Élni vagy létezni? 34 – „Anyagi élet és biológiai viselkedés” 3.

Élni vagy létezni?

34 „Anyagi élet és biológiai viselkedés” 3.

 

Az előző részben feltételeztem, hogy a földrajzi felfedezések, s a meginduló gyarmatosítás következtében, az öreg kontinensen érzékeny méretű lakosság-vesztés állt be. Ha ehhez hozzávesszük a felgyorsuló urbanizáció hatását, a vidék demográfiai alakulása katasztrofális képet kezd ölteni előttünk.

A mezőgazdaság termelőerőinek, eljárásainak fejlődése ekkor még nem hozott semmi átütő erejű előrelépést az emberi munka kiváltása tekintetében. Az elvándorlás következtében beálló munkaerőhiány, s a változatlan termelékenység eredője, értelemszerűen, a kevesebb megtermelt érték lett. A vizsgált iratokból arra a következtetésre juthatunk, hogy a munkavégzés deficitjét a minőség kérdésében szenvedte meg az agrárium és a fogyasztók. A munkáskezek hiányát a kevésbé igényes, egyszerűbben és nagyobb hozammal előállítható termények tömeges termesztésével próbálták áthidalni eleink.

Számomra megfejthetetlen talány marad, miért nem fordult meg a belföldi migrációs folyamat, s a városon ellátatlan emberek mi okból nem tértek vissza vidékre, az eke szarva mögé. Ez lett volna az ellátatlanságra, a nélkülözésre adott természetes reakció. Hogy nem ez történt, annak valószínűleg a korabeli társadalmi szabályozók lehettek az okai. Mióta ember él a Földön, örömét leli abban, hogy természetellenes „törvényeket” eszeljen ki, s ezek alkalmával azt a kétes jó érzést generálja magában, hogy legyőzte az anyatermészetet. Ha az elmúlt részekben boncolgatni kezdett cikk (B. Bennassar – J. Goj: A 14-16. századi élelmiszerfogyasztás történtéhez; Világtörténet, 1977., 33-64.old.) megállapításából indulunk ki, már-már bizonyítottnak is láthatjuk ezt a feltételezést. „Tény, hogy a kutatások bebizonyították, milyen vitathatatlan fölényben van a városi táplálkozás a vidéki fölött – és a 15. századi a 19. századi fölött. A vidék rosszul táplálkozik, az önellátás ellenére, vagy annak következtében, lakosságát a létfenntartási krízis-korszakok alkalmával teljes erővel sújtják a megrázkódtatás csapásai, és ezt még fokozza teljes, vagy csaknem teljes pénztelensége.”

Vagyis: a reneszánsz kora után valóban folyamatos romlásban van az emberi táplálkozás, s ennek negatívumai – teljes meglepetésünkre – a vidéken élőket jobban sújtják, mint a városlakókat. Következményképpen növekszik a vidékiek elvándorlása, ami újabb rést üt az ellátási rendszeren, tovább rontja az élelmezés nívóját. A feudalizmus kötelmeinek enyhítésével, különösen a röghöz kötöttség felszámolásával, ez a folyamat kezelhetetlen mértéket ölt.

„Noha a város olyan zónát jelent, ahol az élet drága: kétszer olyan drága, mint a vidéken, élelmezési szempontból kedvezőbb helyet jelent. Nemcsak azért, mert itt költi el jövedelmét az ipar, a kézművesség és a kereskedelem, hanem azért is, mert jobb nívót képvisel. Így áll elő az a helyzet, hogy a vidéki ember törekszik a városi élet felé. A városi központok felé áramló szüntelen bevándorlásnak, mely részben időszakos, részben végleges, kettős rugója van: a paraszt a városba megy, egyrészt, hogy dolgozzon, másrészt, hogy fogyasszon. Mert, ha nincs olyan szerencséje, hogy alkalmazást találjon magának, vagyis olyan fizetést, mely lehetővé teszi, hogy fogyasszon, megmarad számára a lehetőség, hogy koldulásra, vagy segélyeztetésre adja a fejét a legsötétebb korszakokban.”

