Élni vagy létezni? – 10. A megismerés lépcsői

Élni vagy létezni?

  1. A megismerés lépcsői

 

Freund Tamás (1959-), Széchenyi-díjas magyar neurobiológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 2014-től élettudományi alelnöke. Az agykéreg működésének nemzetközi hírű tudósa. Kutatócsoportja olyan betegségek neurobiológiai kérdéseivel foglalkozott, mint az epilepszia, az oxigénhiányos agykárosodás, szorongás és a Parkinson-kór. Több mint kétszáz tudományos közlemény, tizenkét könyvfejezet szerzője vagy társszerzője.

A közelmúltban az emberi agy működése kapcsán meghökkentő interjúban számolt be a ma ismert tudomány határait feszegető tapasztalatairól, a jelenség komplexitása tárgyában alkotott véleményéről. Teisták is, ateisták is megdöbbentek a közlés tartalmán. A teisták alig képesek feldolgozni, hogy hitük ilyen precíz visszaigazolást kaphatott a természettudományos világból. Az ateisták, a tőlük megszokott módon, hőbörgésbe kezdtek, megkérdőjelezve még az elismert tudós kompetenciáját is a kérdésben. Nyilvánvaló, hogy őket erősebben sokkolta a tény, miszerint a materialista kutatás, a racionális gondolkodás egy elismert, élenjáró képviselője eljutott az anyagon túli világ finomabb dimenzióiba. Becsületes tudós-ember lévén, nem tehetett mást, mint beszámolt a tanulságokról.

Részletek a vele készült interjúból: „Az idegtudós az anyag evolúciójának a csúcsát, az agyat vizsgálja. Azt a szervünket, amelyen keresztül a lelkünk megnyilvánul az anyagi világ számára. És olyan funkciók produkálására is képes, amire semmi más biológiai, fizikai-kémiai anyag nem. Ha a neurobiológus megismeri az idegsejt-hálózatokat, nehezen tudja elképzelni, hogyan lesznek ebből új gondolatok, hogyan tehet föl az idegsejtek hálózata olyan kérdéseket, mint hogy mi az élet értelme. Akármennyire komplex terméke az agy az evolúciónak, nem gondolom, hogy képes kitermelni egy olyan nem anyagi entitást – nevezzük elmének, éntudatnak, szabad akaratnak, léleknek, de leginkább ezek együttesének – amely irányítóként hat vissza az őt létrehozó idegsejtek hálózatára.”

Ha most visszaidézzük a korábban az információról lefolytatott gondolatmenetünket, meglepő párhuzamot találunk a genetikai információk és az idegrendszeri információk eredetének kérdésében. Freund professzor sem mond mást, mint Werner professzor. Csak más vetületben vizsgálta meg a kérdést.

Persze, értem én, hogy az ateista-materialista szemlélet képviselőit zavarja, amikor azt kell kiolvasniuk az elmondottakból, hogy az anyag nem képes információt előállítani. Még zavaróbb, hogy emiatt szembe kell nézni az anyagon túl, afelett jelen lévő entitás létezésének tényszerűségével – pedig éppen a kérdéses entitás tagadására építgették fel, majd’ két évszázados munkálkodással ideológiai rendszerüket, tudománynak nevezett szelektív információ-gyűjtögetésüket. De ha egyszer ez van!

„Inkább azt tudom elképzelni, hogy, mint az anyag evolúciójának csúcsa, az emberi agy vált alkalmassá, hogy rajta keresztül a teremtő eredetű lélek meg tudjon nyilvánulni az anyagi világ és ami fontosabb, a többi lélek számára.”

Senki ne gondolja, hogy ez a megállapítás valaha is beilleszthető lesz a materialista szemléletbe! Alapjaiban rendíti meg azt, ugyanis éppen a valóság csúszik ki általa a kezükből. Mit is állítanak ők a valóságról?

„A valóság a tudatunktól függetlenül létező dolgok összessége: minden, ami létezik; tágabb értelemben pedig minden, ami valaha létezett és minden, ami jelenleg is létezik.”

