Élni vagy létezni? 30. – Analízis és szintézis

Élni vagy létezni?

30.Analízis és szintézis

 

Az előző részben elmondottak alapján teljesen nyilvánvaló, hogy az élettani jelenségek rendelkeznek legalább két olyan korláttal, amit figyelembe kell vennünk, ha érdemi értelmezést kívánunk adni annak, amit látunk. Ezek a határvonalak az idő- és munka-korlátok. A munka alulról, az idő felülről limitált. Vagyis: adott mennyiségű élettani munkát záros határidő alatt kell elvégezni sejtjeinknek. Ellenkező esetben elmarad a megfelelő anyagszerkezeti együttállások megvalósulása a kritikus élettani/fejlődéstani pontokon. Ez pedig súlyos működési/fejlődési zavarhoz, szélsőséges esetben sejthalálhoz vezethet, a dolgok természete okán.

Ha egy kicsit a fizikus szemével pillantunk ezekre a korlátokra, megállapíthatjuk, hogy az időegység alatt elvárt munkavégzés nem más, mint a teljesítmény. Az élő szervezet terv szerinti, elvárt működésének létezik tehát teljesítmény-igénye. A teljesítmény realizálásának erőforrása az ATP-molekula. Másképpen szólva: az élettani munka teljesítménye az időegység alatt felhasználható ATP mennyiségének függvénye. Az ATP-szintézis mértéke pedig a mitokondriális tevékenység hatékonyságának következménye. Azt viszont alapvetően a légzőenzim-rendszer kiépítésére alkalmas ásványi anyagok jelenléte befolyásolja.

Témánál vagyunk tehát…

Miért forszírozzuk ennyire ezt a kérdést?

Mindenekelőtt azért, mert úgy tűnik, a tudományos és a közgondolkodás is mostohagyermekként kezeli.

Valamikor, 65-70 évvel ezelőtt paradigma-váltás zajlott a gyógyítás filozófiájában. A történet megvilágításához Dr. Hetényi Géza egyetemi ny. r. tanár akadémiai székfoglaló előadását hívom segítségül, mely értekezésként „A neuro-endokrin rendszer szerepének jelentősége a betegségek keletkezésében” címmel jelent meg az MTA V. Orvosi Tudományok Osztályának Közleményei nyitó számában, 1950-ben, a kiadmány 5-22. oldalain. Hetényi professzor a következőket írta:

„Az első ilyen synthesis, amely tehát vezető gondolatot vitt be az orvostudományba, Virchov ú. n. sejtkórtani elmélete volt. Virchov-nak ez a celluláris patológiája mélyen gyökeret vert a múlt század orvostudományába. Virchov a szervezetben a sejtet tekintette elemi és önálló egységnek és a patológiás folyamatok lényegét a sejtre vezette vissza. A szervezet különböző sejt-territóriumok tömege, a sejtek szövetsége és Virchov a szervezetben semmi bonyolultat nem látott, tagadta annak bonthatatlan egységét, mert felfogása szerint »az egész szervezetnek az életét az egyes részek élete eredményezi«.

Virchov úgy vélte, hogy a betegségben a kórokozó közvetlenül hat a megfelelő sejt-csoportra és ott helyi folyamatot okoz. Az általános kór: a helyi folyamatok összegeződéséből adódik. (…)

…ahogy azt a moszkvai kórboncnokok egyesületének márciusi ülésein és azóta a szovjet lapok hasábjain lefolyt vita tanúsítja — bizonnyal elavultnak tekinthető.

A celluláris patológiát a XX. század elején az ú. n. humorális patológia váltotta fel. A belső elválasztású mirigyek megismerése: a hormonok felfedezése alakította ki elképzelésünket a szervezetben lejátszódó folyamatok humorális szabályozásáról.”

Eszem ágában sincs Virchov elavultnak ítélt „monoorganopathologiás” elméletének rehabilitálása – sem érdekem, sem eszközöm, sem módom nincs rá. Mindössze annyit teszek, hogy megkísérlek (mint azt az előző részben célul tűztem ki magam elé), „üzemeltetői szempontból” egy pillantást vetni rá.

