Élni vagy létezni? 38. – Ködös jövő

Élni vagy létezni?

  1. Ködös jövő

 

A burgonya sikertörténetének következő állomása a sült krumpli volt. Ahogyan megszoktuk ebben a kérdésben, erre is többféle anekdota született az idők folyamán. Van, aki szerint a spanyolok felgyújtott hajóján, az ott tárolt pityóka spontán karamellizálódása hozta meg a közismert eredményt: a héjában sült krumpli illatára felfigyeltek, megkóstolták, megszerették, s ettől kezdve már a flotta felgyújtása nélkül is képesek voltak reprodukálni az eredményt. A székelyek úgy tudják, egy takarmány-krumplit tároló pajta kigyulladását követően ébredtek rá, milyen mennyei eledel is ez a lenézett krumpli. (A metódus megegyezik a hajónál elmondottal.)

A két változatban van egy félelmetes, közös vonás: indián szereplő, aki esetleg ab ovo tudta volna, mire jó a gumó, nincs bennük. Ahogy a vallon változat is mentes a növényt ősidők óta fogyasztó inka elődöktől: eszerint Vallónia lakói, a befagyott folyók miatt, zsákmány nélkül maradtak. 1781 telén gondoltak egyet, a gumókból halformájú szeleteket farigcsáltak, s azt sütötték ki. (Ha hal nincs, krumpli is jó.) Nekik is ízlett, az addig lenézett növény megnemesedett, köreikben is elindult a sikertörténet…

A chips premierjéről viszont, úgy tűnik, már konkrétabb adataink vannak. A történet 1853. augusztus 24-én zajlott le, New Yorkban, a Saratoga Springs hálózathoz tartozó Moon Lake Lodge szálloda éttermében. Cornelius Vanderbilt, az ismert vasút-milliomos kívánt éppen vacsorázni. Úgy találta azonban, hogy a felszolgált sült krumpli túlságosan vastag, ezért a főpincérrel visszaküldte. Többször is.

George Crum (1828-1914) szakács a sokadik visszfuvarnál úgy döntött, megleckézteti a válogatós vendéget, s hajszálvékony szeletekre vágta a gumókat, úgy sütötte ki azokat. Vanderbilt viszont nem sértődött meg. Annyira ízlett neki a köret, hogy repetát is kért belőle. Ezután az étterem Saratoga Chips néven felvette étlapjára az új köretet – a sikertörténet itt is beindult. A Saratoga Chips, zacskóban árulva, egész Amerikát meghódította. A gyártás igazi, kontinentális áttörését az 1920-as év hozta meg – ekkor fejlesztették ki ugyanis a burgonyahámozó gépet.

Hamarosan Európát is meghódította az új termék.

Eleinte minden különös ízesítés nélkül gyártották. Az ír Tayto üzem kezdte később aromásítani a chipset – sós, ecetes, hagymás és sajtos kivitelt állítottak elő, fűszerekkel és ízfokozókkal.

A történet pikantériája, hogy George Crum, a felbosszantott szakács sem rendelkezett indián felmenőkkel.

Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezetének (FAO) 2005 novemberi kongresszusán a perui kormány vetette fel a Burgonya Nemzetközi Évének gondolatát. (Nem, mintha a növényfaj a kihalás szélére került volna, hanem éppenséggel ínség elleni, jónak tartott tulajdonságai miatt.) Világszerte termesztik ezt, az élelmezésben legfontosabb, nem-gabona származású növényt. Több ezer fajtája ismert (mert nem úgy van az, ahogyan felszínesen látjuk, s a politika tanította hajdanán – hogy a krumplileves az legyen krumplileves!).

Így lett végül 2008 a krumpli éve.

