Élni vagy létezni? – 20. Töltés-átadások

Élni vagy létezni?

  1. Töltés-átadások

 

Bizonyára mindenki látott már futballmérkőzést.

Általában 22 jól (ámbátor kétféle divatszínbe) öltözött ember (és akkor a kapusokat nem vettük külön a ruházat szempontjából) kerget egyetlen labdát a zöld gyepen, azzal a feltett szándékkal, hogy a helyére juttassa. Ez, a kívánt pozíció az ellenfél kapuja. Ha szabályszerűen terelik oda, a játék vezetője gólt ítél – az adott csapat eredményesen játszik.

Aki ismeri a játék lényegét, tudja azt is, hogy alapvetően az egy szem labda helyzetéből indulva lehet helyes következtetést levonni a játék menetéről. Ha egy olyan sportriportert ültetnének a rádió mikrofonja elé, akinek fogalma sincs a labda szerepéről, s azzal töltené az idejét, hogy az általa leolvasott mez-számokhoz tartozó játékosok neveit zsolozsmázná, életrajzi adatokkal, bulvár-pletykákkal kiszínezve, ám nem mondaná el, az adott futballistának éppen mi köze a labdához, zendülés törne ki a szurkolók között.

Roppant fontos adalék ugyanis, hogy ki az, aki játszik, de ennél sokkal fontosabb, hogy miként. Mit tesz a birtokolni kívánt labdáért, labdával. Ugyanis ez a játék lényege.

Mint az előző részekben megállapítottuk, az élet maga a fiziológiai jelenségekben, munkavégzésekben megnyilvánuló folyamatok szervezett rendszere. A munkavégzéshez, tudjuk, erő szükséges. Az élő rendszerekben ezt az erőt a célorientáltan felszabadított elektronok biztosítják. Mégpedig oly módon, hogy az ATP közvetítésével a felhasználás helyére utaznak, s ott, az akkumulátor-molekula hidrolízisében felszabadulva, elvégzik feladatukat.

A lebontó anyagcserére alapozó élő szervezetek tehát kétütemű elektro- (végső soron, az elektron eredetét illetően fény-) motorként funkcionálnak. A folytatásban, a könnyebb szemléltethetőség végett, fénymotornak fogom hívni ezt a biokémiai-élettani komplexet, melynek jól elhatárolt két üteme biztosítja a lebontó (állati és emberi) szervezetek élettani munkavégzését.

Első ütemben a táplálék szabadenergia-tartalmából felszabadítják és átmenetileg beraktározzák az ATP-be a kérdéses elektront. Második ütemben kiraktározzák az ATP-ből az elektront, s kívánt munka elvégzésével, az élettani funkció megvalósításával, felhasználják szabadenergia-tartalmát.

Ebben a játékban tehát az elektron az a labda, aminek mozgását figyelemmel kell kísérnünk. A mérkőzést magát csak akkor érthetjük meg, ha a töltéshordozó helyzetváltozásának tükrében tekintünk a játékosokra is. Vagyis, azokat az atomi, ioni vagy molekuláris szereplőket, melyek a kétütemű biológiai fénymotor működésében szerepet kapnak, az elektron felszabadításában, be- és kiraktározásában, felhasználásában tanúsított közreműködése szerint, funkcionálisan kell elsősorban értékelnünk, elemeznünk. Ha elfogadjuk, hogy az élet mögött eredendően tervezettség áll, azt is akceptálnunk kell, hogy a szerkezet azért olyan, amilyen, mert az előre kigondolt funkciót szolgálja. A játék megértéséhez tehát egyfajta funkcióanalízis visz közelebb minket.