Mindjárt, elsőre, úgy tűnik, hogy a humorális patológia csak relatív alapokon áll. Célkitűzése szerint ugyanis a szabályozás oldaláról kísérli meg a betegségek magyarázatát, végső soron gyógyítását. Gépészeti szempontból nézve: a gáz- és a fékpedál alkalmazásával kívánja a várt hatást elérni. Feltétlenül eredménnyel járhat – amennyiben a pedálok végén van működő gépezet. Ha nincs ilyen, a szabályozás is tehetetlen marad.

Mit jelent ez az élő szervezetre adoptálva? Amennyiben a sejtek rendelkeznek működőképes energia-körökkel (motorokkal), úgy a szabályozás is értelmet nyer. Ezek hiányában vagy csökkent mennyiségű jelenlétük esetében a szabályozás eredménytelen lesz, vagy csak részleges eredménnyel járhat.

Okkal vélelmezhetjük, hogy szervezetünk differenciált sejtjeiben (sejttípusaiban) – természetes módon, a Tervező akaratából – eltér az ATP termelésének és elhasználásának mennyisége és aránya. Következésképpen létezhetnek ATP-gazdálkodás szempontjából szufficites (többletet termelő) és deficites (hiánnyal küszködő) sejttípusok. A szervezet működőképességének, a különböző differenciáltságú sejttípusok együttélésének, kvázi-szimbiózisának, s az együttélést vezénylő szabályozó rendszerek harmonizációjának elképesztő csodája, ahogyan ez az anyag- és energia-forgalmi komplex együtt létezik.

A harmónia stabilizálásának tartósítását, az esetleges diszharmónia elhárítását azonban csak úgy lehet megvalósítani, ha bármiféle normalizálási folyamatot ott hatályosítunk, ahol a baj gyökerezik. Az ATP többlet-termelésért felelős sejtek alulműködése nem minden esetben javítható ki az erőforrás-allokáló szabályozás intenzívebbé tételével. Elosztani csak azt lehet, ami rendelkezésre áll. Következésképpen: az enzimhiányos alulműködés a magasabb szervezői körök javítására irányuló kísérlettel vélhetően nem lesz korrigálható.

Tehát, mielőtt Virchov sejtkórtani elméletét teljesen kidobnánk (s a fürdővízzel a gyereket is kiöntenénk), próbáljunk meg korlátokat helyezni rá. Módosítsuk annyiban, hogy ha a szervezet általános működését befolyásoló (például az energia-háztartásért felelős) sejttípusokat, sejtcsoportokat a működésüket visszavető megbetegedés éri (vagy hiányt szenvednek alapvető alkotórészeik anyag-ellátásában), alulműködésük az általuk energiával betáplált sejtcsoportok következményes alulműködéséhez, végső soron megbetegedéshez vezet. (A cikkben hivatkozott kórboncnokoknak bizonyára ez tűnt fel – vagyis, hogy a patológiás elváltozást nem lokalizált megbetegedés okozhatta. Ám, ha az energia-gazdálkodási sémánkat végiggondoljuk, megállapíthatjuk, hogy az ATP-deficites sejtcsoportok alulműködéséhez nem szükséges külső ágens, a szufficites sejtek irányából érkező ATP-intervenció csökkenése éppen elégséges ok annak megjelenéséhez, következményképpen a kóros állapot kialakulásához. Következésképpen előállhat az a paradox helyzet, hogy a diagnosztizált betegség csupán másodlagos, szekunder tünet-együttes – a valódi, a primer kór-ok olyan sejtekben gyökerezik, melyeken kóros tünetet esetleg nem is tudunk kimutatni. Nem, mert a saját működésükhöz szükséges ATP-mennyiséget még előállítják – csak éppen a szervezeti szinten elengedhetetlen, interveniáláshoz szükséges mennyiség marad alatta a megkívánt értéknek.)

Az ilyen okból kialakuló alulműködéses állapotot a renyhülést kiváltó ok felszámolásával lehet kompenzálni, helyreigazítani.

Amennyiben az energiatermelést- és elosztást szabályozó rendszer működése tér el a megkívánttól, de sejtszinten nincs oka az enervált működésnek, a probléma a szabályozó rendszer kiigazításával iktatható ki.

Hetényi professzor úgy látta, hogy a betegségek kialakulásának (következésképpen kezelésének) végső oka az idegrendszer működésére vezethető vissza.

