Élni vagy létezni? – 19. Mosoly vagy grimasz?

Élni vagy létezni?

  1. Mosoly vagy grimasz?

 

Az előző részben kicsit aktualizáltam Neumann Jánosnak az életre és az entrópiára tett megállapítását. Azt írtam, az élet egy léket kapott hajó, melyet szivattyúi tartanak meg az entrópia tengerének felszínén. Bizonyára vannak, akikre az entrópia fogalmának értelmezése ijesztően hat. Pedig nem is olyan rémisztő az egész.

Megpróbálom roppant egyszerűen leírni a jelenséget. Az entrópia, a rendezetlenség, a világnak az a folyamata, mely a rendezetlenség irányába terel mindent. Az élet az anyagnak az a szervezett formája, melyben, a külvilághoz képest, nagyobb rendezettség tapasztalható. Az élő organizmus működése alapvetően arra koncentrál, hogy ezt a rendezettségi fokot megőrizze. Ki kell hát pumpálnia határain belülről a rendezetlenséget.

Lényegét tekintve úgy működik, mint a hűtőszekrény. Falai között hideget tart fenn, olyan módon, hogy a beszivárgott meleget kisszivattyúzza a külvilágba. Ezért hideg hát benn a tej, s ezért melegek a hátfal mögötti csövei. A nem kívánt hőmennyiséget csak áthelyezni lehet, megsemmisíteni nem.

Az entrópiával ugyanez a helyzet. Nem annullálható, mindössze allokálható.

Mint korábban megállapítottuk, az élet folyamatos anyag- energia- információ-fluxus az élő és a környezete között. Teljesen egyértelmű, hogy az alapvető információkat is molekuláris szerkezeteknek kell hordozniuk, azok fogadása és továbbítása ugyanúgy, az elektronfelhő-formációkon keresztül történik, mint az anyagok vagy az elektron (foton) energiájának kezelése.

Vegyük egy kicsit szemügyre az allergiát, mint a dezinformáció triviális esetét.

Közhelyszerűen, induljunk el a parlagfű esetéből. Azt mondjuk, a parlagfű pollenje felelős a légúti allergia fellépéséért. Azt gondolom, ez igaz is, meg nem is.

A természet, így benne az élet, roppant takarékos megoldásokkal operál. Felmérhetetlenül sok, de mégsem végtelen számú variánssal dolgozik. Informatikai értelemben is. A védekezés tekintetében, sablonosan nézve, az lenne a biztonságos megoldás, ha az immunrendszer minden külső behatolásra akcióba lépne. Ez esetben viszont lehetetlenné válna a szimbiózis, ami, például, az emésztőrendszer szempontjából elengedhetetlen. Arról nem is beszélve, hogy az állandósult védekező reakció olyan mérhetetlen mennyiségű energiát fogyasztana, illetve az entrópia olyan mértékű növekedését eredményezné, hogy az magát az oltalmazni szánt életet veszélyeztetné.

Ezért az immunrendszer alapesete az, hogy nem funkcionál. Vár.

Működése beindításához a külvilágból fogja megkapni a jelet – az élő rendszer határán őrködő speciális molekulák által szállított információ azt fogja közölni, hogy nemkívánatos behatoló akar a rendszerbe belépni. Először vizsgáljuk meg, vajon mi alapján dönti el az organizmus, hogy ellenséggel találkozott.

Nyilvánvaló, hogy az információ kiértékeléséhez bírnia kell saját, molekuláris emlékezettel. Az, hogy a molekuláris emlékezet adatbázisában szereplő rekordot örökölte-e, vagy saját tapasztalat útján szerezte, s írta be a szervezet, e tekintetben nem lényeges. Ami viszont nem lényegtelen: a barátok vagy az ellenségek listáját őrzi-e az immunrendszer adatbázisa?