Az ENSZ annak reményében döntött így, hogy a burgonya a jövő tápláléka lesz. Feltételezéseik szerint az elkövetkezendő évtizedekben a Föld népessége drasztikus mértékben fog növekedni. A Homo sapiens térbeni és időbeni létszám-alakulása a fennmaradását segítő és gátló feltételek kölcsönhatásainak függvényeként realizálódik. Ezek közül egyik legfontosabb a megszerezhető táplálék kielégítő mennyisége. (Másik, nem kevésbé fontos faktor a megfelelő higiénés és egészségügyi feltételek biztosítása, továbbá a Béke megőrzése. Nem én találtam ki, erről szól világtörténet.)

A krumpliról, mely káliumban gazdag, úgy vélik, hogy C-vitamin tartalmában is kielégítő, ezért hozzájárulhat az éhezés, alultápláltság okán kialakuló halálozás csökkentéséhez. (A kálium-tartalom meghatározásával semmi gondom sincs. Az aszkorbinsav-tartalom favorizálása viszont kételyeket ébreszt bennem. A régi idők hajósai nem jöttek rá, hogy skorbut ellen pont megteszi a burgonya? Tudjuk azt is, hogy Szent-Györgyi Albert professzor mennyit kutatott a megfelelő C-vitamin forrás után, hogy a marha mellékveséjét hatékonyabb alapanyaggal váltsa ki. Mire feladta volna a reményt, hogy megtalálja azt, került a kezébe a szegedi paprika. Elkerülte volna a figyelmét a nagyobb hozamú, bővebben fizető burgonya? Ugyanígy, a XX. század végének orvosai, védőnői sem tudták, hogy nem zöldséget, gyümölcsöt, uram bocsá’, déligyümölcsöt kell hipovitaminózis ellen javallani, hanem sült, főtt, esetleg nyers krumplit?)

De, visszatérve a FAO álláspontjára: mivel emberek milliói éheznek manapság is a világban, az ENSZ fel kívánja hívni a világ figyelmét a burgonya fontosságára az élelmiszerbiztonságban, a szegénység felszámolásában. Ez, így rendben is van. Az éhhalálnál jobb a krumpli. Őszinte, tiszta beszéd.

De akkor miért kell C-vitaminos dajkamesékkel rávenni az ínség elleni kényszertáplálék fogyasztására azt is, aki gabonára alapozott étellel is jóllakhatna?

A termelés favorizálásának indokaként mi mással találkozhatnánk, mint a modern kort megnyomorító, el tömegesítő, lesilányító „hatékonyság-isten” jelszavaival? E növény termesztése során „több tápanyag nyerhető ki belőle, gyorsabban, kisebb területen, zordabb körülmények között, mint bármely más termelt növényből”. (http://www.origo.hu/tudomany/20080103-2008-minek-az-eve.html)

Jó lenne, ha az emberek többsége ráébredne, a burgonyát nem a gabonafélék helyett, hanem azok hiányában kellene fogyasztani. Például azért, mert természetes tápértékük így viszonyul egymáshoz. Mint a történeti részben előadtam, a krumplit a XVIII-XIX. század nagy ínségeinek enyhítésére, hatalmi szóval vezették be a köztudatba és a köztermesztésbe. Azóta sokat foglalkoztak nemesítésével, de lényegét tekintve, mindig is a szegények eledele maradt. Még akkor is, ha sok reklámmal, szép csomagban, drágán adják.

Nem én mondom, az Agrotrend, az agrárgazdasági szakportál írta, a burgonya reneszánsza kapcsán:

Kevesen vették komolyan az ENSZ tavalyi bejelentését arról, miszerint 2008 a burgonya éve lesz. Mindez persze még azelőtt történt, hogy 2007 eleje és 2008 tavasza között a gabonaárak az egekbe szöktek, és az ENSZ Világélelmezési Programját szervezők bejelentették, hogy félmilliárd dollárra lenne szükségük gabonavásárláshoz.