„…az idegrendszer vezető szerepe betegségek keletkezésében és a betegségről való elképzelésünkben, csak az utolsó két évtizedben kezd emelkedni vezető gondolattá és a kóros folyamatokat összefoglaló synthetikus gondolattá.”

Minden bizonnyal igaza volt (van).

A magam részéről csak egy megjegyzést tennék hozzá. Valószínűleg a központi idegrendszerünk az egyik legnagyobb – és legnagyobb intervencióra szoruló – ATP-felhasználó szervrendszerünk. Ha az energia-átalakító, –továbbító és felhasználó rendszerünk sémáját megvizsgáljuk, az alvással összefüggésben, érdekes következtetésekre jutunk. Szervezetünk napi rendszeres időközönként „lekapcsolja” a tudatos tevékenységeink nagyobb részét. Alszunk.

Tekintettel a reakcióidőkre, a rendelkezésünkre álló mitokondrium-mennyiség arányában vagyunk képesek ATP-t szintetizálni. Az egészségesnek tekinthető szervezet sem képes non stop finanszírozni az éber állapot energia-igényét. Beiktat hát olyan pihenő szakaszt (alvást), melyben a megkeletkezett, ám tudatos tevékenységekkel fel nem használt ATP-t a lehetőségeihez képest deponálja. (Irodalmi adatok szerint magnezitsó formájában).

Tudjuk, hogy a természetes létezés, a túlélés záloga a kellő időben és kellő eréllyel végrehajtott stressz-reakciók eredményessége. (Ismét a teljesítmény kérdéséhez értünk, amit az írás elején említettem.) Könnyen belátható, hogy, mondjuk, az emlősök esetében, akár a zsákmányejtés, akár a menekülés tevékenységében a célorientált teljesítmény eléréséért felelős szervek, szövetek nem várhatják meg, míg a maga normál ütemében a citrátkör és az oxidatív foszforiláció előállítja a betápláláshoz szükséges ATP-mennyiséget. Tartaléknak, deponált mennyiségnek kell belőle lenni a szervezetben – mégpedig a felhasználási területtől 1-2 szívdobbanásnyi távolságra. Ellenkező esetben a stressz-reakció kivitelezése meghiúsul – a szervezet vagy éhen hal, vagy a ragadozója prédájává válik. (Ez a ragadozó nem feltétlenül kell, hogy oroszlán legyen – a sokkal kisebb, ám mérhetetlenül gonoszabb patogén mikrobák is e tekintet alá esnek.)

Gyakorlatból tudjuk, hogy a beteg, különösen a lázas szervezet alvás-igénye megnő az egészségeshez képest. Ez minden bizonnyal azért áll elő, mert a szervezet szabályozó rendszere az immunrendszer fokozott működtetésével és a megemelt testhőmérséklettel elhasznált energiát a tudatos működés deficitjének csökkentésével kívánja kompenzálni.

Az is köztudomású, hogy az erős, sokkszerű behatásokra öntudatlan állapotba kerüléssel, ájulással válaszol a szervezet. Ez az állapot egy mozzanatában feltétlenül hasonlít az alváshoz: a tudatos működés kiiktatásra kerül, a finanszírozásához szükséges energia-mennyiség az élettanilag momentán fontosabb működésekben realizálódik. (Mesterséges kóma kontra mitokondriális serkentés? Az energia számtanában egyező eredményre jutunk, ha felszámoljuk a deficitet, illetve, ha bepótoljuk azt. Persze, más bruttó forgalom mellett érjük el az eredményt – a deficites tevékenység kiiktatása alacsonyabb, befinanszírozása magasabb energiaszinten vezet(het) ugyanahhoz a szaldóhoz.)

Összességében megállapíthatjuk, hogy a fejlett neuro-humorális szabályozás fenntartásához, a kivitelezést végző szervrendszer ab ovo ATP-deficites működése okán, rendkívül fontos az energia-intervenció „termelői oldalán” álló sejttípusok, sejtcsoportok optimális működésének biztosítása. A szabályozó rendszer tervezett, harmonikus működése is csak akkor valósulhat meg, ha szerkezeti megfelelősége mellett az ATP-ellátása is kielégítő.

Felvetődhet a kérdés a Kedves Olvasóban: ugyan mit kezdhet néhány agrármérnök ezzel a hatalmas problémakörrel, amit milliárdos felszereltségű és költségvetésű laboratóriumok is csak félve közelítenek?