Nyilvánvaló, hogy a takarékos természet csak az egyik minőséget rögzíti. Azzal szemben jár majd el a protokollja szerint, aki nincs a listára írva. Én azt gondolom, a barátok vannak felsorolva ebben a molekuláris emlékezetben. Csakúgy, mint egy rendezvényen a meghívottak névsora.

Egyrészt, mert sokkal egyszerűbb felsorolni azokat, akiket elvárunk, mint azokat, akiket kívül kellene marasztalni. Másrészt, sokkal biztonságosabb is ez a megoldás, mivel mindenkit kinn tartóztathatunk, akiről nem tett említést a névsor. Véletlenül sem keveredhet be nemkívánatos személy. A legrosszabb, ami történhet velünk, hogy véletlenül kimarad egy barát a bálból. (Ha az ellenségek lajtromával állnának őrt az ajtónállók, mindenkit be kellene engedniük, aki azon nem szerepel. A lista hiányossága így óhatatlanul illetéktelenek felszaporodásával, a rendezvény eredeti céljának elvesztésével járna.)

A természet változékonyságáról szerzett ismereteink is e vélekedésünket támasztják alá. A spontán létrejövő genetikai módosulások, új változatok megjelenése, azt engedi feltételezni, hogy azok, előélet híján, nem szerepelhetnek a molekuláris emlékezetben, sem örökölt, sem tanult módon beírva. A biztonság miatt eleve ki kellene zárni őket a rendszerből, tehát a protokollnak úgy kell működnie, hogy a barátként nem azonosított látogatókra induljon be a védekezés.

A parlagfű (és sok egyéb növény) pollenjének esetében is valahová ide jut az okoskodás. Az elmúlt néhány évtizedben megváltozott a virágpor szerkezete, ezért ad ki riasztást a felismerésért felelős fehérje az immunrendszer felé.

Ezzel a logikával egyetlen bajom van. Ha jól modelleztük a protokollt, akkor az allergiás ember reakciója a helyes reakció. A megváltozott szerkezetű virágpor nem azonosítható barátként, tehát riasztjuk a biztonsági őrüket.

De akkor mi van azokkal, akik nem allergiásak? Nyilvánvaló, hogy az ő immunrendszerük került diszfunkcióba, téves működésbe. Nem riadóztat az ellenség behatolására. Ez igen súlyos probléma, mert a fent leírt protokoll szerint nem csupán a parlagfű pollenjének megjelenésére marad el a riasztás, hanem mindenre. Mint mondtuk, mindenki ellenség, aki nincs a barátok listáján.

Ha ez így volna, akkor az elmúlt évtizedekben mindenki meghalt volna, aki nem allergiás. Azért, mert leállt az immunrendszere. De tudjuk, hogy ez nem így történt, tehát elvethetjük azt a véleményünket, mi szerint a parlagfű pollenje változott, s ezáltal kitörölte magát a meghívottak listájáról.

A dolog teljes megértéséhez vegyük elő ismét a zár-kulcs példánkat. A zár az őrt álló fehérje, annak is a célszerűen deformált elektronfelhője, a kulcs pedig a pollen, a felismerési ponton kialakított, ugyancsak célszerűen deformált elektronfelhőjével. Amíg passzolnak egymáshoz, addig a virágpor jó ismerősként járkálhat ki-be a bálteremben. Amint megszűnik az elektromágneses tér-konfingurációk összeillése, elindul az immun-reakció.

A megfelelés elmaradása azonban nem csak a pollen miatt állhat be! A kulcs lehet a régi, ha más a zár – már nem fognak együttműködni!

