Élni vagy létezni? 37. – Ködös múlt 3.

Élni vagy létezni?

  1. Ködös múlt 3.

 

„Az újkori kapásnövények tanulmányozását hosszú ideig elhanyagolta a magyar néprajztudomány. Szinte úgy haladtak el etnográfusaink a burgonya mellett — ami nélkül talán már el sem lehetne képzelni az életet —, hogy alig vették észre. Feltehetőleg a gyűjtőkben és a kutatókban is élt az a szemlélet, ami a burgonyát különben becsülő nagyközönségben gyökerezett, hogy a búza táplálékot adó növényeink királya, mellette, s a többi gabonanemű mellett, a burgonya elenyészően kisebb jelentőségű. (…)Az etnográfusok elsősorban az archaikust, a távoli múlt fennmaradt nyomait, vagy a valódi és vélt magyar jellegzetességeket tanulmányozták. Nemigen törődtek többek közt a burgonyával sem, mert növényeink közt fiatal, nem fűződik hozzá annyi hagyomány, mint régóta honos társaihoz.” – írta Kósa László, „A magyar burgonyakultúra történetének és néprajzának kutatása” című tanulmányában, mely 1968-ban jelent meg, a Népi kultúra – népi társadalom című kiadvány (MTA Néprajzi Kutatócsoportjának Évkönyve) 93-126. oldalain.

Teljesen világos, össze is cseng az eddig elmondottakkal: a burgonya termesztése igen rövid múltra tekinthet vissza a klasszikus gabonatermesztéshez képest, ezért akkor még sokan nem is tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Ha visszatekintünk kora gyermekkorunk szülői konyhájára, azt láthatjuk, hogy fél évszázaddal ezelőtt még nem is volt annyira túlhangsúlyozva szerepe, mint manapság. Az eredeti célkitűzésnek megfelelően, a gabonafélék pótlására, kiegészítésére, nem pedig kiváltására használtuk fel étkezésünkben.

Nem hiábavaló talán, ha vetünk egy pillantást arra az útra, melyen haladva a napóleoni háborúk idejétől a múlt század közepéig a krumpli a közélelmezésben végigjárt. Mindenekelőtt nézzük meg, mit gondol a szerző a növény kontinensre kerülésének, meghonosodásának körülményeiről:

„Európa legfiatalabb növényei közül való. Bevándorlását, ha nem is egészen hitelesen, de ismerjük, és útját nyomon tudjuk követni az európai országokban. Hiába került azonban kontinensükre már a XVI. században, nem sokkal a kukorica után, jóval később lett népszerű. Egy ideig még nem volt szükség rá, nem ismerték föl jelentőségét, kuriózumként ültették.”

Nem vetettük tehát el a sulykot, amikor a korábbi részekben arra a következtetésre jutottunk, hogy a krumpli hozzánk kerülése kapcsán fennmaradt, legendaszerű történetek igazságtartalma minimálisan is megkérdőjelezhető. A „nem is egészen hiteles” ismeret a logika szabályai szerint hiteltelen ismeret, ami akár tévedés vagy hazugság is lehet. Az a kijelentés, hogy „egy ideig még nem volt szükség rá”, a szerző jóindulatúan elfogult, durva csúsztatása. Hiteltelen, mint a történet, aminek a lyukait ki akarja foltozni. Pontosan tudjuk, hogy a meg-megismétlődő ínséges időszakokban múlhatatlan szükség lett volna rá – már, ha tudták volna, hogy egyáltalán mire való.

A köztermesztésben való erőszakos elterjesztése körülményeinek vonatkozásában viszont egyetérthetünk a szerzővel:

„Még nem ismerjük kellő részletességgel a növény európai viszontagságait, de az eddigi kép azt mutatja, hogy Nagy-Britanniában a XVII. század második felétől, Németországban, Franciaországban, általában Nyugat-Európában a XVIII. század közepétől kezdődik a növény diadalútja, Kelet-Európában pedig csak a XIX. században mondhatjuk néptápláléknak: mindenütt a szabadabb polgári fejlődés megindulásának idejében.”

Részemről csak a termesztés terjedésének és a polgári fejlődésnek ok-okozati összefüggését cserélném fel, Kósa László megfogalmazásával szemben. Úgy gondolom, nem a polgári szabadság-eszmény hozta el a krumpli tömeges terjedését, hanem éppen fordítva: a növény terjedése által a paraszti sorból kiváltott (kitoloncolt) nincstelen tömegek városokba áramlása hozta létre azt a kvázi-proletár-réteget, mely a XIX. században a polgári, a XX. században pedig a kommunista forradalmak hajtóerejét adta.