Egyértelmű, hogy a töltések átadásának, az elektronok mozgásának, térben és időben szabályozottnak kell lennie. Az is napnál világosabb, hogy „az élet folytathatóságának” elve érvényesül minden élő rendszerben, a halál pillanatáig, tehát ennek a töltés-átadásnak folyamatosan ismétlődőnek kell lennie, vagyis valójában áramlásról kell beszélnünk, még akkor is, ha kvantált mennyiségek pulzáló, periodikus átfolyása valósul meg. Tekintve, hogy a kémiai reakcióknak időigényük van, alapvetően ez a reakcióidő adja meg, hogy milyen etapokban szabaduljon fel, raktározódjon be- és ki, illetve használódjon fel az elemi töltéshordozó. Az a legrövidebb időintervallum, mellyel az elektronok egy adott élettani folyamatban egymást követhetik, megegyezik a fiziológiai folyamatot megalapozó kémiai történés reakcióidejével. Ennél csak hosszabb intervallumban valósulhat meg az elektron átvitele, rövidebben semmiképp. Ebből következik: ha az élő rendszernek a feladatai végrehajtásához több elektron felszabadítására van szüksége, mint amennyit a feltárást végző egysége a reakcióidők függvényében előállítani képes, többszöröznie kell az energia-felszabadító berendezéseit. Erre majd a mitochondriumok funkciójának értelmezésénél visszatérünk.

Jelenlegi problémánk a következő: miként képes megoldani az élő organizmus, hogy a munkavégzéshez szükséges töltés-mennyiségek A pontból a B pontba jussanak el?

Ha általánosságban beszélünk az áramlásokról, az első fontos szabályt mindjárt fel is állíthatjuk: áramlás megvalósulásához mindig potenciál-különbség szükséges. Hogy ez a potenciál-különbség gravitációs, termikus vagy elektromos-e, az már részletkérdés. Annak az anyagnak van esélye áramlásra, melynek valamely szempontból potenciál-többlete van a környezetéhez képest.

Itt megtehetjük második észrevételünket is: az áramlás mindig a potenciálvesztés felé mozog, s a legkisebb ellenállás irányába folyik. Képzeljük el a folyót. Mindig magasabb helyről tart az alacsonyabb felé (a víz a gravitációs potenciálját igyekszik elveszíteni), soha nem fordítva. Ha lejtős útjában kiemelkedéssel találkozik (magasabb gravitációs potenciállal bíró ponttal), azt megkerüli. Esetenként szigetet képez belőle.

Az élő rendszerben folyó elektronáramlás sem mehet szembe az általános törvényekkel. Megállapíthatjuk tehát, hogy az induló potenciál elveszítése itt is a cél, s ezt egyre alacsonyabb potenciálú anyagi formációk felvétele árán éri el.

Többlépcsős kémiai folyamatban csak úgy képzelhető el ennek a megoldása, hogy elektron-affinitás szempontjából egyre agresszívabb szerkezetek veszik át a töltéshordozót, míg az, útja végén, szabadenergiáját át nem adja a cél-reakciónak, s az élettani munkavégzés meg nem valósul.

Számtalan anyagra, jelenségre alakítottunk már ki áramlási rendszereket. A szellőztetéstől az információig, nagyon sok mindenre. Ezek tapasztalatából tudjuk, hogy a működési elv szempontjából alapvetően kétféle típust, és ezek kombinációját lehet megvalósítani: a szívó, a nyomó és a szívó-nyomó rendszert. A bioelektronikai töltéselmozdulások is ilyen módon képesek áramlássá szerveződni. Az elektron-akceptorok szívó- és (valószínűleg) a donorok nyomó hatása együttesen alakítja ki azokat a pályákat, melyek mentén a töltések mozgása megvalósul. Roppant fontos szem előtt tartanunk, hogy akceptor- illetve donor-minőségben nem az adott anyagi szerkezet abszolút, hanem relatív, vagyis egymáshoz viszonyított elektronfelvevő-képessége határozza meg az elmozdulás irányát. Az áramlások kialakításában és fenntartásában szerepet játszó tényezőkre a következő fejezetben majd részletesebben kitérek.

Látni fogjuk, ennek milyen rendkívüli jelentősége van mérgezéses állapotok vagy fertőzés előfordulása esetén. A sejtbe bejutó, agresszív mértékben akceptor tulajdonságú anyagok ugyanis képesek a munkavégzésre szánt elektront, a „kétütemű fénymotor” működésének általuk kiválasztott pontján magukhoz ragadni, ezáltal a töltés-átadás folyamatát megszakítani. A megszakított áramlás nyomán az élettani munkavégzések, gyakorlatilag a létfunkciók, energiaellátás hiányában, csökkent mértékben valósulnak meg, szélsőséges esetben megszűnnek működni. (Gondoljunk megint a villanyégőnkre, mely előtt megszakad a vezeték.)