Annak, hogy a zár megváltozzék, számtalan oka lehet. Az előző rész gondolatmenetét továbbcipelve, én most egyetlen, speciális okkal foglalkoznék – az érintett sejtek membránjának alul-polarizáltságával. Mint írtam, a membránfeszültség csökkenésével a benne foglalt fehérjék elektronfelhője másképpen deformálódik, mint a „szabvány szerinti” esetben. (Ugyanolyan testmagasság esetén egy sztreccsnadrág egész más formát mutat egy 50 kg testsúlyú viselőn, mint egy 100 kg-oson. Első pillantásra el sem hinnénk, hogy ugyanazon ruhadarabot látjuk.) Az adott fehérje működési sávja addig tart, amíg a felszínen lévő check-pointok terv szerint illeszkedni tudnak. Amint a tervtől eltérő deformáció nyomán a check-pointok eltolódása meghiúsítja az azonosítást, az őrző fehérje a riasztás protokollja szerint kezd viselkedni, harckészültségbe helyezi az immunrendszert.

Az elgondolás ellenőrzése igen egyszerű lenne. ATP-sprayvel kellene a nyálkahártyát kezelni, s amennyiben a spray hatására leáll a riasztás, akkor minden bizonnyal a Na/K-pumpa renyhe működése volt a a probléma kiváltó oka. Nekünk, eszköz és felhatalmazás híján, ilyen kísérletet végezni nem állt módunkban. A Torda fogyasztói közül viszont nagyon sokan beszámoltak róla, hogy minden egyéb, külső beavatkozás vagy szer nélkül, jelentősen enyhültek (többségüknél el is múltak) az allergiás tünetek. Mivel a termékben lévő biogén ásványi anyagokkal, elsősorban a vassal, éppen a katabolikus anyagcsere, s azon belül az oxidatív foszforilálás serkentését céloztuk meg, arra tudunk gondolni, hogy az ilyen módon előállított ATP-többlet egy részét éppen a nyálkahártya sejtmembrán-potenciáljának normalizálására fordította a fogyasztó szervezete.

Az élet és az entrópia összefüggésének értelmében egyáltalán nem mindegy, hogy az élő organizmus mire fordítja a feltárt, s ATP-be csomagolt energiát. E filozofikus értelemben véve, az egyszerű kellemetlenségnek tartott allergia is sokkal veszélyesebb történet lehet, mint gondolnánk. A vakriasztásokra elfecsérelt, feleslegesen kidobott energia vélhetően fájdalmasan hiányzik más, élettanilag fontos helyekről és folyamatokból. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy eleve energiahiányos talajon alakulhat ki a membrán alul-polarizáltsága, a semmiért eldobott energiát már tragikus pocsékolásnak látjuk.

A működési sávokon kívül került, abnormálisan deformált elektronfelhők inaktivitása vagy diszfunkciója úgy hajtja energia-finanszírozási csapdába az élő organizmust, mint a kölcsönökből fizetett hitelek kergetik adósság-spirálba a léha gazdálkodót. A megbomlott folyamatok hatásainak ellensúlyozására egyre nagyobb hányadban használnak fel erőforrásokat, tulajdonképpeni (a normális állapothoz mért) produktivitás nélkül, mint ahogy a lejárt váltót új váltóval likvidáló dzsentri fizet egyre több kamatot, anélkül, hogy elkölthető pénzhez jutna.

Az energia-zavarként indult eseménysor így válik sejtszintű anyagcsere-zavarrá. Később, állandósulásán és áttételein keresztül, az új típusú (alacsonyabb energia- és magasabb entrópia-szintű) homeosztázis elérésére való törekvésében, morfológiailag is megjelenik, tünetesedik. Az elektronfelhők nem kívánt deformációja szöveti, alkalmasint szervi méretű deformációkká növi ki magát. A gyakorlat szerint ekkor válik diagnosztizálhatóvá, általában ezen a ponton szoktak belépni a gyógyítás igen nehéz, olykor rémisztően kilátástalan procedúrájába.

