Élni vagy létezni? 35. – Ködös múlt

Élni vagy létezni?

  1. Ködös múlt

 

Az a bizonyos zalavári esetem a következőképpen zajlott le.

Ötödév előtt 6 hetes szakmai gyakorlaton kellett részt vennünk. Ekkor már nem az elméletet nézegettük az üzemekben, hanem a nagy betűs Praxis fortélyait próbáltuk alkalmazni, élesben, fronthelyzetben, a minket fogadó gazdaság mindennapi rutinjában.

Nekem éppenséggel volt egy MZ TS250/1-es motorom, hajtani is szerettem, kézből adódott a megoldás, hogy reggelente biciklizzem körbe a még talpon álló kultúrák tábláit, s mérjem fel, jegyzőkönyvezzem le a friss vadkárokat. A harmadik hét táján tűnt fel, hogy szinte minden táblában, minden termesztett kultúrában találtam már dúlást, csak a krumpliföldeket hagyták érintetlenül a vadak. Az, hogy a nyulak, őzek, szarvasok nem érdeklődtek, cseppet sem volt meglepő. A növény mérgező levelei az önvédelem kérdését megoldották.

Annál meghökkentőbbnek tűnt viszont, első blikkre, hogy a vaddisznók is közömbösek maradtak. Nem túrtak ki egyetlen kóbor gumót sem maguknak. És ez így is maradt a betakarításig. Kezdeti csodálkozásom azonban elmúlt, amikor emlékezetem mélyéről felderengett, hogyan is takarmányoztuk mi gyermekkoromban az otthoni disznainkat krumplival.

Felszedés után átválogattuk a gumókat. A vágott, a rágott és a parázs külön került tárolásra. (Parázsnak az űrméret alattiakat hívta nálunk a köznyelv.) Ez lett a disznóké. A többi, megfelelő méretű és épségű egyed a kamrába került, konyhai felhasználás, illetve a következő vetés biztosítására.

A disznóknak szánt mennyiséget szakaszosan megfőztük. Üstben, üstházon. Általában csutkatüzeléssel, hulladék fával. Felhasználáskor a vödörbe nyomtuk szét, csak úgy, a markunkból. Meghintettük sóval, hozzáadtuk a vegyes darát (kukorica és árpa mindig volt a mixben) s a mosogatólevet is tartalmazó vízzel kellő mértékig hígítottuk, s felkevertük az elegyet. Ez volt a moslék. Ezen nőttek fel a sertések.

Az eljárás lényege volt, hogy főzve, sózva, ételmaradékkal ízesítve kellett a jószág elé tenni. Különben a disznó sem ette meg. Ezért nem érdeklődtek a vadon röfögő jószágok a nyers krumpli után. Nem találták teljes értékű tápláléknak, amíg a kukorica, a napraforgó, vagy egyéb termesztett növény hajtásait dézsmálhatták.

Csodálkoznunk nem kell: tulajdonképpen az ember is csak kényszerből vette fel étrendjébe, ha nem volt elegendő gabonája a nehéz időszak átvészelésére. Vagyis, nem gabonát helyettesítő, hanem azt pótló táplálékként került az asztalunkra. Mert a fakéregnél vagy a makknál mégiscsak többet ér. De csak annál!

A XVIII-XIX század fordulóján, a korábbi részekben bemutatott körülmények (francia forradalom, napóleoni háborúk, éhínségek) következtében, uralkodói akarattal vezették be a köztermesztésbe ezt a növényt. Ha kellett, a nép tiltakozása ellenére. Mikszáth Kálmán, az Akli Miklós című regényében, a következőképpen emlékezik meg a székelyek és a krumpli kapcsolatának kezdetéről:

„A császárnál az erdélyi kancellár, Nopcsa Elek volt bent, aki ez idők szerint Bécsben lakott, de karácsonytájt minden évben Erdélybe utazott s ilyenkor rendesen instrukciókért jelentkezett a legfelső helyen. Az uralkodó, aki igen keveset tudott Erdély felől (szegény Erdély mindig mostoha gyermek volt), valami csekélységet kötött ilyenkor a kancellár szívére, leginkább ezt:

- Szorítsa a népet, édes Nopcsa, hogy krumplit ültessen. Mert az nagy jótétemény.

Nagyanyjától, Mária Teréziától hallotta, hogy az erdélyieket, kivált a székelyeket, karhatalommal kellett szorítani a burgonya ültetésére, de még a karhatalomnak is ellenszegültek, s amit egyszer a jó »groszika« mondott, az mindig megmarad az ember emlékezetében.