Az agresszív elektron-akceptorok által megtámadott sejt károsodása, attól függően, hogy az áramlási pályák mely pontját, s milyen elektron-elvonó potenciállal támadta meg az idegen behatoló anyag, különböző mértékű lehet. Ha a pálya speciális szakaszát éri támadás, a motor második ütemében (vagyis az ATP-vel transzportált elektron felhasználásának fázisában), akkor bizonyos funkciók csökkenésével, esetleg leállásával kell számolnunk. Ez a helyzet is járhat sejthalállal, ha például a Na/K pumpa működését állítja meg a mérgező anyag elektron-megkötése.

Amennyiben viszont a fénymotor első ütemében valósul meg a fals elektron-átadás, vagyis a feltárás és deponálás művelete sérül, a sejt általános energia-hiányos állapotba kerül. Alkalmazkodóképessége lehetővé teszi, hogy maga szabályozza a csökkent mértékben rendelkezésre álló elektronok transzlokációját, vagyis meghatározza, mely funkciók fenntartásához használja fel azokat. Egyértelmű, hogy azokat az élettani munkákat finanszírozza a csökkent mértékű szabad energiából, melyek kimaradása leginkább veszélyes az élet folytatására. Szélsőséges esetben ez a támadás is a sejthalálhoz vezethet, amennyiben az energiatermelés deficitje túlhaladja azt a szintet, melynél az alapfunkciók finanszírozása sem biztosított már. Enyhébb esetekben, részleges blokkolásnál, csak csökkent működések, renyhébb munkavégzések lépnek fel – amelyek nem halálosak ugyan, de nem is egészségesek.

Ilyenkor áll elő az az eset, amikor a sejt, ellensúlyozandó a blokkolt alap-áramlásokat, segédpályákra állítja az energiatermelését és beraktározását. A segédpályák azonban alacsonyabb energiaszinten valósítják meg az elektron felszabadítását, mint a főpálya. A túlélésért, ideig-óráig, utolsó szalmaszálként, kiutat jelenthetnek a sejthalál fenyegetése elől, de hosszú távon nem biztosítják a kiegyensúlyozott, harmonikus működést. Egy idő után tünetesednek, s azt vesszük észre, hogy az élet tüneteivel szemben a betegség tüneteit tapasztalhatjuk a vizsgált élő rendszeren.

A töltés-továbbító pályák, az elektroncsatornák működése könnyen megérthető a közúti forgalom hétköznapi példáján. A legpazarabbra épített autópályán sem mérhetünk forgalmat, ha nem közlekednek rajta járművek. Az autópálya azért épült, hogy a járművek gyors és biztonságos elhaladásához (áramlásához) megfelelő szerkezeti keretet adjon. De ne felejtsük el, hogy nem öncélú az építkezés! Nem azért történik, hogy autópályánk legyen, hanem azért, hogy forgalom bonyolódjék rajta! Az pedig autó nélkül nem megy!

Ha nincs forgalom, az áruk és a személyek nem érnek célba – meghiúsul az a végső cél, amiért az egész architektúrát kiépítettük.

Mobilizált elektronok nélkül pontosan ez történik az élő organizmusok sejtjeiben is.

De vajon csak külső, mérgező ágens képes a fénymotor első ütemének blokkolására?

Korántsem!

Ennek a motornak is van egy jól körülhatárolt anyagi szerkezete, mely, alapvetően az eltérő elektron-affinitások okszerű rendszerbe szervezésével hajtja végre feladatát. E szerkezet sérülése, hiányossága feltétlenül a funkció sérüléséhez, hiányához vezet. A környezettel való kapcsolattartásban kétféle negatív impulzus érheti ezzel összefüggésben az élő rendszert. Vagy olyan inhibitorok hatolnak rendszerhatárain belülre, melyek, a fentebb kifejtett logikán, sértik a normális működést, vagy nem kerülnek be olyan anyagok, melyek a feladatot ellátó struktúra kiépülésében vennének részt.