Azt gondolom, az élő szervezet azon torzulásai, melyek külső okokra (élő vagy élettelen mérgezés, fertőzés, trauma, folyamatos vagy irreverzibilis fizikai hatások), illetve kikerülhetetlen belső okokra (genetikai kód hibái) nem vezethetőek vissza, azok az elektronfelhők nem kívánt torzulásaiból eredhetnek. Ezek a káros deformációk létrejöhetnek akkor is, ha nem megfelelő aminosav-szekvencia alkotja a molekula primér szerkezetét (ha már a DNS-kód sem jó, akkor az endogén, genetikai eredetű probléma). Beépítendő aminosavak hiányában is fals eredményre jut az élő rendszer, amikor az életet hordozó fehérjét rakná össze. Azt is tudjuk, hogy az anabolikus anyagcsere, a benne foglalt szintézisekkel, energia-igényes folyamatsor. Az energia-fedezet hiánya éppen úgy hibás végtermékhez vezethet, mint valamely építőanyag hiánya. A hibásan kiépített szerkezetek helyes működése viszont egyetlen esetben hozhat jó eredményt: ha a véletlenszerűen beállt hibák kioltják egymás hatását.

Egy tervszerűen felépített rendszerben erre a véletlen esélyre ne fogadjunk nagy tételben!

De, tételezzük fel az optimális állapotot: szerkezetét tekintve tökéletesre sikeredett minden molekula, melyre az élet fenntartása szempontjából szükségünk lehet. Megtettük az első lépést a siker felé vezető úton. z előző részben leírtak szerint azonban tudjuk, hogy az elektronfelhő térbeli kialakulásával kapcsolatban még csak a menetelés elején tartunk. Léteznek azok a molekuláink, amelyek képesek felvenni olyan térbeli formációt, mely a terv szerinti működés alapja. A tényleges funkcionáláshoz azonban a reakciótérben meg kell teremtenünk azokat az állapotokat, melyek fizikai- kémiai paramétereikben megfelelnek a kérdéses molekuláink működési sávjaihoz kapcsolódó értékeknek. Vagyis, a molekulák elméleti felhő-formáját a gyakorlatban olyanná torzítják, hogy azok éppen működőképesek legyenek.

Joggal merül fel az Olvasóban, hogy neki mi köze az egészhez? Hogyan tudná ő az elektronfelhők alakját befolyásolni?

Sokkal egyszerűbben, mint azt bárki hiszi. Amilyen nehéz az élet, az entrópia-szivattyú logikáját elméletben felfogni, olyan egyszerű azt a gyakorlatban, hétköznapi eszközökkel befolyásolni.

A világ dolgai, hasznosságuk és jelenlétük szerint, két értéket vehetnek fel, csakúgy, mint a töltések. Vannak tehát, amik szükségesek és rendelkezésre állnak. Mondhatnánk, ez az első számú alapeset. Ezekkel kapcsolatban az optimumra kell törekednünk – se több, se kevesebb ne legyen belőlük, mint amennyi kell. Vannak dolgok, melyek szükségesek lennének ugyan, de nem állnak rendelkezésre. Nem tehetünk mást, mint beszerezzük azokat. Olyan dolgok is léteznek, melyek nem szükségesek, de nincsenek is jelen életünkben. Ez a kettes számú alapeset. (A dolog logikájából fakad, hogy többségéről, éppen, mert közünk nincs hozzá, nem is tudunk.) Nincs dolgunk velük – annyit tehetünk, hogy kerüljük a bajt. Végül, léteznek dolgok, melyek nem szükségesek, mégis jelen vannak életünkben. (Például egy fertőzés.) Arra kell törekednünk, hogy kiiktassuk azokat – lévén, hogy szükségtelenek.

Nem célom, hogy személyre szabott életmódbeli- vagy táplálkozási tanácsokat adjak bárkinek. Azt azonban feltétlenül el kell, mondjam, hogy a rossz fogyasztói szokások által indukált egészségi problémák feloldására, helyretételére nincs felszerelkezve a mai tudomány. Az anyag- és energiaforgalom évek, évtizedek alatt kialakult zavarát nem lehet néhány pirulával helyrehozni. Gyanítom, hogy injekcióval, infúzióval sem. Ahhoz nem gyógyítók, hanem varázslók kellenének. Képzeljük el, hogy egy karaván hetekig baktat rossz irányba, mire észreveszik, hogy eltévedtek. Se hús, se hal, se víz. Még kilátásban sincs. Ki az, aki képes őket egy pillanat alatt áttenni a helyes útra?

