Élni vagy létezni? – 2. Mi is hát az élet?

Élni vagy létezni?

  1. Mi is hát az élet?

 

 

Azt gondolom, nem szorul különösebb magyarázatra, ha elvárjuk egy mesterembertől, hogy tudja, mi a munkája elni_2_1tárgya. Csak és kizárólag ekkor várható el, hogy közreműködése során a megfelelő anyagokat, erőket, eszközöket és eljárásokat fogja alkalmazni. Csak ezek megléte esetén remélhetjük, hogy a végeredmény az előzetes elvárásoknak megfelelően áll majd be. Egyébként csak véletlenül születhet kedvező végkimenet – s ez ismét a szerencsejátékok, a hazárd birodalmába vezet el minket.

Az élet megjavításán vagy meghosszabbításán fáradozó embernek alapvetően az élet mibenlétével kell tisztában lennie. Komoly fába vágja a fejszéjét – ugyanis semmi nem érdekelte jobban az emberiséget történelme folyamán, mint az élet és a halál kérdése. Különböző közelítésekből próbáltuk már megfejteni a nagy rejtvényt: a filozófia, a tudomány és a művészet is folyamatosan kísérletezett a válasz megszerkesztésével. Azt gondolhatnánk, ha oly sok gondolkodó oly sok időt szánt a kérdés megoldására, akkor a feladat mára bevégzettnek tekinthető.

Pedig lehet, hogy mégsem.

A válaszért induljunk el a legegyszerűbb módon: „guglizzuk ki”. Ám legyünk nagyon igényes keresők, s ne az interneten könnyen elérhető, ám bizonytalan pontosságú találatokat gyűjtsük, hanem vonuljunk be a könyvtár csendes mélyére, s a sokszor ellenőrzött, nyomtatott fóliánsokból próbáljuk meg összeszedni, amire szükségünk van.

Elsőként üssük fel a Közhasznú Esmeretek Tára IV. kötetét, melyet 1832-ben adott ki Pesten Wigand Ottó könyváros. „É L E T N E K mondjuk a’ közönséges életben a’ testek saját , önállásu működését (mivelését), élőnek pedig nevezzük mind azon testet, mellyben a’ működés végbevitelére eszközöket szemlélünk; minthogy a’ működés eszközeinek saját elrendeltetése határozza meg a’ testek formuláját, magokét az eszközökét pedig az anyagnak különböző vegyitéke: következnék, hogy a’ testek formája és az anyag vegyitéke volnának bélyegei az életnek, Ugyde, mivel minden, a’ mi él , nem magában ‘s maga által , hanem más, akármi nemű, testek behatásánál fogva él; és ollyan testeken is , mellyek különben holtaknak mondatnak, illyes behatásnál fogva működés vétetik észre: következik, hogy minden anyag ható erejénél fogva él, ‘s az egész természetben halál nincs, hanem csak az életnek lépcsőji számtalanok, igy: az ugy nevezett anorganicus testek közt a’ savak (acida) és az alapok (bases) egymáshoz való vonzódását nem lehet nem életnek neveznünk; a’ mit már a’ növények országában nyilvánosabban szemlélünk, az állatokéban pedig tökélyesedve találunk; annyival inkább nem, minthogy a’ növényi és állati áltváltozásokban nyilvánosan a’ két ellentesteket (organica-anorganica) egymássá válni tapasztaljuk.”

Meghökkentő, mondhatnánk elképesztő az anyagi világ összefüggéseinek, a kölcsönhatásoknak az a szemlélete, mely a közel két évszázados fóliánsból köszönt minket. A kérdés ilyetén való megközelítésének unikális voltához azt is adjuk hozzá, hogy a mű keletkezésének idején még messze nem az anyagelvűség jellemezte az embereket. Az csak jóval később érte utol Magyarországon a közgondolkodást. Az anyag hatóerejének mélyebb megértésébe ugyan nem vezet el minket a szócikk, de segít egy szemlélet felépítésében minket. Ráébredhetünk, hogy önmagától és önmagában létező sehol, így az élővilágban sincs.

A folytatáshoz emeljük le az Athenaeum Kézi Lexikonját, még szintén a szép emlékű XIX. századból. A következőt tudatja velünk: „Élet, a szerves testek azon képessége, melynél fogva azok bizonyos működéseket — é.-működések — fejtenek ki.” Hát, sokkal nem lettünk előrébb. Talán annyival, hogy megtudtuk, az élet maga nem tévesztendő össze az életjelenségekkel – mivel azok pusztán az élet potenciáljából fakadó megnyilvánulások. Ez a tudás is nagyon fontos! Többé nem fogjuk a kisiskolai tananyagból elsajátított körülírást (táplálkozik, mozog, nő, szaporodik, stb.), az életjelenségeket összekeverni magával az élettel.