Nem tisztem, s a cikknek sem célja, hogy a fenti idézetben rejlő társadalomtudományi, történeti talányt megfejtsük. A dolgok megértéséhez elegendő, ha tényként kezeljük, hogy a XIX. századra egy ilyen, ellátást sorvasztó, ugyanakkor ellátásért éhező munkamegosztási modell alakulhatott ki. A társadalom működését szabályozó törvények nyilvánvalóan lehetővé tették ennek megjelenését.

A XVIII.-XIX. század fordulóját ínségek sora tarkította. A nélkülözések részben a folyamatos háborúskodás (francia forradalom, napóleoni korszak háborúi), részben pedig a természeti csapások és gazdálkodási hiányosságok következményei voltak. Az éhínséget, mint társadalmi jelenséget, nehéz mai fejjel elképzelnünk. Nem arról volt szó, hogy önkéntes alapon, a fittség jegyében, kalória-szegény napokat tartottak, addig, amíg jónak látták. A történet arról szólt, hogy sem égen, sem földön nem találtak semmi ehetőt, s az ínséges idő valódi feladványa a túlélés volt. Az éhhalál elkerülése.

A Magyar Királyság területén Máramaros megyében jelentkezett először az éhínség, 1785-86-ban. A tragikus élelmiszerhiányt több faktor egyidejű jelenléte váltotta ki. A demográfiai robbanást kell elsőként megemlítenünk. Az évszázad folyamán a megye lakossága – elsősorban a Galíciából ide irányuló bevándorlás következtében – megháromszorozódott. Ezzel a növekedéssel az agrárium teljesítőképessége nem tudott lépést tartani: a regionális önfenntartás lehetősége időzített bombává vált.

Ebben az általános helyzetben érkezett el az 1784-es esztendő, melyben oly gyenge lett a termés, hogy jószerével a vetőmagnak szánt mennyiséget is megették a lakosok. Emiatt az 1785-ös év vetései a szokottnál kisebb területre szorultak vissza. Ezt, az amúgy is kisebb vetett területet tépázta meg a fagy és a jégverés. A helyzet 1786-ra kifejezetten drámai lett: az élelmezéshez szükséges gabona 90 %-át képtelenek voltak saját termésből fedezni. 1787-ben még mindig a szükséglet 77% hiányzott saját termelvényből.

A korszak levéltárai anyagai alapján, a következőképpen lehet rekonstruálni a nélkülözés hatását, járásonként lebontva:

Alsó járás 37 településéből 16-ban fordult elő éhhalál esete, 82-en hunytak el. 214 család belföldre menekült. Felső járás 24 településéből 21-ben aratott a halál, 132 áldozatot szedve. 546 család belföldre, 317 család külföldre menekült. Kaszói járás 30 településéből 11-ben haltak éhen, összesen 69-en. 71 család belföldre, 108 család külhonba menekült. Szigeti járás 28 településéből 21-ben jegyeztek fel éhhalált, 170 főt érintően. 341 család belföldi menekült lett. A verchovinai járás 18 települése közül 7-ben esett éhhalál, 25 áldozatot követelve. 181 család belföldre menekült. A megye 137 településéből tehát 76-ot érintett halálosan az ínség, 478 áldozatot szedve. 1.353 család belföldre, további 425 család külföldre menekült.

A téma szakértői úgy gondolják, a halálos áldozatok száma alá van értékelve a feljegyzésekben. Vélhetően csak az éhezés miatti közvetlen elhalálozásokat jegyezték fel az ínség miatti eseteknek, a közvetetteket nem. Márpedig az ilyen nélkülözésekkel rendre együtt jártak a közvetett elhalálozások is, amik a legyengült szervezeteket megtámadó betegségek okán léptek fel. A lakosság vadon termő növényekkel próbálta ellensúlyozni a táplálék hiányát. Ezen a módon azonban nem lehetett sikeresen fellépni az éhezés ellen: a népesség kondíciója leromlott, immunrendszerük legyengült, s számos kórokozó, mely normális esetben nem jelentett veszélyt, ebben a helyzetben akár halálhoz vezető megbetegedéseket is kiváltott a leginkább leromlott szervezetekben.