Két probléma is akad e tárgyban Freund professzor kijelentései kapcsán. Először is: úgy tűnik, a tudatunk maga sem egy függetlenül létező valami. Tulajdonképpen nem is a sajátunk, de adott a lehetőség arra, hogy idegrendszerünk okszerű működésének eredményeképpen azzá váljék. Ebből ered a második gond: ha teremtő lelket fogadunk el a dolgok létezésének végső okaként, akkor megállapíthatjuk, hogy a valóságként anyagi világ nem önmagától, hanem a teremtő lélektől létező valóság. Emiatt viszont csak annyira objektív, amennyire objektívnek teremtette azt alkotója. Az ügyben most jön a csavar: a Teremtőtől közvetített, agyunk által lefordított én-tudatunk (végső soron a lelkünk) mennyire tekinthető egylényegűnek a forrással? Amennyiben egylényegű, úgy szintén képes lehet a teremtésre. Ettől viszont teljesen összedől a valóságról alkotott materialista elképzelés, mivel többé nem létezik a teremtő tudattól függetlenül semmi ebben a világban.

A jó kérdés tehát az, hogy mennyi képességgel van felruházva a testünkbe közvetített lélek és annak megnyilvánulása, a tudat! Létezik-e módszer arra, hogy teremtő módon igazgassuk a minket körülvevő, nem is olyan független világot?

Metafizika?

Mint a korábbi részekből kiviláglott, a tudomány mennél mélyebbre hatol objektumai megvizsgálásába, annál metafizikusabbnak látszó következtetéseket von le az ott tapasztaltakból. Azt is láttuk, hogy ez minden tudományterületre igaz. A neurológia miért lenne kivétel?

„Az ateista elképzelés szerint a tudat az anyagi agy működésének emergens tulajdonsága. Én úgy gondolom, az anyagnak nem lehet olyan emergens tulajdonsága, ami visszahat az őt létrehozó idegsejthálózatra. Már csak azért sem, mert ha kiveszünk egy szövetmintát az emberi agyból, és összehasonlítjuk a majom vagy a macska ugyanonnan kivett szövetmintájával, akkor közel ugyanannyi sejtet találunk, ugyanolyan típusúakat, a kapcsolódási törvényszerűségeik, a kommunikációra használt molekulák is egyformák. A fő különbség, hogy ezekből a kis agykérgi oszlopokból az emberi agyban jóval több van, mint egy majom vagy egy macska agyában.”

Az ateista közelítés valóban szeret azzal operálni, hogy az elme képességei erősen függenek az agy méretétől. Az emberré válás anyagelvű magyarázatai az agy evolúciós méretnövekedésén alapulnak. Nem nagyon akarják észrevenni, hogy erősen behatárolt ez a közelítésük. Nem állíthatjuk ugyanis, hogy a sapka méretének növekedésével arányosan nőnének a tulajdonos értelmi képességei. Ha az ateista közelítés igaz lenne, vélhetően mérhető különbségeket találnak egy ilyen összehasonlításban.

„Ha valaki elhiszi, hogy csak mert ezekből az egységekből jóval többet pakolok egymás mellé, a hálózat generál egy nem anyagi jellegű éntudatot, az élet értelmén lamentáló elmét, akkor azt is el kell hinnie, hogy ha chipekből kapcsolunk össze egyre többet, akkor egyszer eljutunk egy számítógéphez, ami előbb-utóbb szintén kitermel magából egy elmét, ami majd az éterből visszahat és programozza a gépet létrehozó chipek hálózatát.”

Valóban az anyagelvű közelítésnek ez a másik káprázata. Feltétlenül elhiszik, körmük szakadtáig állítják, hogy a mennyiségi növekedés egy szinten túl átcsap minőségi változásba. Nos, ez nem igaz – optikai csalódás áldozatai lettek, akik ezt valamikor zászlaikra hímezték. A mennyiségi növekedés ugyanis csak akkor eredményez új minőséget, ha az összetevő elemek között új kapcsolat kiépülése valósul meg. Az új minőség minden anyagi rendszerben az összetevők új típusú összefüggéseinek következménye!

Vegyünk példának egy primitív anyagi rendszert, az atombomba nukleáris töltetét. Tudjuk, hogy a kritikus tömeg elérésekor új minőség keletkezik: roppant sok energia és a térbe szétszórt, többé-kevésbé módosult alkotók. Miért? Mert a töltetet alkotó atomok közötti érdemi kapcsolat a felezési idő üteméhez igazodóan felszabaduló neutronok, alfa-részecskék és energia kölcsönhatásában valósul meg. A teljes halmaz tekintetében öngerjesztő, az egyes atomok szintjén viszont kívülről gerjesztett folyamatként megy végbe az atommagok hasadása. Addig nincs baj, míg az átalakulások által termelt energia mennyisége alatta marad a halmazt összetartó kohéziós erők mennyiségének. Ám, amint meghaladja azt, a halmaz elemeire hullik szét, a taszító erők következtében. Na, most akkor az anyag, vagy az anyag által közvetített kapcsolatok mennyisége eredményezte a robbanást?