Kutakodjunk tovább a Pallas Nagy Lexikonjában! „Élet – E szóval nevezzük az élő test részeinek mozgását, amivel azt mondjuk, hogy É. mozgás nélkül nincsen, azonban nem azt, hogy minden mozgás É., vagy, hogy minden mozgó test él. Az É. fogalmának meghatározását sokan megkisérlették már, anélkül, hogy az eddigelé kielégitően sikerült volna.” Maximálisan egyetérthetünk a megállapítással, különösen a fogalom kielégítő magyarázatának hiányáról egyezik a véleményünk. Előrébb viszont nem jutunk általa.

Vegyük elő Tolnai Világlexikonját, annak is a IV. kötetét, mely Don-Fel között tartalmaz címszavakat. A következő információkkal leszünk gazdagabbak: „Élet az összessége (v. oka) azoknak a jelenségeknek, melyek az élőlényeket jellemzik.” Tehát, az élet maga a dolgok mélyében rejtező ok, s az életjelenségek, amiket tanulmányozhatunk, a következmények. Ennek szem előtt tartása azért elengedhetetlen, mert véleményünk kialakítása során meg kell óvnunk magukat az ok-okozati összefüggések felcseréléséből adódó tévedésektől. Azt sem engedhetjük meg, hogy a látványos, felszínen zajló jelenségek elkápráztassanak minket, elvonják figyelmünket az azokat életre hívó, nyomós, ám kevéssé látható okokról, az „akármi nemű testek behatásaitól”.

Vajon, egy kicsivel később, Révai Nagy Lexikonja mit mondott az életről? „Az emberiség bölcsőjétől kezdve napjainkig az É. és a halál kérdése volt az, ami legjobban foglalkoztatta az emberi agyvelőt,; a legbizarrabb hipotéziseket állították fel az É. megmagyarázására, a legmesszebbmenő spekulációkkal igyekeztek ahhoz közel jutni, de dacára az általános érdeklődésnek, a kérdés végleges megoldásától ma is igen távol állunk.”

Ott vagyunk, ahonnét elindultunk. A hosszú szócikkből kiderül, hogy vannak vélekedések, elméletek, de általánosan elfogadott, minden szempontot kielégítő magyarázat nincs. Ám ne adjuk fel: a tudás megszerzésének rögös útján ne akarjunk mindjárt egész cipókat találni, becsüljük meg a morzsákat is! Mit is találunk a szócikkben (többek között)? „Az É.-re éppen mindazoknak a folyamatoknak összessége jellemző, mit az ú. n. élőlényeknél találunk ; ezeket a folyamatokat az jellemzi, hogy fizikokémiai szempontból állandók (stationerek); igen nagy mértékben meg van az a tulajdonságuk, hogy önmagukat fenntartsák, s hogy önmagukat folyton változtassák. Igen jellemző továbbá mindenre, ami él, a halál.”

Vagyis: az életet fizikokémiai folyamatok tartják fenn, ezek biztosítják az „akármi nemű testek behatásait”. Az életet fenntartó folyamatokra egyaránt jellemző a stabilitás és a változékonyság – ezek a fennmaradás és az alkalmazkodás alapjai. Az élő rendszerek időben véges működése általában jellemzi azokat.

Ássunk még mélyebbre! Hátha segítségünkre lesz a kicsivel később, 1937-ben, a Singer és Wolfner által kiadott Uj Idők Lexikona! „Élet, lényegére vonatkozólag ezideig sok kiváló gondolkozó és természettudós igyekezett meghatározást adni, azonban máig sincs megnyugtatóan megállapítva az É. fogalma. Természettudományilag É.-nek nevezhető az elemi É.-jelenségekkel jellemezhető folyamatok összessége.”

Hát, ez bizony sovány segítség a továbblépéshez! Gyakorlatilag annyi történt, hogy a szócikk megerősítette, amit már amúgy is megtudtunk a 105 évvel korábbi fóliánsból. Itt is érdemes viszont egy morzsácskáért lehajolnunk (ha már egész karéj nincs). „…maga az élő lény … az a sajátságos összetételű molekulacsoport, melyet protoplasmának nevezünk, s melynek legfontosabb részét fehérje-vegyületek alkotják.” Tehát, az „akármi nemű testek behatásait”, a fizikokémiai folyamatok végbemenetelét a protoplazmához, ezen belül az igen bonyolult összetételű molekula-csoportokhoz, a fehérjevegyületekhez köthetjük. Szép lassan haladunk…

Következő állomásunk már a háború utáni időszakra esik, az Akadémiai Kiadó által megjelentetett Új Magyar Lexikon 2. kötetére, 1960-ból. Az akkori marxista-leninista társadalmi berendezkedés, a kötelező materialista világszemlélet azt vetíti előre, hogy meglehetősen anyagelvű magyarázatot fogunk kérdésünkre kapni. De lehet, hogy itt lesz az igazság?