Ez alkalommal azonban még a szokottnál is kegyesebb volt Ferenc Erdély iránt, s fölemlítvén a krumplit, mint olyat, melynél atyai szíve nem tud jobbat ajánlani népének…”

Abban az időben nagy értéknek számított a pedigré. A származás alkalmasint mindent eldöntött. Mi sem természetesebb, mint az, hogy az új, ínség elleni csodanövénynek is pedigrét kreáltak. Olyan felmenő vonalat, mely a mai napig elkápráztatja a szemlélődőt, ha az nem vigyáz magára.

„Peru és Chile hegyvidékén őshonos az ott élők körülbelül 7000 éve fogyasztják. Európába a 16. században Pizarro révén került.” – írja a Wikipédia. Amennyiben ez így igaz, felettébb csodálkozom, hogy egyetlen felhasználási technológiát, vagyis receptet sem sikerült a növénnyel együtt Európába hozni. Márpedig nem sikerült, az öreg kontinens lakosainak két évszázadába került, mire kisütötték, mit is lehetne kezdeni a kolompérral, azon kívül, hogy a virágát díszként az urak gomblyukába vagy a hölgyek hajkoronájába tűzzék.

Teszem hozzá, olyan két évszázadról beszélünk, melyben az európai gyarmatosító jelenlét folyamatos volt a származás vidékén. Tehát, ha Pizarro, nagy sietségében megfeledkezett volna a felhasználási javallatok beszerzéséről, követőinek – konkvisztádoroknak, katonánknak, misszionáriusoknak és alkirályoknak – még bőven lett volna alkalmuk a technológia ellesésére és hazajuttatására. Ha az ottani őslakosok hétezer éve fogyasztják a krumplit, s mégsem sikerült tőlük kifigyelni az elkészítés módjait, az csak akkor lehetséges, ha az inkák fogyatkozó utódai a legnagyobb titokban, a fehérek szeme elől elbújva költötték el burgonyából készített ételeiket.

Ez esetben viszont semmiféle információja sem lett volna a gyarmatosítóknak a krumpli hasznáról. Valamely dolog hasznosságát ugyanis csak és kizárólag a használat módjának ismeretében lehet felmérni. Elég komoly belső ellentmondás feszül a Solanum eredetmondája és felhasználási karrierjének dokumentált története között…

De térjünk vissza Pizarro közvetítő szerepére.

Az 1470 körül született kalandor több expedíciót vezetett Peru meghódítására. Igazán sikeresnek az 1531-ben indított vállalkozását tekinthetjük. Ennek során találkozott Atahualpával, az Inkával. A spanyolok, lőfegyvereikkel lesből támadva, halálra ijesztették az indiánokat, majd halomra gyilkolták őket. Az uralkodót foglyul ejtették. Atahualpa megígérte, hogy szabadon bocsátása esetén egy 5×7 méteres szobát megtölt arannyal, másik kettőt pedig ezüsttel. Ugyan állta a szavát, de ez nem segített. Pizarro egy koncepciós eljárás keretei között bűnösnek találta őt (többek között testvére meggyilkolásában és a spanyolok elleni összeesküvésben), s máglyahalálra ítélte. Tekintve, hogy kivégzése előtt Atahualpa megkeresztelkedett, a máglyát kötélre váltották át.

Burgonyáról azonban semmi hír. Ellenben azt tartják a krónikák, hogy a konfliktusra a spanyolok tiszteletlensége adott okot. Földre öntötték ugyanis a békés találkozón nekik felkínált kukoricasört, az őslakosok ceremoniális italát, mire az Inka földhöz vágta a neki adott Bibliát.

Ebből tehát csak az látszik bizonyítottnak, hogy Mexikótól délre is ismerték és fogyasztották a kukoricát.

Pizzarónak 1533 és 1541 között állt módjában bármit behozni Amerikából, ugyanis 1541. június 26-án, limai palotájában, meggyilkolták az akkor már kormányzóként egzisztáló konkvisztádort. Bosszúból. A kalandorok szerencséje meglehetősen forgandó volt.

Kömlei János másképpen vélte tudni a burgonya eredetét.

„A’ kolompér ollyan egy nevezetes gyümölts, hogy az emberek nem adhatnak azért elég hálát az Istennek, és annak a’ Drake Ferentz nevű Hollandiai hajós Kapitánynak, a’ ki azt leg először ki hozta magával Amérikából.”