Semmi ördögtől valót. Pusztán az analizálás eredményeinek egy új típusú szintézisét gondoljuk megoldani. Olyan (szerencsés esetben új) szempontok beiktatásával, melyeket, mint már többször írtam, talán nem kellő súllyal kezelnek a hivatalos, uralkodó szintézisekben. Mérnökként arra képeztek ki minket, hogy rendszerben szemléljük a kész produktumokat előállító üzemeket. A működés érdemi befolyásolásához, szabályozásához el kellett sajátítanunk az alrendszerekre bontás és az összefüggés-láncolatok feltárásának képességét. Van úgy, hogy csak az segít.

Ami bizonyos: nem csak a nyilvánvaló, ordító összefüggések munkálkodnak egy output-input összefüggés-sorra felfűzött, sok áttételes, működő rendszerben. Olykor éppen a nem látható, vagy nem felismert kapcsolatoknak van érdemi hatása az organizmus egészére.

A szintézishez pedig éppen nem a berendezések bonyolultsága a legfontosabb eszköz.

Mit is írt Hetényi professzor erről a már idézett székfoglalójában?

„Nem vezetett jóra, amikor a patológiát és a klinikumot a morphologia dominálta — hol vagyunk már attól? — (pedig a szövettan fontossága semmivel sem csökkent, sőt mint evolutiós histologia, mint histophysiologia, hatalmas fejlődésnek indult!) és ugyancsak nem lesz tartós a kémiának és fizikának jelenlegi vezető szerepre való törekvése sem. Kétségtelen, hogy a fizikának, a kémiának és az ú. n. exakt tudományoknak a fejlődése valóban gyors és hatalmas volt az utolsó évtizedekben. Az újonnan szerzett ismereteket kiterjedten alkalmazzuk is a biológiában, és különösen az élettanban és a klinikai orvostudományban. Éppen eljárásaik exakt volta az, ami bűvkörébe vonta az orvostudomány művelőit. De… (…)

A tudományos kémia alkalmazása biológiai folyamatok analysisében nagy jelentőségű, de ezek synthesisét ezzel az eljárással lehetetlen elérni(…)

Synthesisre tehát szükség van(…)”

Akkor hát: szintézisre fel!

Kucsora István

 

Az előző részben elmondottak alapján teljesen nyilvánvaló, hogy az élettani jelenségek rendelkeznek legalább két olyan korláttal, amit figyelembe kell vennünk, ha érdemi értelmezést kívánunk adni annak, amit látunk. Ezek a határvonalak az idő- és munka-korlátok. A munka alulról, az idő felülről limitált. Vagyis: adott mennyiségű élettani munkát záros határidő alatt kell elvégezni sejtjeinknek. Ellenkező esetben elmarad a megfelelő anyagszerkezeti együttállások megvalósulása a kritikus élettani/fejlődéstani pontokon. Ez pedig súlyos működési/fejlődési zavarhoz, szélsőséges esetben sejthalálhoz vezethet, a dolgok természete okán.

Ha egy kicsit a fizikus szemével pillantunk ezekre a korlátokra, megállapíthatjuk, hogy az időegység alatt elvárt munkavégzés nem más, mint a teljesítmény. Az élő szervezet terv szerinti, elvárt működésének létezik tehát teljesítmény-igénye. A teljesítmény realizálásának erőforrása az ATP-molekula. Másképpen szólva: az élettani munka teljesítménye az időegység alatt felhasználható ATP mennyiségének függvénye. Az ATP-szintézis mértéke pedig a mitokondriális tevékenység hatékonyságának következménye. Azt viszont alapvetően a légzőenzim-rendszer kiépítésére alkalmas ásványi anyagok jelenléte befolyásolja.

Témánál vagyunk tehát…

Miért forszírozzuk ennyire ezt a kérdést?

Mindenekelőtt azért, mert úgy tűnik, a tudományos és a közgondolkodás is mostohagyermekként kezeli.