Splényi József királyi biztosnak a következőket írták a jódiak 1786 júliusában: „Eddig mezei paréval, sóskával, repcsényel, csalánnal és illyen füvek szedésével meg forrázásával élt közönségesen a nép, már ezeket is el verte a jég, a mi volt is, egy szóval nincs mivel élni, se contribuensnek [adófizetőnek], se nemesnek, ugy hogy éhel halnak minyája ha csak nem segítenek, mert nincs min veniek gabonát az egész faluba…”

Gáti István azt írta, hogy a lakosoknak „korpa, tsalán, kotsány, rügy, fűrészpor kenyerek” van.

A kutatók szerint az ínség miatti összes haláleset a közvetlen esetek számának kétszeresében, 1.000 főben határozható meg. Az ínségnek a megyére gyakorolt demográfiai hatását a népszámlálási adatok összevetéséből tudjuk legpontosabban felmérni. Az 1785-ös felmérés szerint Máramarosban 103.504 fő élt. Az 1787-es összesítő azonban már csak 86.118 fős lélekszámról beszél. Közel 17.400 lakossal kevesebb, mint két évvel azelőtt. A csökkenés az elhalálozások és az elvándorlások következtében állt be.

Az ínség, bár Máramarosban volt a legnagyobb, nem csak Máramarost érintette ezekben az az években. A Helytartótanács felmérése szerint 12 megyében pusztított számottevő mértékben, s további 10 megyében okozott kisebb gondokat.

Mint minden történetnek, ennek is van eleje. A természetes gondolkodás csak oksági összefüggésekre alapozhat. Az történt, hogy 1783-ban Izlandon kitört a Laki vulkán. Az erupció 8 megatonna hidrogén-fluoridot és 120 megatonna kén-dioxidot lökött a légkörbe. Ez, a „laki ködként” aposztrofált szennyeződés szétterült az egész északi féltekén. Európát napokon belül beterítette, de három hét múlva már Kína felett is megjelent. A sziget lakosságának negyede, állatállományának pedig háromnegyede veszett el a katasztrófa következtében. A kontinensen hűvös, esős nyarak és az ismertetett anomáliák (nagy és kései fagyok, jégverések) voltak tapasztalhatóak a rá következő években. Vérvörös hajnalokat és alkonyokat figyeltek meg ekkoriban.

Vannak olyan vélekedések, melyek szerint a megváltozott klimatikus körülményekhez kapcsolódó éhezések nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy 1789-ben tömegesen csatlakozzanak emberek a forradalmi megmozdulásokhoz.

Az 1742-1820 között élt Tessedik Sámuel, a magyar agrárium egyik újrafogalmazója, a következőképpen emlékezik meg a következő, 1794-es ínség során a környezetében megtapasztalt eseményekről, az 1805-ben kiadott Szarvasi nevezetességekben:

„Az 1794–95-i kemény télen, a nagy ínség után, némely napokon egynéhány száz, sőt ezer szánt lehetett látni, amint csontvázakhoz hasonló emberek (kiéhezett szegény oláhok) húzták azokat. Szomorúan és leverten tántorogtak ezek Szarvason, s erőtlen, akadozó hangon gagyogák: »zuppane geste gruj« – azaz »uram, van gabonája?« […] A takarmányínség akkora volt, a marha e vidéken annyira tönkre ment, hogy némelyik nagy- és kisgazda mindenét elvesztette, mások kénytelenek voltak marháikat messze vidékekre, a mocsarakba hajtani, ott drága pénzen sással, náddal kitelelteni, s mégis, mikor az állatok hazajöttek, nagy részük megdöglött. Némelyik tanyán oly nagy rakásokban hevertek ezen állatok hullái és csontvázai, hogy még a több mint kétezer kutya sem tudta e bűzlő dögöket elfogyasztani.”