„élet: az anyag mozgásának magasabb rendű, az élőlényekre jellemző formája.” Tehát az élet egy mozgásforma, amit az anyag produkál. Izgalmas, nézzük tovább! „Engels meghatározása szerint: …az élet a fehérjetestek létezési módja, amelynek lényeges mozzanata a folytonos anyagcsere a külső természettel, és az anyagcsere megszűnésével megszűnik az élet is…”

Nocsak! Engels?! Általában úgy tudtuk, hogy Engels Frigyes, Marx Károllyal szoros együttműködésben, a politika, a politikai gazdaságtan terén fejtette ki tevékenységét. A történelmi materializmus megalkotása, azaz a történelemnek az ő sajátos ideológiájukon keresztüli torzítása adta életművük gerincét. Hogyan lehetséges, hogy ettől messze eső területen, a természettudományban is lexikális mérföldkővé válhatott?

A fáma szerint az 1870 és 1880 (50 és 60 éves kora) közötti természettudományos tanulmányaihoz készült jegyzeteit rendezgették össze, s adták ki, 1892-ben bekövetkezett halála után 30 évvel, „A természet dialektikája” címen. Az éppen forgatott lexikon meghatározása szerint: „ebben a korszerű természettudomány legjelentősebb eredményeinek dialektikus materialista általánosítását és értékelését adja.”

Vagyis, laikusként kritizál. Az általa használt világnézeti szemüvegen keresztül nézelődik, majd lejegyzi a torz képet, amit így látni vél. Mint a történelem átértékelése kapcsán. A valóságot próbálja megfeleltetni politikai nézeteinek. Ez önmagában nem lenne baj, ha nem követték volna annyi ideig vakon, engedelmességre kényszerítve a (másként) gondolkodókat is. Mit is tettek „felvilágosult” hívei? A hitélethez, eszményekhez kötött idealizmust cserélték le egy ideológiai alapú, erősen szelektált, sarkított, általánosított, sematizált világnézetre. elni_2_2Ha jól meggondoljuk, az idealizmus nem is a materializmussal, hanem anyagelvűséghez kötődő „ideologizmussal” áll szemben a világnézetek nagy porondján. Ezen „ideologizmus” legfőbb törekvése, hogy megsemmisítse az idealizmust. Eszközül az anyagot használja fel, amibe viszont éppen a Teremtő Erő írta be örök érvényű törvényeit. Mi lesz ebből?

A valós eszmei megalapozottság hiányán túlmenően, tárgyi tévedésen is rajta kapjuk Engelst. Nem igaz ugyanis, hogy az élő szervezet állandó anyagcserében van a környezetével. Az igazság úgy néz ki, hogy az élőlények állandó anyag- energia- és információcserében állnak az őket körülvevő világgal. Ami, ugyebár, egészen más, mint a puszta anyagcsere?

Anélkül, hogy az anyag- energia- információ-fluxusok szentháromságába mélyebben belemennék (majd később, amikor a téma tárgyalásánál oda jutunk, megteszem), egyetlen lényeges momentumra hívom fel a figyelmet: anyagi változások, energia-differenciák nélkül, még a szervetlen természetben sem mennek végbe. Az entrópia tárgyalásánál rá fogok világítani, hogy amennyiben egy adott rendszeren belül zajló folyamat energia-változás nélkül megy végbe, akkor az adott rendszer rendezetlensége megnő. Ez pedig, ugyebár, nem lehet jellemző az élethez kötődő nagyarányú rendezettségre. Következésképpen, az élő rendszerekben zajló anyagi folyamatoknak energiaváltozással kell megtörténniük – tehát az engelsi, szűklátókörű megfogalmazás nem érvényes, valóban csak torz kritikája, általánosítása annak, amit a világ működéséről tudnunk kell.

A csökevényesen anyagelvű engelsi gondolkodás a legnagyobb problémát éppen azzal okozta, hogy a tudományos gondolkodást, s különösen a technikai, technológiai fejlesztéseket élettani értelemben lecsupaszította az anyagcsere vizsgálatára, s az anyagcserébe történő beavatkozás sárba ragadt szemléletére.

Vajon az ideológia politikai téren látott megbukása óta eltelt negyed században sikerült-e túllépni a politikus által ránk kényszerített szemellenzőn? Közelebb jutottunk-e az élet mibenlétének megfejtéséhez?

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>