Élni vagy létezni? – 13. Az ATP hatalma

Élni vagy létezni?

  1. Az ATP hatalma

 

A korábbi részek példáiban bemutatott 180 cm magas, 100 kg testtömegű, 50 éves férfiúnak, élete fenntartásához (pihenő állapotban) 133 kg, azaz 262,8 mól mennyiségű ATP-molekulát kell 24 óra alatt szintetizálnia. Ez a mennyiség, molekula-darabszámban kifejezve:

262,8 * 6,023 * 1023 = 1,583 * 1026

A szintézis időtartama, másodpercben kifejezve:

24 * 60 * 60 = 86.400 = 8,64 * 104

Az 1 másodperc alatti szintetizált molekulaszám:

1,832 * 1021

A szintézist végző testi sejtek száma:

1014

Az 1 sejtre eső, másodpercenkénti szintézis-igény, molekula-darabszámban:

1,832 * 107

Tehát, átlagosan közel 20 millió ATP-molekulát kell minden egyes sejtnek, minden egyes másodpercben, összeraknia, hogy a példabeli emberünk élete, alvás közben, normális menetben, fenntartható legyen. Ha dolgozik, erőfeszítésnek teszi ki magát, ennek kétszerese (időlegesen sokszorosa) is szükségessé válhat. El tudjuk képzelni ezt a vegyipari üzemet, ami szakadatlan működésével produkálja a jelzett szériaszámot?

Elhisszük-e, hogy ez a produkció minden körülmények között létrejöhet? Az ATP-ellátás, ad libitum mértékben megvalósul, bármit teszünk, bárhogyan élünk?

Az élettani események árnyaltabb szemléléséhez tudnunk kell, hogy ugyanazon másodperc alatt mintegy 100 millió sejtünk hal el, melyek pótlásáról azonnal gondoskodni kell. A sejtek pontos másolatának előállítása, az elhalt sejtek tervszerű lebontása (ahogyan az előző részben már utaltam rá) mind-mind energiaigényes folyamat. Ha normális működést akarunk, ezt az igényt is finanszírozni kell.

Az eddig leírtak kétséget nem hagynak afelől, hogy a mi kis csapatunk milyen mértékben favorizálja az ATP-t, mekkora érdemeket kötünk hozzá a szervezet harmonikus működésének fenntartásában. Pedig egy hajszálnyival sem tulajdonítunk neki nagyobb jelentőséget, vagy figyelmet, mint amit méltán megérdemel. Az életünk minőségének, szervezetünk tervszerű, normális működésének fenntartása kapcsán csak annyira értékeljük, mint az elektromos áramot a számítógép üzemeltetésénél.

Hogy nélküle nem megy?

Ez van. Persze, tudom, hogy elsőre nehéz elképzelni saját szervezetünk energia-összefüggéseit. Szemmel nem látjuk a betáp-kábelt, a csatlakozót, mint az általunk alkotott gépeken. De mindig jusson eszünkbe, amit a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert leírt: az életért energia-valutával kell fizetni minden sejtnek.

Mindenféle anyag jó hatását legegyszerűbben úgy lehet kimutatni, ha ott alkalmazzuk, ahol hiány van belőle. A cement vagy a mész jótékony hatása ott derül ki leghamarabb, ahol homokkal próbálják megkötni a fal tégláit. Az élő rendszerekben sincs ez másképpen.

Ismét Szent-Györgyi Albert munkásságából idézek, hogy a legmegfelelőbb megvilágítást adjam ehhez a kérdéshez. 1947-ben írt egy tanulmányt az izom kémiai szerkezetéről. Az ATP hatásait akkoriban kezdték feltérképezni. Vélelmezték, hogy az izomműködés sem valósulhat meg jelenléte hiányában. Igen meglepő eredmények születtek, amikor ATP-hiányosnak vélt állapotban közvetlen ATP-adagolást végeztek el. A Szegeden lefolytatott klinikai próbáról a következőképpen tájékoztat minket a szerző:

„Ezek a tapasztalatok vezettek azokhoz a klinikai kísérletekhez, melyeknek célja annak megállapítása volt, hogy bizonyos izomelemeknek a hiányos elernyedése nem hozható-e összefüggésbe az ATP hiányával, deficienciájával. Hámory Artúr dr. a szegedi belgyógyászati klinikán az ATP-t először igen kifejezett klinikai kórképeknél alkalmazta, amilyen a vasospastikus gangrénák bizonyos esete, ahol a kis artériák izomelemeinek krónikus összehúzódása a vérpályát elzárja, és ezzel gangrénát okoz, mely súlyosabb esetekben végtag-amputációra adhat okot. Az eredmények a legbiztatóbbak voltak. Úgy tudom, hogy az ATP-t több esetben alkalmazták, amikor az amputáció indikációja már fennállott, és úgy tudom, hogy az ATP egy esetben sem hagyott cserben, és a betegek a megfelelő ATP-injekciós kezelés után gyógyultan távoztak.”

