Élni vagy létezni? 31. – Réten, réten…

Élni vagy létezni?

31.Réten, réten…

 

Logikai következtetéseink levonásával lassacskán oda jutunk, ahová Einstein sodródott a kvantumfizika alapvetéseinek átgondolása nyomán. Az anyagot alkotó parányi részek nem úgy viselkedtek, ahogyan az elvárható lett volna tőlük. Másutt és máskor tűntek fel, mint kellet volna nekik. Az oksági alapon működő világ eszményét alapjaiban zavarták meg a feltárt új információk.

E sorozat elején, valamelyik részben idéztem abból a levélből, melyben Heisenberg vigasztalta kollégáját: Isten bizonyosan tudja, melyik bozon hol tartózkodik, s éppen mit tesz, aggodalomra tehát semmi okunk.

Nos, a betegségként értelmezett tünetek, tünetcsoportok kialakulása, megjelenése kapcsán mi is így járhatunk. Amennyiben az előző epizódban vázolt energia-ellátási zavar az alulműködés vagy hibás működés oka, akkor vakarózhatunk a probléma megfejtésén. Pedig csak annyi történik, hogy a tünetek nem ott mutatkoznak, ahol a probléma gyökere van, hanem egészen másutt, az energia-forgalomból először kiesett sejtcsoportoknál, szöveteknél, szerveknél.

Mondhatnánk, hogy eljutottunk a kvantum-diagnosztika sűrű. árnyas erdejébe. Meg kellene találnunk a gyenge energia-ellátásért felelős sejtcsoportokat, s valamely metódus segítségével a terv szerinti, szufficites termelésre kellene bírni azokat. Egyszer bizonyosan eljön a nap, amikor már így látunk neki az élettani problémák megoldásának. Ma viszont, a terület feltáratlansága miatt, legfeljebb általánosságban vagyunk képesek beavatkozni az ATP-termelés volumenébe. Mégpedig oly módon, hogy megfelelő beltartalmú (vitamin- és ásványi anyag, felhasználható energia) ételeket fogyasztunk.

Tulajdonképpen vissza kell kapcsolnunk magunkat Hippokratész intelmeihez. „Ételed legyen a gyógyszered, gyógyszered legyen az ételed!” Van, aki csak megmosolyogja ezt, mert látszólag semmi értelmeset nem közvetít az üzenet. A bevásárló kocsit púposra rakjuk a látványosan csomagolt élelmiszerekkel, hazavisszük, s okszerűen elfogyasztjuk. Modern korunk minden táplálék-kategóriában a bőség zavarától szenved, a kedves vásárló egyéni igénye, s a pénztárcája teherbíró képessége szerint válogathat azokban. Hol itt a gond?

Csak halkan jegyzem meg, anélkül, hogy bárkit is bántani akarnék: a legtöbb dolog az életben nem az, mint aminek látszik. Hogy messzebb ne menjünk: az élelmiszer alapanyagait megtermelő agrárium élő szervezetek közbeiktatásával látja el feladatát. Társadalmilag, s ezen belül közgazdaságilag is, a hozamok növelésére van kényszerítve. A hozamokat pedig általában az előállított energiahordozó molekulákra, az asztalra tehető kalóriaértékre szokták érteni. Ez a közelítés viszont egyáltalán nem veszi figyelembe a beltartalom egyéb vonatkozásait. Illusztrálásként hadd idézzek Czakó József 1982-ben írt cikkéből ide (megjelent „A populációgenetika korszerű elveinek alkalmazása a magyar állattenyésztésben” címmel, az MTA Agrártudományi Közlemények 31. évfolyamának 6-13. lapjain.)

Az írás apropóját részben Horn Artúr akadémikus 70. születésnapja adta, s mert az ünnepelt volt az amerikai tenyésztési, nemesítési technikák, közhasználatú fajták avatott ismerője, valamint a populációgenetika hazai meghonosítója, adta magát a téma. A szerző, értelemszerűen, a hozamok növelésének esélyeit vizsgálta az akkor újnak számító tenyésztési elgondolások tükrében. A 20 év alatt realizálható hozam-növekedést a következőképpen látta, a számok tükrében:

Magyar tarka fajta esetében a tej mennyisége évi 3.542 kg-ról 4.402 kg-ra, a tejzsír éves mennyisége 138,4 kg-ról 171,7 kg-ra, a tejfehérje pedig 118,7 kg-ról 147,6 kg-ra fog emelkedni.

Ez szép is, jó is, a probléma nem ezzel van. A kívánt hozamok eléréséhez be kell avatkozni a jószág életébe. Például meg kell hosszabbítani a laktációs időt, ami már áttételes problémát szül az ágazat életében. Ahogyan a szerző írta: „…a tejtermelés növelése a területegységenként előállítható borjak számát csökkenti, ami végső soron a marhahústermelési kapacitást redukálja.”