Valamikor, 65-70 évvel ezelőtt paradigma-váltás zajlott a gyógyítás filozófiájában. A történet megvilágításához Dr. Hetényi Géza egyetemi ny. r. tanár akadémiai székfoglaló előadását hívom segítségül, mely értekezésként „A neuro-endokrin rendszer szerepének jelentősége a betegségek keletkezésében” címmel jelent meg az MTA V. Orvosi Tudományok Osztályának Közleményei nyitó számában, 1950-ben, a kiadmány 5-22. oldalain. Hetényi professzor a következőket írta:

„Az első ilyen synthesis, amely tehát vezető gondolatot vitt be az orvostudományba, Virchov ú. n. sejtkórtani elmélete volt. Virchov-nak ez a celluláris patológiája mélyen gyökeret vert a múlt század orvostudományába. Virchov a szervezetben a sejtet tekintette elemi és önálló egységnek és a patológiás folyamatok lényegét a sejtre vezette vissza. A szervezet különböző sejt-territóriumok tömege, a sejtek szövetsége és Virchov a szervezetben semmi bonyolultat nem látott, tagadta annak bonthatatlan egységét, mert felfogása szerint »az egész szervezetnek az életét az egyes részek élete eredményezi«.

Virchov úgy vélte, hogy a betegségben a kórokozó közvetlenül hat a megfelelő sejt-csoportra és ott helyi folyamatot okoz. Az általános kór: a helyi folyamatok összegeződéséből adódik. (…)

…ahogy azt a moszkvai kórboncnokok egyesületének márciusi ülésein és azóta a szovjet lapok hasábjain lefolyt vita tanúsítja — bizonnyal elavultnak tekinthető.

A celluláris patológiát a XX. század elején az ú. n. humorális patológia váltotta fel. A belső elválasztású mirigyek megismerése: a hormonok felfedezése alakította ki elképzelésünket a szervezetben lejátszódó folyamatok humorális szabályozásáról.”

Eszem ágában sincs Virchov elavultnak ítélt „monoorganopathologiás” elméletének rehabilitálása – sem érdekem, sem eszközöm, sem módom nincs rá. Mindössze annyit teszek, hogy megkísérlek (mint azt az előző részben célul tűztem ki magam elé), „üzemeltetői szempontból” egy pillantást vetni rá.

Mindjárt, elsőre, úgy tűnik, hogy a humorális patológia csak relatív alapokon áll. Célkitűzése szerint ugyanis a szabályozás oldaláról kísérli meg a betegségek magyarázatát, végső soron gyógyítását. Gépészeti szempontból nézve: a gáz- és a fékpedál alkalmazásával kívánja a várt hatást elérni. Feltétlenül eredménnyel járhat – amennyiben a pedálok végén van működő gépezet. Ha nincs ilyen, a szabályozás is tehetetlen marad.

Mit jelent ez az élő szervezetre adoptálva? Amennyiben a sejtek rendelkeznek működőképes energia-körökkel (motorokkal), úgy a szabályozás is értelmet nyer. Ezek hiányában vagy csökkent mennyiségű jelenlétük esetében a szabályozás eredménytelen lesz, vagy csak részleges eredménnyel járhat.

Okkal vélelmezhetjük, hogy szervezetünk differenciált sejtjeiben (sejttípusaiban) – természetes módon, a Tervező akaratából – eltér az ATP termelésének és elhasználásának mennyisége és aránya. Következésképpen létezhetnek ATP-gazdálkodás szempontjából szufficites (többletet termelő) és deficites (hiánnyal küszködő) sejttípusok. A szervezet működőképességének, a különböző differenciáltságú sejttípusok együttélésének, kvázi-szimbiózisának, s az együttélést vezénylő szabályozó rendszerek harmonizációjának elképesztő csodája, ahogyan ez az anyag- és energia-forgalmi komplex együtt létezik.

A harmónia stabilizálásának tartósítását, az esetleges diszharmónia elhárítását azonban csak úgy lehet megvalósítani, ha bármiféle normalizálási folyamatot ott hatályosítunk, ahol a baj gyökerezik. Az ATP többlet-termelésért felelős sejtek alulműködése nem minden esetben javítható ki az erőforrás-allokáló szabályozás intenzívebbé tételével. Elosztani csak azt lehet, ami rendelkezésre áll. Következésképpen: az enzimhiányos alulműködés a magasabb szervezői körök javítására irányuló kísérlettel vélhetően nem lesz korrigálható.