E feljegyzés az első, Alföldet is érintő tartós éhezésről ad számot. A viszonylag alacsony népsűrűség, az Alföld kedvező termelési adottságai, s az állattenyésztés, az állati termékek táplálkozásban betöltött súlya miatt hazánkat a XVIII. század végéig elkerülték a Nyugat-Európára jellemző időszakos éhezési hullámok. (Csak Erdélyben és az északi hegyvidékeinken fordultak elő ínségesnek nevezhető évek a középkorban.)

Táplálkozás-történeti és mezőgazdasági kutatások eredményei szerint, a Magyar Királyságban több húst és kevesebb gabonát, lisztesárut fogyasztottak, mint nyugaton. Normális esztendőkben a betakarított termények mennyisége meghaladta a fogyasztást és a kereskedelem igényét, így mód volt raktárkészletek felhalmozására. Ennek egyenes következményeként, egyetlen rossz év még nem okozott érzékelhető ínséget. Baj csak akkor volt, ha több esztendőn át sújtotta jelentős terméskiesés a gazdálkodást.

1816-ban következett el a harmadik, feljegyzésre méltó ínség ideje. Európa egész területét érintette – előzményeit tekintve, mondhatjuk azt is, hogy az 1783-asnál is nagyobb, globális méretű klíma-katasztrófa történt.

  1. április 5-én kitört az indonéziai Tambora-vulkán. A kitörés során 200 megatonnányi kén-dioxid lökődött a légkörbe. A vulkán hamufelhője az egész bolygó felett szétterült. Mindenütt haloványabb (valószínűleg kékes) napsütést eredményezett. Természetesen, hidegebbet is. Az átlaghőmérséklet 5 Celsius fokkal csökkent. Se szeri, se száma az erupciót követő időszakban megfigyelt és feljegyzett időjárási anomáliáknak.

Kellemetlen éghajlati hatását a következő évben éreztette. 1816 úgy vonult be a meteorológia történetébe, mint „az év, amikor elmaradt a nyár”. Több amerikai államban június hó folyamán is havazott még, s a farmerek hiába vetették újra az elfagyott búzát, észak-keleten még július és augusztus hónap folyamán is minden megfagyott. Pennsylvaniában megesett, hogy a hőmérséklet 35 Celsius fokról néhány óra alatt a fagypont közelébe zuhant.

A természeti katasztrófa az évszázad legnagyobb ínségéhez vezetett Európában. Tömegek éheztek Walesben, Írországban és a németajkú területeken. Az ellátás válsága sok helyen fosztogatáshoz, gyújtogatáshoz, lázadáshoz vezetett. Vannak becslések, melyek szerint 200 ezren haltak meg a nélkülözések következtében, csak Európában.

Magyarhonban feljegyezték ekkor, hogy barna hó esett. Bizonyára a vulkáni hamu piszkolta el a jégkristályokat, ettől nyert sajátos színezetet a csapadék. A kitörés hatása már 1815 júniusának harmadik hetétől érezhető volt a Kárpát-medencében. Jégzivatarokkal tarkított, hatalmas esőzések vonultak át a térségen. Tyúktojásnyi, sőt, 60 dekás jegek hullásáról számolnak be a korabeli feljegyzések. A szüntelen esőzés, s a forgószelek tönkretették a még kint lévő termést, s a szőlő- és gyümölcs-ültetvényeket. Ami nem ment tönkre fizikailag, az sem érett be. az esők nyomán árvizek hömpölyögtek, a nyomukban beinduló rágcsáló-invázió az Alföld egyes területeit teljesen lepusztította mezőgazdasági szempontból. A tél rendkívüli hideget és óriási havazásokat hozott. Az állatállomány súlyos károkat szenvedett. Márciusban kiderült, hogy az őszi vetések (csakúgy, mint Amerikában), elfagytak. Hiába vetettek újra, a hónap végén újult erővel visszatérő tél április végéig tartotta magát. A tavaszban sem volt köszönet: az óriási mennyiségű hó és jég olvadása újfent árvizekhez és belvizekhez vezetett.