Az ismertetett eset annak illusztrálására szolgál, hogy milyen anomáliák fordulhatnak elő a szervezeti energiahordozó hiányában – vagy, megfordítva, milyen érdekes problémák is felszámolhatóak, ha az addig alul-energetizált organizmusban (vagy annak meghatározott, lokalizált részében) végre ismét megjelenik az energia-tranzit. Maga az ismertetett módszer nem alkalmazható általánosan – nyilván ezért vették le a gyógyítás palettájáról.

Egyrészről: igen erős mennyiségi korlát akadályozza a külső ATP-pótlást. Mint megállapítottuk, a példabeli emberünknek napi 133 kg ATP-re van szüksége ahhoz, hogy pihenő állapotában a normális életműködéseit biztosítsa. Ez a mennyiség az ATP – ADP hidrolízis energia-kinyerésére vonatkozik. Ha ehhez még hozzátesszük az ADP- AMP hidrolízis energia-felszabadulását, akkor a fenti mennyiség fele, 66,5 kg külső ATP kellene a napi életműködés energetikai finanszírozásához. Könnyen beláthatjuk, hogy ennek már a bevitele sem oldható meg. Arról nem is beszélve, hogy mit kezdene a szervezet ennyi hidrolizált foszforsav-gyökkel és AMP-vel.

A külső energia-adagolásnak logikai gátja is van. Ugyanis az idegen ATP-adagolás nagyon rövid pályára kurtítaná a sejt energia-gazdálkodását. A metabolikus anyagcsere, az oxidatív foszforiláció teljes terjedelmét kikapcsolná, a szervezetet leszoktatná a saját ATP-szintézisről.

A dolog megértéséhez tisztában kell lennünk azzal, hogy az élő organizmus a világ legspórolósabb teremtménye. Az élet puritán módon takarékos működést valósít meg, és semmiféle eszközzel nem korrumpálható. Ez azt jelenti, hogy a rendelkezésére álló anyagok és lehetőségek közül mindig azt a megoldást választja, amelyik a legkevesebb befektetést igényli. Profán példával élve: amíg 1 forintos téglából építkezhet, nem nyúl a kétforintoshoz. Tehát, amíg ingyen kapott, kész ATP-vel finanszírozhatja működését, nem dolgozik annak saját szintézisén.

Nem is olyan hosszú távon ez beláthatatlan következményekhez vezetne.

Éppen ezért, megismervén az „akkumulátor-molekula” szerepét és jelentőségét, ha a szervezetünk harmonikus energia-ellátásának biztosítását tűzzük ki elérendő célként, azon kell töprengenünk, milyen „házi” praktikákkal éljünk, hogy a sejtszintű „erőművünket” a finishez közelebb juttassuk.

Mindenekelőtt meg kell ismernünk annak a folyamatsornak a logikáját, melynek végén szervezetünk „generátora” előállítja az ATP-be csomagolt bioáramot, ami az életfolyamataink működésben tartásáért fizetendő valutánk lesz.

Ez a sziszifuszi energia-termelés a környezetből származó, magas szabadenergia-tartalmú molekulák szervezeti határokon belülre juttatásával – vagyis a táplálkozással kezdődik. Látszólag igen egyszerű ez a történet: lemegyünk a boltba, megvesszük, amihez kedvünk van, elfogyasztjuk, amikor kedvünk van, és ezzel készen is vagyunk.

Anélkül, hogy az étrend, a táplálkozási szokások, az ételek élettani értékének taglalásába belemennék (igen széles szakirodalma van a témának) bátorkodom megjegyezni, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Az európai orvoslás atyjaként tisztelt Hippokratész annak idején azt mondta: Ételed legyen a gyógyszered, gyógyszered legyen az ételed! Más összefüggésben ezt úgy szokták idézni: „Az vagy, amit megeszel!”

Ha ez utóbbi mondás kapcsán megint élünk az inverz értelmezés lehetőségével, megállapíthatjuk, hogy nem lehetünk azzá, amit nem eszünk meg!

A hippokratészi felfogás része az is, hogy a természet gyógyít, az orvos csak kezel.

Mi következik mindezekből?