A legtöbb, amit tenni lehet az ilyen utazókkal, hogy megmutatják nekik a helyes irány, s kipótolják készleteiket, hogy ne haljanak éhen, szomjan, míg visszatérnek a rendes kerékvágásba. Az utat viszont senki sem teheti meg helyettük. Persze, folytathatják menetüket a megkezdett, rossz irányba is. Ha másért nem, megszokásból. Szinte biztos, hogy egyszer a segélykészlet végére érnek, s nem a célba. Az pedig teljesen bizonytalan, hogy újra útjukba akad majd valaki, aki asztalt terít nekik a sivatagban…

Úgy vélem, az élet meglehetősen külterjes, mondhatnám, vad környezetre lett megtervezve a Teremtő által. Ha csak az írott történelem 6-7 évezredét tekintjük át, megállapíthatjuk, hogy a múltban igen csekély művi vagy steril környezeti elem között élték mindennapjaikat felmenőink. Mégis, mint azt egy korábbi részben írtam, elképesztő erőkifejtésre voltak képesek. A monumentális arénák, katedrálisok, várak, mind erről tanúskodnak. Ahogyan a fegyvereik is.

Ezt csak egy módon vihették véghez: ha az élet fenntartásáért felelős molekuláik elektronfelhője a működési sávban, a megfelelő torzulásokkal tették a dolgukat. Csak így mehetett végbe a megfelelő mértékű energia feltárás és átalakítás. Arra vonatkozó adatot, hogy valami különleges eljárásból nyerték volna erejüket, csak az Asterix epizódjaiban találtunk, ahol is a gall falu különleges főzettel oldja meg az emberfeletti erőkifejtés lehetőségét. De, mint tudjuk, ez csak mese.

A miénktől eltérő vitalitásra, extra eljárás híján, az életmódbeli és a táplálkozási szokásaik adhatnak magyarázatot. Nagymamáink receptjeinek a lényegét kellene megragadnunk, s megpróbálnunk úgy táplálkozni, ahogyan ők tették. (Persze, nem a háborús nélkülözések közepette.)

Tudom, erre mondhatják azt, hogy ma már nincs olyan alapanyag sem, mint akkor volt. Lehet, hogy így van. Ám ekkor is törekednünk kellene a természeteshez közeli anyagok táplálékként történő felhasználására. Ha másért nem, hát azért, mert Isten a természet részeként teremtette az embert is. Az eredendő közegünktől való erőszakos elszakadási kísérletben nem sok értelmes eredményre látok esélyt.

Egyik, ma divatos felfogás szerint élő táplálékot kellene magunkhoz vennünk. Értelmezgettem egy darabig ezt a felvetést. Ahhoz, hogy nyersen, s lehetőleg egészben nyeljek le más élőlényeket, nem sok kedvem volt. Végül találtam egy megszívlelendő mozzanatot a javaslatban.

Csak olyan táplálékot veszek magamhoz, ami normális körülmények között, az ismert mikroorganizmusok (gombák, baktériumok) betelepülése által, rövid időn belül az élet közegévé válhat. Nem fogyasztok el tehát semmit, ami ne rothadna el, vagy penészedne meg. Úgy gondolom, ez az első lépés, amit megtehetek a természet felé való visszatérésben. Mert úgy gondolom, az a helyes irány. Még ha kevésbé komfortos is, mint a divatosabb elgondolások.

Az a helyzet, hogy az elektronfelhők, az ő torzulásaikban, abszolút érzéketlenek a komforttal szemben. Csak a saját szerkezetük és a közegük paraméterei képesek mosolyt vagy grimaszt csalni rájuk…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>