Tehát, mielőtt Virchov sejtkórtani elméletét teljesen kidobnánk (s a fürdővízzel a gyereket is kiöntenénk), próbáljunk meg korlátokat helyezni rá. Módosítsuk annyiban, hogy ha a szervezet általános működését befolyásoló (például az energia-háztartásért felelős) sejttípusokat, sejtcsoportokat a működésüket visszavető megbetegedés éri (vagy hiányt szenvednek alapvető alkotórészeik anyag-ellátásában), alulműködésük az általuk energiával betáplált sejtcsoportok következményes alulműködéséhez, végső soron megbetegedéshez vezet. (A cikkben hivatkozott kórboncnokoknak bizonyára ez tűnt fel – vagyis, hogy a patológiás elváltozást nem lokalizált megbetegedés okozhatta. Ám, ha az energia-gazdálkodási sémánkat végiggondoljuk, megállapíthatjuk, hogy az ATP-deficites sejtcsoportok alulműködéséhez nem szükséges külső ágens, a szufficites sejtek irányából érkező ATP-intervenció csökkenése éppen elégséges ok annak megjelenéséhez, következményképpen a kóros állapot kialakulásához. Következésképpen előállhat az a paradox helyzet, hogy a diagnosztizált betegség csupán másodlagos, szekunder tünet-együttes – a valódi, a primer kór-ok olyan sejtekben gyökerezik, melyeken kóros tünetet esetleg nem is tudunk kimutatni. Nem, mert a saját működésükhöz szükséges ATP-mennyiséget még előállítják – csak éppen a szervezeti szinten elengedhetetlen, interveniáláshoz szükséges mennyiség marad alatta a megkívánt értéknek.)

Az ilyen okból kialakuló alulműködéses állapotot a renyhülést kiváltó ok felszámolásával lehet kompenzálni, helyreigazítani.

Amennyiben az energiatermelést- és elosztást szabályozó rendszer működése tér el a megkívánttól, de sejtszinten nincs oka az enervált működésnek, a probléma a szabályozó rendszer kiigazításával iktatható ki.

Hetényi professzor úgy látta, hogy a betegségek kialakulásának (következésképpen kezelésének) végső oka az idegrendszer működésére vezethető vissza.

„…az idegrendszer vezető szerepe betegségek keletkezésében és a betegségről való elképzelésünkben, csak az utolsó két évtizedben kezd emelkedni vezető gondolattá és a kóros folyamatokat összefoglaló synthetikus gondolattá.”

Minden bizonnyal igaza volt (van).

A magam részéről csak egy megjegyzést tennék hozzá. Valószínűleg a központi idegrendszerünk az egyik legnagyobb – és legnagyobb intervencióra szoruló – ATP-felhasználó szervrendszerünk. Ha az energia-átalakító, –továbbító és felhasználó rendszerünk sémáját megvizsgáljuk, az alvással összefüggésben, érdekes következtetésekre jutunk. Szervezetünk napi rendszeres időközönként „lekapcsolja” a tudatos tevékenységeink nagyobb részét. Alszunk.

Tekintettel a reakcióidőkre, a rendelkezésünkre álló mitokondrium-mennyiség arányában vagyunk képesek ATP-t szintetizálni. Az egészségesnek tekinthető szervezet sem képes non stop finanszírozni az éber állapot energia-igényét. Beiktat hát olyan pihenő szakaszt (alvást), melyben a megkeletkezett, ám tudatos tevékenységekkel fel nem használt ATP-t a lehetőségeihez képest deponálja. (Irodalmi adatok szerint magnezitsó formájában).

Tudjuk, hogy a természetes létezés, a túlélés záloga a kellő időben és kellő eréllyel végrehajtott stressz-reakciók eredményessége. (Ismét a teljesítmény kérdéséhez értünk, amit az írás elején említettem.) Könnyen belátható, hogy, mondjuk, az emlősök esetében, akár a zsákmányejtés, akár a menekülés tevékenységében a célorientált teljesítmény eléréséért felelős szervek, szövetek nem várhatják meg, míg a maga normál ütemében a citrátkör és az oxidatív foszforiláció előállítja a betápláláshoz szükséges ATP-mennyiséget. Tartaléknak, deponált mennyiségnek kell belőle lenni a szervezetben – mégpedig a felhasználási területtől 1-2 szívdobbanásnyi távolságra. Ellenkező esetben a stressz-reakció kivitelezése meghiúsul – a szervezet vagy éhen hal, vagy a ragadozója prédájává válik. (Ez a ragadozó nem feltétlenül kell, hogy oroszlán legyen – a sokkal kisebb, ám mérhetetlenül gonoszabb patogén mikrobák is e tekintet alá esnek.)

