazokért, akiket esztelenül vágóhídra hajtottak, akiknek még csak esélyt sem adtak, hogy emberhez méltó életet élhessenek. A számadatok szerint, amelyek még mindig manipuláltak, az első- és a második világégés során a civil lakossággal együtt több mint három és félmillió a vesztesége Hazánknak, nem számolva a nyugatra kimenekültek lélekszámát ehhez. Nincs adat arról sem, hogy a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején a szovjet lágerekből hazaengedettek közül a hírhedt ÁVO hány ártatlant gyilkolt le közülük, mennyien kerültek idehaza kényszermunkatáborba, s hányan lettek az egyéni bosszú, a túlkapások, és a hatalom aberrált lelkületű egyéneinek az áldozatai, amellyel még mindig adós a történelem.

Aki teheti, gyújtson most egy szál gyertyát és emlékezzenek a sok tíz- és tízezer áldozatra, az útközben, valahol eltűntekre, megfagyottakra, a hadifogolytáborokban kegyetlen körülmények között elpusztultakra, de azokra is, akik életük végéig testükben, lelkükben hurcolták a szerzett sebeket, s iszonyatos szenvedések árán küzdötték végig földi létüket, zokszó, panasz nélkül, mert szívükben tudták, hogy a magyar nemzet mindenkor tisztában volt az ő helytállásukkal, emberségükkel, s a magyar ember szemében hősök voltak és maradtak mindvégig.

Rozgics Mária

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>