Élni vagy létezni? 33. – „Anyagi élet és biológiai viselkedés” 2.

Élni vagy létezni?

33. „Anyagi élet és biológiai viselkedés” 2.

 

A táplálkozás változásának vizsgálatához folytassuk az előző részben vizsgálni kezdett értekezés elemzését. Szándékosan nem a „fejlődés” kifejezést használtam, hanem a „változást”. A fejlődés alatt ma többnyire a pozitív tartalmú elmozdulásokat érjük – pedig azok éppenséggel negatív töltetűek is lehetnek. Nem minden fejlődés javulás is egyben – a progresszív trendek mellett léteznek degresszívek is, amik ugyancsak fejlődési folyamatokat takarnak – csak éppen visszafejlődéseket.

Tehát, maradjunk abban, hogy a változásokat vizsgáljuk a rendelkezésre álló irodalmi adatokból, aztán majd mindenki eldönti, milyen előjellel kezeli azokat, mint fejlődési folyamatokat.

Tehát: a Világtörténet című akadémiai kiadvány 1977-es évfolyamában, a 33-65. lapokon, magyarul napvilágot látott cikket, B. Benassar és J. Goy „A 14-16. századi élelmiszerfogyasztáshoz” című írását értelmezgetjük tovább.

A reneszánsz kor után górcső alá vesszük a XVII.-XVIII. századot, a késői középkor időszakát. A táplálkozás változásának tisztázásához ismerkedjünk meg először Rómának, az Örök Városnak az étkezési jellemzőivel. Róma két ok miatt érdekes e tekintetben. Egyrészt, mint a katolicizmus fővárosa, Európa leggazdagabb településének számított abban az időben. A földrajzi felfedezések, a korai gyarmatosítás nyomán a kontinensre áramló arany és gazdagság tekintélyes része csapódott itt le. Másrészt, éppen, mert az uralkodó világvallás adminisztratív központja volt, megfelelően pontos és részletes feljegyzések maradtak fenn mindennapi életéről, így a kereskedelmi tevékenységéről is. A vámiratokból és a népesség-nyilvántartás adataiból meglehetős pontossággal rekonstruálhatók az egykori fejadagok, élelmiszer-kategóriánként.

Jacques Revel meglepő stabilitást mutatott ki a XVI. század közepétől az 1800-as évek elejéig a gabonafogyasztás teljes mennyiségében. Tekintve azonban, hogy a lakosság lélekszáma folyamatosan növekedett, az egy főre eső éves mennyiség drasztikusan csökkent. A vizsgált időszak elején 290 kg, 1695-1700 között 203 kg, 1791-95-ben pedig már csak 167 kg volt évente és személyenként. A húsfogyasztás a vizsgált két évszázadban szintén folyamatosan csökkent, s az intervallum végére elfeleződött. Az 1700-as években a termelési krízis minden tenyésztett állatfajra kihatott, leginkább a juhfélékre.

Roppant érdekes eredményre jutunk, ha a termelés stagnálásának, alkalmasint visszaesésének okait boncolgatjuk. Szembeszökő, hogy az élelmiszerfogyasztás beszűkülése a földrajzi felfedezéseket követő, a gyarmatosítás kezdetét jelentő időszaktól kezdődött el. Teljesen nyilvánvaló, hogy az új területek „pacifizálása” nem csak katonákat, hanem földműveseket is nagy számban igényelt. Az új kolóniákat nem lehetett tengerentúlról szállított élelmiszerrel fenntartani. Sem megfelelő technológia, sem elegendő szállítóeszköz, a hozzá kapcsolt legénységgel, sem pedig a szükséges idő nem állt ehhez rendelkezésre. Az alapvető élelmiszereket a gyarmatosított területeken kellett megtermelni, s ehhez földművelő és állattenyésztő telepeseket kellett kivándoroltatni a célterületre.

Az új birtokok benépesítése azonban magában hordozta az Óvilág népességének csökkenését. Az agrárium technológiai fejlesztése még váratott ekkor magára, így a gazdálkodó személyzet csökkenése a termelés külterjességét, a hozamok csökkenését hozta magával. E kedvezőtlen trendet erősítette az urbanizáció folyamata is. Az Európára törő aranylázban sokan igyekeztek a városok falai közé, mert a mesés gazdagságot ott lehetett utolérni, a kereskedelem közvetítő csatornáin keresztül. Ez a belső migráció tovább fokozta a mezőgazdaság munkaerő-hiányát, a külterjességet erősítette, ezáltal az ellátás nívó-csökkenésének faktora lett.

A reneszánsz időszakát követő két és fél évszázadban az embereknek hozzá kellett szokniuk a menhelyeket, kórházakat jellemző, szűkös élelmiszer-adagokhoz. A földrajzi felfedezések, a gyarmatosítások, s látszólag növekvő gazdagság, a számolatlanul beáramló arany, végső soron így lett a hódító nemzetek életminőségének látens, ám annál könyörtelenebb megrontója.