Semmi baj, mondanánk, hiszen ott a nemesítés lehetősége, majd előállítják az „izomagyú” hízómarhát. Csakhogy, mint az idézett cikkben írva vagyon: „A különböző kiemelkedő génkombinációkkal rendelkező fajtákkal sem oldható meg a típus optimalizálás, amit a most bemutatott összeállítás is szemléltet. Horn akadémikus megállapítása szerint a tejtermelés vonatkozásában elképzelhető egy optimális típus. A hústermelés terén egyetlen fajta sem képes az igényeket optimálisan kielégíteni.”

És ez csak az ágazaton belüli kibocsátás összetételének a problematikája. A jelzett hozamok eléréséhez feltétlenül szükség van az állatok intenzív körülmények közötti tartására. Ami más szavakkal szólva, azt jelenti, hogy a tehenet kiemeljük természetes közegéből, s az istállóban mesterséges körülmények között tartjuk. Mindennapi táplálékát sem a természetből veszi fel attól kezdve, hanem mi keverjük össze neki. Ebből is, abból is – olyan összetételt alakítva ki, mely a leghatékonyabban szolgálja termelési célkitűzéseinket.

Általános vélekedés szerint a szarvasmarha növényevő állat. E megállapítás viszont csak felszínesen igaz. Mert, bár igaz, hogy tápláléka energiahordozó komponensét természetes körülmények között a réten legelészve veszi magához, de tudjuk azt is, hogy a fűszálakhoz tapadt, ragadt állati képleteket (rovarokat, azok petéit, stb.) nem köpi ki evés közben. Azt is tudjuk, hogy a peték, tojások az élő világ egyik legcsodálatosabb megnyilvánulásai – energia- és ásványi anyag-bombák. Nem is lehet ez másképpen, hisz további szülői segítség nélkül kell biztosítaniuk az életképes új egyedek világra jöttét – az adott faj fennmaradását.

Nos, intenzív körülmények között tartva, a tehén nem legel, s a szükségleteit kielégítő természetes anyagokhoz nem jut hozzá. Innét már nem nehéz belátnunk, hogy az extenzíven tartott, legelésző állat kisebb mennyiségben leadott tejében miért van sokkal több esszenciális tápanyag, mint intenzív körülmények között tartott társáéban – jóllehet ez utóbbi több tejet ad le.

A kérdés, a végtermék esetében, ugyanígy igaz a kapirgáló és a ketrecben tartott csirke, a szabadban turkáló és a hízlalda betonján felnövő sertés összevetésénél is.

Miért tartjuk mégis mesterséges táplálkozáson a haszonállatainkat?

Mert a feltört legelőn több kalóriaértékű takarmányt tudunk termelni, mint ami a gyep hozama volt – tehát egységnyi terület beiktatásával több állatot tudunk tartani. Mert a zárt helyen nevelt jószágok kevesebb energiát használnak fel napi élettevékenységük kivitelezéséhez, mint a szabadban élő társaik – tehát az időegység alatt realizált hasznos produktumuk is több, mint azoké.

És lám: megint eljutottunk a teljesítmény kérdéséhez. Az agrártermelés intenzívvé tételének fő célja, hogy egységnyi területről, egységnyi idő alatt a legmagasabb hasznosítható kalória-értéket realizálja hozamként. Ezen az úton kerülhető el az egyre növekvő lélekszámú emberiség tömeges éhezése – már ami a kalória iránti éhséget jelenti.

De, mert a természetet nem lehet becsapni, ennek a növekedésnek az árát is meg kell fizetnünk: a kalória növekedése a beltartalom hígulását eredményezi. Gondoljunk csak bele: ma sem eszünk több kenyeret, mint harminc évvel ezelőtt. Abban az időben viszont csak egyharmada volt például a búza hektárankénti hozama a mostaninak. A termés növekedéséért meg kell fizetnünk az árat: az intenzív technológiák korábban elképzelhetetlen mennyiségű vegyszer felhasználásával járnak. Arról nem beszélve, hogy a keményítő beépülésének növekedését részben azzal tudjuk elérni, hogy a haszonnövény (haszonállat) légzését (a fotoszintetizált cukor saját élettani szükségletre történő elégetését) visszafojtjuk. Minél kevesebb energiát fogyaszt el saját életműködéseinek finanszírozására, annál többet tehetünk késztermékként az asztalra.

Az állattenyésztés „jó takarmányhasznosító képességűnek” tartja azt a jószágot, mely a legnagyobb húshozamot adja egységnyi feletetett takarmány nyomán. Vajon hol van a „jó” és a „gyenge” takarmányhasznosítású egyedek produktumában a különbség oka?