A keresztnév, mondjuk, egyezik. Francisco – Ferenc. Francis Drake néven a történelem ismer egy nagyon elhíresült hajóst is. Ám ő nem hollandus volt, hanem angol. Sir Francis Drake, Erzsébet királynő kalóza. Rabszolga-kereskedelemmel, majd a spanyol és portugál hajók kifosztásával foglalatoskodott. Ez utóbbira külön licencet is kapott királynőjétől. Körülhajózta a világot, Észak- és Dél-Amerika keleti és nyugati partvidékét is bebarangolta, kereste az Északnyugati átjárót – csak hát, mindezt 1577-ben követte el. Két emberöltőnyi idővel Pizarro után. Vajon mi akadályozta meg az említett 44 évben a spanyolokat és a portugálokat, hogy egy univerzális hasznú növényt, mint a burgonya, Európába szállítsanak? Mi okozhatta, hogy a királyi kalóz egy szemvillanás alatt felismerte, amit vetélytársai évtizedek alatt sem vettek észre?

Lehet, hogy nem is így történt?

Az inka és kecsua indiánoknak állítólag közel ezer (!) szavuk volt a krumplira és fajtáira – de receptjük egy sem?!

A krumpli történetének korai szakaszáról csak homályos, egymásnak ellentmondó ismereteink vannak. Olyan leírással is találkozhatunk, mely szerint ahány mű született ebben a kérdésben, annyiféleképpen írták le a sztori elejét. Annyi látszik bizonyosnak, hogy V. Sixtus pápa (1520-1590) kedvelte ezt a növényt. Ő juttatott belőle példányokat Charles de L’Écluse botanikusnak, aki 1588-ban elkészítette a burgonya első növénytani rajzát.

Más források szerint a botanikus (latin nevén  Carolus Clusius) 1573 és 1587 között a bécsi császári kert igazgatója volt. II. Miksa császár megbízásából személyesen ő gondozta a krumpli ágyásokat. Persze, ez nem zárja ki azt, hogy egy év múlva, éppen a pápától kapott példányt rajzolja meg. Csak módfelett érdekes, hogy 14 évnyi császári kertészkedése alatt erre nem érzett késztetést…

A szakirodalom szerint a növény lassú terjedésének az volt az oka, hogy nem a gumóját, hanem a mérgező hajtásait, virágát, illetve generatív termését próbálták meg fogyasztani. Itt merül fel újból az előző részben felvetett kérdés: látott egyáltalán valaki dél-amerikai indiánt krumplit fogyasztani? Össze lehet-e téveszteni a föld alatti gumók eszegetését a levelek rágcsálásával?

Megjegyzem, az Amerikából ugyanekkor behozott többi kultúrnövény esetében (kukorica, paprika, dohány, stb.) kétség nem merült fel a hasznosítás kérdésében. Mindegyikről tudták, mire jó, s hogyan kell felhasználni. Milyen érdekes, hogy a burgonyáról semmi ilyen információ nem jött át…

Állítólag Pizzaro, már helytartó korában, „ízletes, lisztes szarvasgombához” hasonlította a kolompért, ennek ellenére az, mint kerti dísznövény terjedt el Spanyolországból. Hogy van ez?

Ha a sült krumpli történetére koncentrálunk, azt találjuk, hogy először egy 1856-ban megjelent szakácskönyvben fordul elő, bizonyos E. Warren szerző tollából. A következő receptet közli:

„…vágd vékony szeletekre a krumplit, majd tedd a szeleteket forró olajba, szórj rájuk sót, és süsd minden oldalukat világos aranybarnára, majd csepegtesd le.”

Állítólag Thomas Jefferson is kedvelte ezt az ételt, amit Észak-Amerikában csak „french fries” néven emlegettek. Miért francia névvel illették a dél-amerikai származású ételt? A legenda szerint (amit Jo Gerald újságíró egy 1781-es kéziratból hámozott ki) azért, mert már az 1600-as évek végén, a Meuse (Maas) folyó vidékén, az ottani halászok szokása szerint, ha zsákmány nélkül tértek vissza, vagy a befagyott víz miatt ki sem bírtak hajózni, elővették a burgonyát. Meghámozták, halacska alakúra vágták, s kisütötték.

A dologban csak annyi a bökkenő, hogy ott és akkor nem termesztettek krumplit.

Komolyabb mértékű kereskedelmi bevitele is csak 1730 után kezdődött meg. A történet ugyan jópofa, akár igaz is lehet, de nem ott és nem akkor.

Szóval, igen nagy a bizonytalanság a burgonya eredetét illetően. A hirtelen felkapaszkodott növény pedigréje is, mint minden parvenüé, ködös, ingoványos, homályos múltban gyökerezik. De az uralkodók nemest akartak faragni belőle, s ezért, mint a folytatásban látni fogjuk, bármit megtettek…

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>