Az élők világára is érvényes a mennyiségi-minőségi átalakulások összefüggéseiről alkotott idea tarthatatlansága. A sejtek osztódása nyilvánvalóan megelőzi azok differenciálódását. Ha nincs új sejt, mi differenciálódjék? A differenciálódást viszont alapvetően nem a differenciálatlan sejtek tömege szabályozza, hanem a sejtbe beírt információ. A differenciálatlan sejtek mennyiségéből legfeljebb azt a következtetést vonhatná le bármelyik résztvevő, hogy sokan vagyunk már általános karakterűek, itt az ideje szakosodni! Ám, hogy mivé szakosodjon, s azt hogyan hajtsa végre, azt nem olvashatja ki a hozzá hasonló sejtek létszámadatából!

Egyébként az információk meglétének banalizálása is nagyon jellemző az ateista tudomány-művelésre. Egy korábbi részben bemutattam azt az 1953-as akadémiai eszmecserét, melyben a hozzászóló (Lenin iránymutatása alapján) kifejtette, hogy a biológiai változékonyságért nem a nukleinsavak, hanem a környezeti tényezők a felelősek. Bizonyos, hogy az akkor még csak gyerekcipőben járó informatikai tudomány viszonylag kezdetleges tudásanyaga mellet is ráérzett a hozzászóló, hogy az információk értelmezése egyszer még nagy bajt fog okozni az általa képviselt világnézetnek.

Azt gondolom, az új minőség kialakulása valójában az összetevők közötti új típusú, magasabb integrációs szint megjelenésére vezethető vissza inkább, mintsem az alkotók elemszámának növelésére. Egy magasabb szinten integrált struktúra kialakítása viszont feltételezi a többlet-információ, vagyis az alkotó szellem jelenlétét.

„Agyunk nem kitermeli, hanem befogadja az egyébként tér-idő dimenziókon kívül létező lelkünket. Az ateisták hite még nagyobb, mint az enyém, mert ők el tudják hinni, hogy az öntudatára ébredt emberi agy az ősrobbanással önmagából, önmagától és önmagáért keletkezett anyagi világ fejlődésének terméke lenne. Én ezt nem tudom elhinni, természettudományos bizonyítékaink pedig egyik álláspontra sincsenek. … Én inkább abban hiszek, hogy volt egy teremtő lélek, akinek valamiért eszébe jutott, hogy anyagi világra volna szükség. Ahogy a Biblia írja, kezdetben volt az Ige. A teremtő szándék. A fizikai állandókat úgy állította be, hogy hozzánk hasonló lények jöjjenek létre. A kémiai, majd biológiai evolúciós szabályai, úgy, mint a természetes szelekció, nem mások, mint a teremtés eszközei. Nincs abban semmi különleges, ha egy tudós istenhívő.

Inkább abban látom a különlegességet, ha egy tudós ateista. Olyan hiedelemrendszerben kell élnie, aminek én nem látom az értelmét. A legnagyobb rejtély a gondolkodó, szabad akarattal rendelkező ember keletkezésének az értelme, a lelkünk eredete, küldetése és sorsa. Ezek olyan kérdések, amelyekre a természettudomány sohasem fog választ adni. Ha pedig a hitünk más kérdésekkel foglalkozik, mint a tudomány, akkor miért ne lehetne a kettő összeegyeztethető, egymást kiegészítő?”

Mit tehetnék hozzá?

Amikor gyermekkoromban először találkoztam Goethe ismeretes utolsó mondatával: „Több fényt!”, éreztem, hogy egész életemre megfogott. Nem szeretek a sötétben botorkálni. Komolyan megnő ugyanis az esélye annak, hogy elessek. A tudatomban lappangó homály sem barátom. A magam erejéből megpróbálok mindent megtenni, hogy eloszlassam. Sokszor kértem már – és fogom is kérni a Teremtőt, hogy gyújtson fényt bennem is, de a körülöttem megtapasztalható világban is.

Most csak köszönni szeretném Neki, hogy nagy ínségeink idején ilyen embereket küld közénk, s módot ad, hogy közvetítésükkel világosodjék kicsit külső-belső borongásunk.

Mehr Licht!

Kucsora István

 

 

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>