Napnál világosabb, hogy az élettanukban. Az energiagazdálkodásukban. A respiratívabb típusú jószág több cukrot éget el, mint a kevésbé respiráló – következésképpen kevesebbet fog raktározásra, s úgy általában, testtömege gyarapítására felhasználni. Ha most átgondoljuk, amit a mitokondriális tevékenység és az élő szervezet energiaforgalmának összefüggéseiről kiderítettünk, láthatjuk, hogy a fajlagosan alacsonyabb mitokondrium-szám segíti elő a magasabb hozamok kialakítását, úgy a növények, mint az állatok esetében.

Ha ehhez még felidézzük a szintén Hippokratésznak  tulajdonított mondást, mi szerint „az vagy, amit megeszel”, már kezdünk tisztábban látni ebben a sűrű, setét beton-dzsungelben, melybe a civilizációnkkal szorítottuk be magunkat. Ha ezt a lakonikus tömörségű mondást megfordítjuk, megállapíthatjuk, hogy nem lehetünk azok, amit nem eszünk meg.

Tehát, nem nagyon tudja a szervezetünk kiépíteni a saját mitokondrumait, légzőenzim-köreit, ha a táplálékunk olyan terményekből, termékekből áll össze, melyek roppant szegényesek ezen összetevők vonatkozásában. Ahhoz, hogy megfelelő mennyiségben tudjuk a citokróm-rendszer összetevőit szintetizálni, kellő mennyiségben volna szükség az alapanyagok bevitelére. Jelenlegi, magas intenzitásba fullasztott termelésünk mellett, ez gyakorlatilag kivitelezhetetlen a „nagyüzemi” táplálkozás, a hétköznapi, esetleges étkezés mellett.

Ha tetszik, ha nem, oda kell figyelnünk arra, hogyan vigyük be szervezetünkbe a feltétlenül szükséges vitaminokat és ásványi anyagokat. Máskülönben az anyagcserénk, energia-forgalmunk is renyhévé válik, mint amilyen az elfogyasztott élőlényeké volt.

Ismét felteszem a kérdést: a múzeum tárlója mellett elgondolkodtunk-e már azon, vajon hogyan voltak képesek eleink álló napon át csatázni azokkal a brutális méretű és tömegű fegyverekkel, amiket nekünk megemelni is egy külön mutatvány?

Több, mint valószínű, hogy a magyarázat a táplálkozásban rejlik. Egészen pontosan a szervezetnek a táplálkozás által generált általános energiaforgalmában. A mi szervezetünk energiaforgalma, következésképpen ereje, úgy aránylik ősapáink erejéhez, mint az általunk intenzíven tartott táplálék-állataink (termesztett növényeink) energiaforgalma aránylik azok archetípusának energia-forgalmához.

Az intenzív földművelés felvet még egy halmazati és hosszú távú problémát is.

Egyáltalán nem bizonyos, hogy földjeink termőrétege képes a rendelkezésre álló idő alatt tökéletesen regenerálódni – márpedig, az egyre növekvő termésátlagokkal a táblákról elhurcolt ásványi anyagok (mezo- mikro- és nyomelemek) tekintetében erre igen nagy szükség lenne. A probléma illusztrálására hadd álljon itt a talán legstílszerűbb példa.

Szent-Györgyi Albert tiszteletére, a centenáriumán, megismételték az ő paprikával végzett kísérletét. Ugyanazon a termőhelyen, ugyanazt a fajtát felhasználva, mindenki legnagyobb meglepetésére, a Nobel-díjas tudós által mért aszkorbinsav-értéknek mindössze néhány százalékát találták a termésben.

Tehát, ha ebből a paprikából akarnánk fedezni C-vitamin szükségletünket, mintegy harmincszor annyit kellene elfogyasztanunk belőle, mint a száz éve élt Szeged környéki embereknek.

Ezen az úton nyilvánvalóan kivitelezhetetlen a pótlás.

Kalóriával jól ellátott szervezetünk viszont – bármilyen paradox módon hangzik a megállapítás – éhezik. Minőségi éhezésben van, azokra az elemi összetevőkre vágyik, amik nélkül a tervezett sejtélettani működéseket nem képes végrehajtani. Ugyanis az enzimek szintézisére is igaz a Liebig-féle minimum-elv.

A szervezetünkben folyó szintézisek az összes rendelkezésre álló összetevőt csak a legkisebb arányban meglévő alkotó által determinált mértékben képesek felhasználni. A többi kiürül. Vagy deponálódik.

Azután csodálkozunk a kényszeres elhízáson, ami lassan népbetegséggé növi ki magát. Pedig nem történik semmi rendkívüli – éppen csak osztozunk az elfogyasztott élőlények sejtélettani sorsában. Azzá válunk, amit megettünk.

Szépapáink is ezt tették. Csak ők inasan, szikáran, erősen. Mint a táplálékuk…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>