E tekintetben az ásványi anyagok szükségszerűségét feltétlenül hangsúlyoznunk kell. Az enzimek aktív magja szinte mindig valamely fém ionjából áll. Az enzim működése a fejen, az aktív magon keresztül valósul meg. Az energia-feltáró mechanizmusok enzimjeinek szempontjából a vasat kell kiemelnünk, mint az elektron-felszabadítás első számú letéteményesét. Mivel a vas atomja 2 és 3 pozitív töltésű ionizált állapot felvételére képes, alkalmas az elektronok egyesével történő felvételére és leadására. Ezért tartalmaznak a citokróm-rendszer (a sejt légző-rendszere) enzimjei aktív magjukban vasat.

A Liebig-féle minimumelv szerint légző-enzimből is csak annyi épülhet fel, amennyihez a felhasználás arányában legkisebb mértékben rendelkezésre álló anyagból készletünk van. Az ásványi anyagban hiányos táplálkozás, illetve a szervezet rossz vasgazdálkodása kapcsán könnyen előállhat az a helyzet, hogy a beépíthető vas képezi a szűk keresztmetszetet a fénymotor első ütemének szerkezeti felépítésében.

Azt gondolom, a külső ágensre okszerűen vissza nem vezethető megbetegedéseknél, melyek a tudomány mai álláspontja szerint degeneratív betegségekként vannak elkönyvelve (és nem vezethetőek vissza genetikai aberrációra), az ásványi anyagok, elsősorban az energia-feltárásban nélkülözhetetlen vas hiánya a kiváltó ok. Senkit ne tévesszen meg, hogy a vérkép laboratóriumi elemzése esetleg nem jelez kezelendő mértékű hiányt belőle. A szervezetünk agresszív, hierarchikus módon használja fel a vasat – úgy, hogy előbb a „vérképet” optimalizálja belőle. Teljesen érthető az élő rendszer viselkedése, ha figyelembe vesszük, hogy a külvilágból szerzett oxigén szállítását a hemoglobinban kötött vas végzi. Értelmét veszíti tehát a tökéletes citokróm-rendszer, ha nem jut el hozzá a külső oxigén. Más kérdés, hogy nem hasznosul a szállított oxigén, ha nem jut el az oxidatív foszforiláció folyamatába, amihez viszont éppen működő citokróm kellene. Ha úgy nézzük, ördögi kör ez.

A véren kívüli vasellátás objektív megállapítására olyan módszerre lenne tehát szükség, mely a sejten belüli vasellátást képes objektíven felmérni. A sejtek légzése ugyanis már régen visszafogott lehet, amikor a vérkép analízise még megfelelő értékeket prezentál. Azt gondolom, a degeneratív megbetegedések egyik fő kiváltó oka ezen a talajon nőhet ki. Szinte bizonyosnak látszik az is, hogy az előrehaladott betegségeknél rövidebb-hosszabb idő elteltével már a vérképből is diagnosztizálható a vas hiánya.

A Torda szelet megalkotásánál ez a felismerés vezetett elsősorban bennünket. Úgy a talaj, mint a termések analízisénél kitapintható, hogy az élelmiszereinkbe kerülő termelvények ab ovo nem bírnak olyan beltartalommal, mint a néhány évtizeddel ezelőtt megtermeltek. A hiány kiküszöbölésének legegyszerűbb módja, ha előállítunk egy olyan, esszenciális élelmiszert, mely viszont felvehető formában (mint a valamikori élelmiszerek) tartalmazza a legszükségesebb ásványi anyagokat. Mondjuk, a napi élettani szükséglet fele mértékében, hogy ne kényelmesítsük el a fogyasztó szervezetét sem.

Minden bizonnyal nem haszontalan, fiskális okoskodás eredménye, amit az imént leírtam. Szent-Györgyi Albert, „Az élet energia-körfolyamata” című írásában a következőket mondta erről:

„Végül az elektront az O2 molekula veszi fel, amelyik azután H-ionokat köt meg és ilyenformán H2O-vá, vízzé redukálódik. A vízmolekulában az elektron eléri a legalacsonyabb energiaszintjét, miután energiáját mintegy lépcsőfokonként leadta. Az így leadott energia kevés veszteséggel az ATP nagy energiájú kötéseinek az energiájába megy át.”