Az uralkodónak kasza mögül migráltatható katonákra, a feltörekvő burzsoáziának pedig olcsó, városi munkaerőre volt szüksége. Mindkét problémára a burgonyatermesztés adott megfelelő választ – más kérdés, hogy a paraszti munka alól felszabadított tömegek gyakorlatilag minden országban elsöpörték a királyukat, aki oly lelkesen támogatta a krumpli termesztést, következményképpen pedig a jobbágyok lumpenesítését. Tulajdonképpen Kósa is erre a következtetésre jut:

„A burgonya sorsát meghatározták egyfelől a falvak megnövekedett népessége, a sokszor lehetetlenül fölaprózódott szántók, nyomorúságos parcellák, melyeken gabonát már nem, de belterjesebb, nagyobb hozamú burgonyát még érdemes volt termelni. Az önellátásra berendezkedett paraszti gazdaságok hagyományos tápláléknövényeikkel különben sem tudják már saját és a megszaporodott lakosság élelmiszerszükségletét kielégíteni. Különösen nem a városokét, melyek ebben az időben kezdenek megduzzadni az ipari munkára özönlő agrárproletariátustól.”

A császári hadsereg élelmezésében, a kaszárnyakosztban idejekorán meglelte helyét a burgonya. (Ugyanígy, porosz mintára, a börtön-ellátásban is, de katonák mégiscsak sokkal többen voltak, mint rabok – tehát a közismertséghez vezető szélesebb út a mundéron keresztül vezetett.) Évekig szolgáltak fegyver alatt a magyar legények. E hosszú idő során volt szerencséjük (?) megtapasztalni a poroszokkal vívott „krumpliháborún” tapasztalatot szerzett osztrák hadtáp legújabb fejlesztéseit. Mindennapi közelségbe kerültek a burgonyaételekkel. Szolgálati idejük során azután hozzászoktak, némi túlzással szólva, megkedvelték a krumpli alapú ennivalókat. Leszerelésük után hazatérve, anyáikkal, asszonyaikkal süttetni-főzetni kezdték a seregben megszokott ételeket. A tanyák mellett, a falusi házak kertjében egyre-másra jelentek meg az ültetvényecskék. A növény bekerült a köztudatba.

Az osztrák konyha fontos eleme, az Erdapfelgulasch, így lett a tartományi konyhák, többek között a magyar konyha fontos fogása is. Vannak, aki kifejezetten úgy vélik, hogy ez egy jellegzetes magyar étel. Lehet, hogy így van, de azt azért látnunk kell, hogy nem magyar eredetű. Az Erdapfelgulasch szerepel az „Ausztria száz klasszikus étele” listán is, s emellett a németek Kartoffelgulasch, a csehek pedig bramborový guláš néven kedvelik – hogy csak a legfontosabb környékbeli megjelenésüket emlegessük fel.

„A burgonya népszerűségét fokozta, hogy többirányú hasznát ismerte meg a nagyközönség. Pethe (Ferenc) ezen a területen nagyszerű érzékkel működött, biztos kézzel ollózta a külföldi sajtóból a megfelelő cikkeket és kapott a hazai kezdeményezéseken is. (…) Mi mindenre jó a burgonya? Kuriózumok és reális értékek keverednek: sajt, vaj, világító eszköz, pálinka, takarmány, ínyenc ételek, stb.”

A gazdasági pénzügyi haszon mellett megjelenik tehát a gyakorlati haszon kérdése is. Teljesen egyértelmű, hogy egy új termék előállításánál érdekeltté kell tenni annak előállítóját is a termelés beindításában, folytatásában, növelésében. A kapitalista termelési viszonyok kialakulásának idején már tudták, hogy a fogyasztás határozza meg alapvetően a piacot. A burgonya sokoldalú gyakorlati hasznát taglaló cikkek tehát, túl a potenciális termelők meggyőzésén, a reménybeli felhasználók, fogyasztók táborának is szóltak.

„A gazdálkodást teljesen áthatotta a hagyományszerűség. A tényeken alapuló termelési tapasztalatok irracionális magyarázatokkal párosultak. (…)A jobbágy gazdálkodásnak erősen önellátó jellege volt, a rossz út és a szállítási viszonyok jórészt csak a cserekereskedelmet tették lehetővé. (…) a munkakedv igen csekély volt (…) Kapálás kivételével munkatorlódás nem nagyon fenyegetett, így a gazdálkodás eléggé kényelmes tempóban folyt. A talaj előkészítésére nem sok gondot fordítottak, a kertek, szőlők kivételével nem trágyáztak, hanem ugarolással, legeltetéssel próbálták a talajt javítani.”

Pató Pál úr? Valami olyasmi. Ez a leírás, a mezőgazdálkodást folytatók e jellemzése szöges ellentétben áll azokkal az erősen átpolitizált ismereteinkkel, melyek ártatlan, kiszolgáltatott, üldözött és kisemmizett, jobb sorsra érdemes osztályként mutatják be a földet művelőket. Amaz politikai, az itt idézett pedig szakmai közelítést ad a korabeli viszonyokról. Melyik közelíti meg jobban az igazságot? Nem tudjuk.

Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a belterjesnek tekintett, bővebb hozamú új növény termesztésére ez az enervált, lelassult élet- és munkatempó végül kedvezően hathatott. A gabonafélékhez képest kisebb erőbedobással megtermelhető táplálék a fent felsoroltakon túlmenően, még egy fontos emberi szempontot kiszolgálni látszott: a kényelmet.

Még a látszatát is el kívánom kerülni annak, hogy az őseink életét kritizálnám. Éltek, ahogyan tudtak. Ahogyan hagyták nekik. Ám a hazugság bűnébe esnék, ha nem mutatnám be azt a társadalmi közeget, mely az új csodanövény termesztését tulajdonképpen kikényszerítette a XIX. századi magyar mezőgazdálkodókból.

A reformkor, a polgárosodás történetének tanulásakor mindannyian abszolváltuk Széchenyi István angliai utazásait, tapasztalatait. A burgonyatermesztés, a polgárosodás és az ipar évszázadokkal a mienk előtt járt. A Legnagyobb Magyar látta ennek üdvös hatásait a nemzeti gyarapodásra nézve. De látta-e vajon az árnyoldalait is? Az angolok gazdasági fejlődésének összetevőit képes volt-e bárki elemeire bontani, úgy szemlélni? Külső szemlélő számára szétbontható volt-e a gyarmatok haszna és a tényleges, tiszta angol teljesítmény?

Pekháta Károly a Társalkodó 1835. évi (4. évfolyam) kötetében, annak 31-32. oldalán közölte Szabadság-levél, nyilvános henyeségre című írását. Ebben a rövid cikkben a korabeli angliai szociális viszonyokra adott egy parányi betekintést.

„Egy európai nemzetnél sem találjuk a’ szegénység’ segedelmi szükségét ’s a’ többi rendnek, iránta viseltető jótékonyságát olly magas fokon, mint az angoloknál , de sehol se is tűnik világossabban elő, mint nálok, milly szerkezeti szabályokat kivannak nyilványos jótékony intézetek, hogy henyeség ’s az ebből szármázó erkölcsi romlásnak szabad rést ne nyissanak.”

Írásában előadja egy 22 éves takácslegény s a párjaként megjelenő 19 éves szolgálólány példáját. Gazdálkodni, önerőből megélni nem tudnak, szükséglakhelyen élnek, jótékonysági alapítványokra bízzák magukat. Az asszony majd a királyi szülő intézetben fogja gyermeküket világra hozni (térítésmentesen), a kisded ruházását a királyi jótékony intézet fogja megoldani. Egészségére a Vaccine Hospital vigyáz. (Ezek is ingyen teszik a dolgukat.)

Amikor a kicsi eléri a másfél éves kort, szülei beadják majd a nyilvános védintézetbe, esetleg a vasárnapi iskola vezetője fog segíteni, de végső esetben a ruházó és tápláló iskola nyújt menedéket számára. E sok viszontagság s jótékonykodás közt felnő, kitanulja atyja mesterségét, maga is takács lesz, s…

„Atyjának példája lebegvén szemei előtt, — feleséget vesz, egy magához hason-koru leányt; — a’ fiú, kit vele nemz, ugyan azon jótékony intézeteken vándorol keresztül, mellyeken egykor ő. Mestersége neki sem akar kedvezni, gazdasága napról napra alább száll; de atyját, is hasonló sors érte, ’s nyilványos jótékonyság által segedelmet talált; ő is ahhoz folyamodik tehát. Községe, tartására — burgonyával ’s kenyérrel — kész.”

Így nézett ki a korabeli Európa gazdaságilag legfejlettebb országában egy életpálya-modell. Nem kell hát csodálkoznunk azon, amit a magyar viszonyokról rögzítettek a kortársak. A közbéke, a társadalmi nyugalom egyik pillére volt ilyenformán a burgonya. A társadalom termelési struktúrájának átalakítása mellett megjelenő vagyoni anomáliák kezelése elképzelhetetlen lett volna nélküle. Ebben a példátlan szociológiai átrendeződésben számolatlanul csúsztak ki családok az önellátás lehetősége alól. A puszta fizikai létezésük biztosítására szükség volt a burgonyára – függetlenül a növény valós tápértékétől. Kalória vagy lázadás – harmadik lehetőség nem volt.

„A magyar burgonya történetében is fontos forduló: burgonyatermelésünk szerencsésen túlélte a rendkívül kártékony, az egész Európát végigpusztító 1845-47. évi burgonyavészt. Ugyanakkor a 40-es években szűnik meg vég-leg a burgonya népszerűsítése. Megszokott, ,,bevett” növény hazánk mező-gazdaságában, fölhasználásának kuriózumait az irodalom nem hangoztatja már.”

Így jutottunk el az 1848-as, forradalmi időkhöz. Mint látjuk: valóban, a krumpli köztermesztési sikere a polgárosodás előtt járt, a polgári szabadságvágy hajtóereje, s nem következménye volt.

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>