Róma esetében a XIX. századra további, sorscsapás-szerű fejlemények rontották az ellátást, mind mennyiségben, mind minőségben. A Nostradamusról szóló sorozatomban már bemutattam, a francia forradalom egyházpolitikai intézkedései milyen súlyosan érintették a katolikus egyházat. A vallás államosításának anyagi, pénzügyi következménye lett, hogy a pápának le kellett mondania az addig Franciaországból érkezett jövedelmeiről. A nem realizált bevételt pedig elkölteni sem lehet. Élelmiszerre, másra sem.

Ezt a hanyatlást tetézték a napóleoni kor eseményei – különös tekintettel a Pápai Állam területének megszállására. A Vatikán minden birtokát elveszítette, beleértve a termőföldeket is, melyek termése, jövedelme addig az Örök Város gazdagságának egyik forrása volt. Így állt elő az 1800-as évekre az a helyzet, melyben ellátását tekintve, gyakorlatilag semmiben sem különbözött már Róma egy átlagos itáliai várostól.

De vajon mi volt a helyzet a szerényebb, szegényebb városok élelmiszer-ellátásának alakulásával ebben az időszakban?

  1. Vedel a kérdést Toulouse példáján keresztül vizsgálta meg. A XVII.-XVIII. században hanyatlást konstatált, ezzel együtt bizonyos, részben felmérhető elszegényedést. A kenyér-, a hús- és a borfogyasztás 2.800 kcal körüli értéket képviselt, közepes esztendőkben. Ebből 2.200-at a kenyér tett ki. A feljegyzésekből kiviláglik a szénhidrátok és a növényi fehérjék túlsúlya, a lipidek hiánya. Az ásványi anyagok és a vitaminok hiányán kívül szembeötlő a felesleges mértékű cellulóz-fogyasztás.

A statisztikai adatok alapján (mai mércével mérve), egy átlagos toulousei lakos viszonylag tűrhetően ellátott volt élelmiszerekkel, ám soha nem volt jól táplált. (A reneszánsz mérce szerint ő is menhelyi ellátottnak felelt meg – a legalább közepes években.)

Krízises években viszont még az illúziója is eltűnt a kielégítő fejadagnak. A napi kenyérdózis 1693-ban 291 grammra, 1709-ben 152 grammra esett le. A bor gyakorlatilag eltűnt az asztalokról. A napi alig több, mint 4 dekagrammos (évi 16 kg-os) húsadag tovább csökkent. A kalória-bevitel 1709-ben az addig megszokottnak kevesebb, mint negyedére esett vissza. Szűkös és bizonytalan ellátás jellemezte a korszakot.

Imígyen nézett ki a városok élelmezése a reneszánsz korban, s az azt követő időszakban, amit, Amerika felfedezésének mérföldkövéhez igazodva, újkorként is szoktak emlegetni.

De vajon hogy nézett ki ez a kérdés vidéken?

A kérdést könnyebb feltenni, mint megválaszolni rá. Mivel önellátó családi gazdaságokról beszélünk, a mennyiségek kibogozásához hiányoznak azok az objektív nyilvántartások, melyek a városok esetében adottak voltak. Itt nincsenek számadókönyvek, vámiratok, hasonló okmányok. Az adatokat községi levéltárakból, jegyzők által meghatározott járadékokból, természetbeni fizetésekből, halálozási leltárakból próbálták meg a kutatók kinyerni.

  1. Stouff Provence táplálkozását térképezte fel ily módon. Adatai szerint a térség ellátása a XIV.-XV. században gyakorlatilag megegyezett a városoknál közölt értékekkel. A lakosok fő tápláléka a szalonnás káposztaleves, a húsleves, a lencse- és a szójaleves volt. Ezekbe mártogatták feltűnően nagy darab napi kenyerüket.
  2. Pipponier a XIV. századi Burgundia étkezését kutatta. Adatai lényegükben nem tértek el a már megismert reneszánsz modelltől. Csak a tavi halászok esetében konstatált jelentős mértékű eltérést: ők napi 3-3,5 font kenyeret fogyasztottak, s hozzá 1-2 liter bort vagy lőrét ittak meg.

Szicília paraszt-városlakói évi 350-435 kg kenyér mellé 123-313 liter bort fogyasztottak el.

A XVI. század végére a húsfogyasztás általános és jelentős csökkenése jellemző. J. Brumont a spanyol Bureba mintegy 30 falujának tanulmányozása során elképesztően gyenge fogyasztásra utaló mészárszéki adatokat találtak. Ezek szerint az évi fejadag 1,5 – 8 kg volt az 1500-as évek utolsó harmadában. A régi Kasztíliában, Mojados mezővárosban, ugyanezen időszakban évi 16,5 kg hús (40%-ában juh), 15,2 kg szárított hal, s 1,8 liter olaj a fejadag. Sokkal jobb, mint a burebai érték, de hol van a reneszánsz ellátásától!