Az itthoni éhezés Erdélyben, 1816-17 folyamán érte a mélypontját. Rettenetes méretű volt az élelemhiány. Az 1813-as árszabás szerint a gabona ára ½-3 forint volt vékánként, az 1817-es új tarifa szerint ez az érték 8-15 forintra ugrott fel.

Az igásállatok vagy elhullottak, takarmány híján, vagy kényszervágásra kerültek. Ez utóbbi megoldás ugyan húshoz juttatta a gazdát és családját, de gyakorlatilag lehetetlenné tette az újrakezdést. Vonóerő nélkül ma sem menne az agrárium…

A tömeges éhhalál elől csak a királyi, a vármegyei vagy a közvetlen földesúri segítségnyújtás adhatott menedéket – ha volt ilyen, s időben érkezett. Egyébként maradtak a nem sokat érő, s nem sokáig használható kényszermegoldások. Tölgyfa kérgéből kenyeret, nád beléből lepényt, őrölt szalmával kevert, kukoricacsutkából őrölt lisztből pogácsát sütöttek. Rügyeken, gyékénygyökéren, makkliszten is éltek. Az állatoknak, jobb híján, leszedték a zsúptetőket. Hátha túlélnék a szűk időket…

50 ezer jó magyar veszítette életét ebben a sorscsapásban – nagyobb hányaduk az ország keleti részén.

Itt kell egy gondolatot Thomas Malthus 1766-1834 között élt angol pap és közgazdász túlnépesedési elméletére szánnunk. Szerinte és követői szerint a társadalmi bajok fő forrása abból fakad, hogy a népesség száma mértani haladvány szerint (1, 2, 4, 8, 16…), míg a szükségleti cikkek előállításának növekedése csak számtani haladvány szerint (1, 2, 3, 4, 5…) növekszik. A kettő között mélyülő szakadék a társadalmi problémák halmaza. A járványok, háborúk, ínségek pedig valahol jó hatásúak, mert ezt a szakadékot csökkentik.

Azért mondtam ezt el, mert a mai napig sem fogadom el azt a dajkamesét, mi szerint a burgonyát 1570 körül hozták be Európába, s csak 200 évvel később jutott eszükbe, hogy ezt mire használták volna az indiánok. Az élet nem így működik!

Ha bárki is látott volna indiánt krumplit enni, azonnal tudták volna, mire való ez a növény! Gyanítom, hogy senki sem látott amerikai bennszülöttet pityókát fogyasztani. Ez csak a mese része volt a történetnek, hogy nagy nehézségek árán, de sikerüljön köztermesztésbe venni az új élelmiszer-növényt.

A felvilágosult uralkodók ugyanis nem oszthatták a maltuzianizmus nézeteit. Ők nem örülhettek az ínségnek (sem), alattvalóik értelmetlen pusztulásának sem. Királyként népük jólétére is esküt tettek, koronázásukkor. Komolyan is vették fogadalmukat.

Ezért azután, amikor a dolgok folyása azt mutatta, hogy hűvös, esős, gabonatermesztés szempontjából kedvezőtlen klimatikus viszonyokra kell hosszabb távon számítani, hatalmi szóval intézkedtek a burgonya termesztésének kiszélesítéséről.

Az ő hasznuk nem pénzben volt mérhető. Alattvalóikat mentették, a túlélés lehetőségét szélesítették. Talán soha nem tudjuk meg, felmenőink közül hányan köszönhetik életüket ezen intézkedéseknek.

Az, hogy a krumpli beltartalma nem mérhető a gabonáéhoz, akkor sokadik szempont volt csupán.

Hogy a zalavári burgonyatáblákban nem kellett 1987-ben vadkárt jegyzőkönyvezni, én tapasztaltam meg, 170 évvel a fentebb írt éhezés után.

A királynak viszont akkor kellett döntenie. Amikor tömeges éhezésben pusztult népe színe-virága.

Hát, akkor inkább egy felvilágosult vezető, mint Malthus…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>