A fénymotor első ütemének működésében tehát a táplálék szénhidrátjáról lecsatolt hidrogén-ionok, vagyis protonok oxidálása a végcél. Az elektron transzportja itt az oxigénig tart. Az első ütem végcélja az oxigén-molekula. A rendszer ezen szakaszában ezt tekinthetjük a leginkább elektron-affinis akceptornak, továbbá megállapíthatjuk, hogy a (negatív) töltéshordozó célba érésével kialakult egy olyan anyagi szerkezet, a víz, melynek, jelen tudomásunk szerint, gyakorlatilag nincs szabadenergia-tartalma. Az a többlet-potenciál, mely a magas energia-tatalmú elektronban volt jelen, nem veszett el – az oxidatív foszforiláció végső lépéseként beépítésre került az ATP nagyenergiájú foszfát-kötésébe.

Szent-Györgyi Albert úgy találta, hogy a töltésvándorlás végső célja az oxigén kell, legyen. Ha ez az áramlás bármely okból megszakad, az igen komoly problémákat szülhet az élő rendszerben. A táplálékból felszabadított elektron ugyanis nem éri el a létező legalacsonyabb szabadenergia-tartalmú állapotát, s felszabadult munkavégző ereje nem épül be az életfolyamatokat finanszírozó ATP-molekulába.

Az elektron-transzport megszakadása végső soron korunk pestiséhez, a rákhoz is vezethet. A végeredmény tekintetében teljesen mindegy, hogy karcinogén anyagok jelenléte, a sejtlégzés visszaesése vagy az oxigén puszta hiánya miatt áll be a széttört állapot. Szent-Györgyi Albert, a Gondolat Kiadónál, 1983-ban megjelent, „Válogatott tanulmányok” című kötetének a „Rákkutatás” című fejezetében a következőket írta:

„Természetesen a rákkeltő anyagok nem szükségszerűen a szabályozó mechanizmus valamelyik tagjának megtámadásával fejtik ki hatásukat. Az egész sejtes szerkezet általános fellazulása, ami előfordulhat az öregkorban, a sejtalkatrészek közötti kölcsönös kapcsolatok tönkretételével az α-állapothoz vezethet.

Egy másik példa a világos összefüggésekre: az az a rák, amit H. Goldblatt és G. Cameron (1953) oxigénhiány segítségével hozott létre szövettenyészetekben.

Az oxigén mint láttuk, a fehérjék deszaturációs folyamataiból nyert elektronok végső akceptora.”

Ez annyira igaz, hogy ma már közismert tény a rák által megtámadott szervezet sejtjeinek elsavanyodása. Ez a folyamat azért indul be, mert az oxidatív foszforiláció végrehajtásáért felelős mitochondriumok, valamely hiba, hiány miatt nem képesek a fentebb említett protonok oxidálására. Ennek egyik következménye, hogy a protonok felszaporodnak, s a citoplazmába áramolva, annak pH-érték csökkenését, savanyodását idézik elő. A másik következménye, ami ennél talán még húsba vágóbb, hogy megszakad az elektron-transzport láncolata. Az elektron nem jut el a végső akceptorként funkcionáló oxigénig, így az ATP-képzés is meghiúsul. A fénymotor első üteme kudarcot vall, nem építi fel az univerzális energiahordozót. Ennek következményeként sérülni fognak azok az élettani munkák is, melyek ezt a betáplálást várták.

Vannak, akik arra a következtetésre jutottak, hogy a sejtek savanyodásának visszaszorításával, passzív lúgosítással lehet eredményesen küzdeni a rák ellen. Én azt gondolom, ez csak tüneti kezelése lenne a bajnak, mert az alapproblémát: az elektron-áramlás oxigénig tartó kijavítását nem oldja meg.

Az eredmény lehetőségét magában hordozó kezelés eshetőségéről fogok még írni, de előtte el kell egy kicsit még mélyednünk a bioelektronikus áramlatok sajátosságaiba. Most legyen annyi elég: van remény!

A Feltámadás, az újjászületés reményébe vetett hittel teli, áldott Húsvétot kívánok Mindenkinek!

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>