Tudatos táplálkozással és életmóddal, életvitellel meg kell támogatnunk szervezetünket, hogy a belé kódolt, eredeti célkitűzéseknek megfelelő működést produkálni legyen képes. Nem kell hatalmas dolgokat kitalálnunk, vagy véghez vinnünk, nem kell „kézi vezérlésre” átállítani sejtjeinket, szöveteinket, szerveinket – ők pontosan tudják a dolgukat. Mindössze arról szól a tudatos életvezetésünk, hogy a külső- belső környezeti paraméterek optimalizálásával megsegítjük a kódolt program zökkenőmentes lefuttatását.

Hippokratész alapvetései ebben a törekvésben nyerhetnék el funkcionális jelentőségüket. Ezen az úton haladva nyitnánk meg a természetes megújulás, a természet-adta gyógyulás lehetőségét saját magunknak.

Bármily bonyolultnak is tűnjék a dolog, a lényege végtelenül egyszerű. Adjuk meg a szervezetünknek mindazt, amire szüksége van, s lehetőleg tartsuk távol tőle azon dolgokat, amik ártalmára vannak.

Az emberiség kultúrtörténetében igen érdekes – és témánk szempontjából figyelemreméltó – helyet foglal el a gasztronómia története. Nem feltétlenül a lucullusi lakomákra gondolok itt, vagyis nem arra, hogy együnk sokat, ha jól esik, ha nem. Inkább az jár a fejemben, hogy elődeinket milyen mértékben foglalkoztatta, hogy jót egyenek. Már, amikor a környezeti tényezők (időjárás, tűzvész, háborúk, sáskajárás, stb.) lehetővé tették számukra, hogy megtermeljék az ahhoz való alapanyagokat.

Nem tudom, amikor a Kedves Olvasó egy szépen megépített templom, kastély vagy vár előtt megáll, s feltekint a tornyok magasába, elgondolkodik-e azon, miként voltak képesek eleink azt megépíteni? Hogyan kerültek fel az irdatlan tömegű kövek a helyükre? Hogyan tudtak ilyen mértékű izommunkát kifejteni az egykor élt emberek?

Vagy, ha bemegy a fegyverterembe, s megtekinti az egykori pallost, kardot, buzogányt, végiggondolja-e, miként volt képes a múltbeli harcos azzal, ha kellett, egész napon át, éltre-halálra megvívni az ellenséggel?

Esetleg, hogy békésebb példánál maradjak, töprengett-e már nagyapáink, dédapáink aratásán? Mi tette őket alkalmassá az egész napon (olykor éjen) át tartó kaszálásra?

Képesek lennénk mi ugyanezen feladatok végrehajtására?

Ne higgyük, hogy ez technikai kérdés! Hogyan is írta le ezt Szent-Györgyi Albert, a már idézett tanulmányában?

„E közül a három anyag közül az ATP-ről külön kell pár szóval megemlékeznem, mert az egész izomélettan középpontjában áll. … Ez bonyolult organikus molekula, mely egy bázisból, az adeninből, egy szénhidrátból és három foszfor-gyökből áll. E közül a három foszforsavgyök közül legalább kettő közvetlenül van egymáshoz kapcsolva, mint pirofoszfát. Ez a pirofoszfát-kötés azért olyan fontos, mert létrejöttéhez 11 000 kalóriára van szükség, amely energia ismét felszabadul, ha a kötés elhasad. Az izom energiájának ez a forrása. Ha az izomnak energiára van szüksége, úgy az ATP pirofoszfát kötését hasítja el.”

A buzogány, a kasza lengetéséhez, a kard forgatásához ezer évvel ezelőtt is éppen akkora erő szükségeltetett, mint ma. Az ember tehát, aki kezébe vette kora eszközeit, pontosan annyi ATP-energiát szabadított fel izommunkáján keresztül, amennyit az eszközhasználat fizikája megkövetelt.

Nekünk is csak ennyit kellene.

Ő képes volt rá.

Mi képesek lennénk?

Mit tudtak ők, s mit felejtettünk el mi, ami miatt ez a különbség kialakult közöttünk?

Égetően fontos lenne megtalálnunk az igaz, és használható, hasznos válaszokat, mert, mint az talán mostanára kiviláglott e cikksorozatból, az erőhöz vezető út valójában az egészséghez vezető ösvény. És nem azért, mert a Néphadseregben így kellett köszönnünk: „Erőt! Egészséget!”

Ellenben azért, mert a szervezet biológiai ereje, munkavégző képessége teremti meg magát az egészséget is. Az ATP energiáján keresztül.

 

Kucsora István

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>