Gyakorlatból tudjuk, hogy a beteg, különösen a lázas szervezet alvás-igénye megnő az egészségeshez képest. Ez minden bizonnyal azért áll elő, mert a szervezet szabályozó rendszere az immunrendszer fokozott működtetésével és a megemelt testhőmérséklettel elhasznált energiát a tudatos működés deficitjének csökkentésével kívánja kompenzálni.

Az is köztudomású, hogy az erős, sokkszerű behatásokra öntudatlan állapotba kerüléssel, ájulással válaszol a szervezet. Ez az állapot egy mozzanatában feltétlenül hasonlít az alváshoz: a tudatos működés kiiktatásra kerül, a finanszírozásához szükséges energia-mennyiség az élettanilag momentán fontosabb működésekben realizálódik. (Mesterséges kóma kontra mitokondriális serkentés? Az energia számtanában egyező eredményre jutunk, ha felszámoljuk a deficitet, illetve, ha bepótoljuk azt. Persze, más bruttó forgalom mellett érjük el az eredményt – a deficites tevékenység kiiktatása alacsonyabb, befinanszírozása magasabb energiaszinten vezet(het) ugyanahhoz a szaldóhoz.)

Összességében megállapíthatjuk, hogy a fejlett neuro-humorális szabályozás fenntartásához, a kivitelezést végző szervrendszer ab ovo ATP-deficites működése okán, rendkívül fontos az energia-intervenció „termelői oldalán” álló sejttípusok, sejtcsoportok optimális működésének biztosítása. A szabályozó rendszer tervezett, harmonikus működése is csak akkor valósulhat meg, ha szerkezeti megfelelősége mellett az ATP-ellátása is kielégítő.

Felvetődhet a kérdés a Kedves Olvasóban: ugyan mit kezdhet néhány agrármérnök ezzel a hatalmas problémakörrel, amit milliárdos felszereltségű és költségvetésű laboratóriumok is csak félve közelítenek?

Semmi ördögtől valót. Pusztán az analizálás eredményeinek egy új típusú szintézisét gondoljuk megoldani. Olyan (szerencsés esetben új) szempontok beiktatásával, melyeket, mint már többször írtam, talán nem kellő súllyal kezelnek a hivatalos, uralkodó szintézisekben. Mérnökként arra képeztek ki minket, hogy rendszerben szemléljük a kész produktumokat előállító üzemeket. A működés érdemi befolyásolásához, szabályozásához el kellett sajátítanunk az alrendszerekre bontás és az összefüggés-láncolatok feltárásának képességét. Van úgy, hogy csak az segít.

Ami bizonyos: nem csak a nyilvánvaló, ordító összefüggések munkálkodnak egy output-input összefüggés-sorra felfűzött, sok áttételes, működő rendszerben. Olykor éppen a nem látható, vagy nem felismert kapcsolatoknak van érdemi hatása az organizmus egészére.

A szintézishez pedig éppen nem a berendezések bonyolultsága a legfontosabb eszköz.

Mit is írt Hetényi professzor erről a már idézett székfoglalójában?

„Nem vezetett jóra, amikor a patológiát és a klinikumot a morphologia dominálta — hol vagyunk már attól? — (pedig a szövettan fontossága semmivel sem csökkent, sőt mint evolutiós histologia, mint histophysiologia, hatalmas fejlődésnek indult!) és ugyancsak nem lesz tartós a kémiának és fizikának jelenlegi vezető szerepre való törekvése sem. Kétségtelen, hogy a fizikának, a kémiának és az ú. n. exakt tudományoknak a fejlődése valóban gyors és hatalmas volt az utolsó évtizedekben. Az újonnan szerzett ismereteket kiterjedten alkalmazzuk is a biológiában, és különösen az élettanban és a klinikai orvostudományban. Éppen eljárásaik exakt volta az, ami bűvkörébe vonta az orvostudomány művelőit. De… (…)

A tudományos kémia alkalmazása biológiai folyamatok analysisében nagy jelentőségű, de ezek synthesisét ezzel az eljárással lehetetlen elérni(…)

Synthesisre tehát szükség van(…)”

Akkor hát: szintézisre fel!

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>