Le Roy Ladurie Languedoc élelemfogyasztását kutatta. Megállapította, hogy a földmunkások ellátása 1480 és 1590 között fokozatosan leromlott, különösen a minőség tekintetében. Aymard és Bresc Szicíliára vonatkozóan jutott hasonló megállapításra.

  1. Hémardinquer Bressére vonatkozóan megállapította, hogy 1590 után jól tapinthatóan zuhant az ellátás színvonala. A jelzett időpontig egy munkás özvegye, nyugdíj címen (!), évente egy teljes disznó felett rendelkezett. Később már csak 7 kg sózott és szárított szalonnát kapott – friss disznóhúst csak kivételes esetekben. 1630-1730 között ez az érték még tovább zuhant, egészen 3 kg alá. Ez a csökkenés részben a sertéstenyésztés súlyos krízisével, részben a só árának ismert felszökésével magyarázható.

A bor teljesen eltűnt a vidék élelmezéséből.

Szicíliában stabilabb maradt a vidékiek ellátása, ami annak köszönhető, hogy a természetbeni fizetés rendszere 1400 és 1900 között gyakorlatilag változatlanul érvényben volt. A gyarmatokról beözönlő arany és egyéb értékek inflációgerjesztő hatása nem tudta tehát a munkás fizetségének vásárlóértékét lerontani, mint másutt, ahol pénzben számolták el a végzett munkát. A 200-320 kg éves kenyérnorma mellett a bor mennyisége is a korábbi időszak szintjén maradt. Szembeszökő azonban itt is a hús fogyasztásának drasztikus csökkenése. 1594-96 között évi 2-10 kg fejadagot találunk mindössze, ami abból is ered, hogy 1535-1540 után a hús teljesen kimaradt a munkaelszámolásból. A dolgozónak magának kellett beszereznie, a feleslegben lévő, eladható, elcserélhető gabonakészlete fejében.

1720-ban a szicíliaiak ellátása évi 240 kg fekete kenyérben, 8 kg húsban, 137 liter borban, s a kiegészítésként fogyasztott kevés sajtban és halban állapítható meg.

Jacques Revel kutatásai szerint Róma földmunkásainak esetében még ennél is drasztikusabb visszaesés volt tapasztalható a vizsgált időszakban.

H.J. Bemard Gévaudan-t tanulmányozta. Ő is egyre rosszabbodó élelmiszer-helyzetet tapasztalt a reneszánsz időszakához képest. A XVII. században még viszonylag kielégítő ellátásról adtak számot a híradások, ám a rá következő évszázadot brutális romlás jellemezte. Ez a trend különösen az állati fehérjék fogyasztásának területén tapintható ki. A demográfiai presszió következtében visszaeső állattenyésztés hatásaként a vaj- és sajtfogyasztás is visszafejlődött.

Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy az élelmezés aranykorának tekinthető XIV. – XV. századot követően, közel három évszázados, egyre növekvő méretű éhezés következett be Európában, ami a táplálék minőségével karöltve ütötte fel a fejét. Különösen jelentős, már-már drámai volt a degresszió az állattenyésztés termékeinek piacán.

A hanyatlás okaiként a rendszeresen dúló háborúk mellett minden bizonnyal a földrajzi felfedezéseket követően, a megindult gyarmatosítás eredményeként egyre növekvő emigrációt, s a jobb élet, a gazdulás reményében folyó urbanizációt jelölhetjük meg.

A hanyatló gazdálkodás kritikusan alacsony színvonalú ellátást eredményezett a XVIII. század végére. Az éhezés és a nélkülözés mindennapossá vált.

Talán érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy az 1789-es francia forradalomhoz valóban az ancien régime elavult társadalmi struktúrája, vagy az ettől függetlenül kialakult, megélt, folyamatos éhezés vezetett-e? Az emberek hajlamosak bajaikra bűnbakokat keresni, s ha egy királygyilkosságtól remélik, hogy végre egyszer jóllakhatnak, akkor, szélsőséges esetben, guillotine alá küldik azt a bizonyos királyt. Mint ahogyan ez meg is történt.

Más kérdés, hogy ez megoldja-e a problémájukat. Mint tudjuk, XVI. Lajos kivégzése nyomán nem lett nagyobb a bőség. De hát azért vannak a társadalmi vezetők, hogy megoldást keressenek a bajokra. Danton maximalizáltatta a kenyér árát. Ettől azonban nem lett több a karéj. Napóleon, s a többi európai uralkodó új élelmezési csodafegyverhez nyúlt. Ha kellett, karhatalmi erőszakkal csikarták ki a favorizált növény termesztését.

Így indult hódító útjára a ma már legnagyobb tömegben termesztett kényszer-élelmiszer, a burgonya…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>