Az országok kormányainak állandó problémája az éhezők számának folyamatos növekedése és a gabona árának vad ingadozása, ezért az élelmiszerkutatók azt javasolják a globális krízis megoldására, hogy egyenek a rászorulók burgonyát. Megdöntve a rizs és a búza diétás étrendekben és az élelmiszersegélyezésben betöltött uralkodó szerepét, manapság egyre több táplálkozási szakértő vallja, hogy az eddig a Föld nagy részén lenézett burgonya jelenthetné a biztos élelmiszer-ellátást a fejlődő országok számára. A krumpli nagyobb mennyiségű termesztésével a szegényebb országok kiegészíthetnék, vagy teljes egészében helyettesíthetnék a messziről importált gabonát.”

(http://www.agrotrend.hu/hirek/novenytermesztes/38019)

Emlékezzünk vissza, a reneszánsz kor emberei gabonára, húsra és borra alapozták étrendjüket. Így építették fel Európa tudományát, művészetét, varázslatos épületeit és építményeit, így hajóztak el Földünk legrejtettebb zugaiba. Ily módon élték meg az utolsó Aranykort, míg a távoli földrészekről beáramló arany és gazdagság  (a tömegesedés silanyizáló erejével) el nem inflálta eredeti értékrendjüket. Azóta ínség követ válságot, s igazából nem mondhatjuk el, hogy lett volna ismét egy olyan korszak, melyben valóban jóllaktak az emberek, s az egészség csendes derűjével építhették, vagy akár csak szemlélhették volna civilizációjukat.

A kényszer-táplálékokban nem az és nem úgy van, mint a minőségi ételekben. Márpedig igen csekély kémiai különbség elegendő ahhoz, hogy valami ne úgy működjön a szervezetünkben, ahogyan azt a másik, jobb táplálék fogyasztása során megszoktuk. A Földön, sajnos, vannak helyek, ahol a minőségi különbségek nem működhetnek a választás szempontjaiként. Annak örülnek, ha elverik éhüket.

„Kína, Peru és Malawi kormányai még a hirtelen áremelkedés előtt szorgalmazni kezdték a burgonyatermesztést és -fogyasztást, ezzel segítve az élelmiszer-ellátást és gyarapítva a vidék jövedelemszerző lehetőségeit – tudatta olvasóival az International Herald Tribune című lap a burgonyáról szóló riportjában. Kínában 2005 és 2007 között 50 százalékkal nőtt a burgonyatermelés, és az ország irányítói a “szegénységből kivezető utat” látják a nagyra nőtt gumókban.” (Agrotrend)

Ez van másutt, ahol a népesség ellátása gyakorlatilag lehetetlen a gabonafélékre alapozva. De gondoljuk át: mi is itt tartunk már? Tényleg nem futja már jó minőségű házikenyérre, csak a helyettesítő burgonyára?

A java még csak most jön:

„Peruban Alan Garcia elnök kampánnyal igyekezett népszerűsíteni a városlakók körében a krumpli fogyasztást. A papapan nevű burgonyakenyér iskolákban, börtönökben és katonai menzákon való felszolgálásával 20 százalékkal növelték a termény fogyasztását.” (Agrotrend)

Ugye, azzal kezdődött a történet, hogy az inkák, Peru őslakói, már 7-8 ezer évvel ezelőtt fogyasztották, 5 ezer évvel ezelőtt termesztették a krumplit? Akkor, kérem tisztelettel, kiknek népszerűsíti Alan Garcia elnök a gumókat 2008-ban? Ráadásul a 200 éves európai eszközökkel – úgymint börtön, laktanya, iskola menzája?

Miért van ennyi ellentmondás a burgonya sztorijában? Miért kell a lényeget sokkal tovább hámozgatnunk, mint azt a szerencsétlen gumót?

„Napjainkban tehát kezd véget érni a burgonya egyszerű disznóeledelként való beskatulyázása, és ez a fontos gumós növény mindinkább az élelmiszersegélyezés és tudományos vizsgálódás részesévé válik. Nem érdemtelenül, hiszen rendkívül jó protein-, keményítő-, és vitaminforrás, valamint tartalmaz cinket és vasat is. A búzánál sokkal kevesebb gondoskodást és vizet igényel, ráadásul ültetésétől betakarításáig mindössze három hónap telik el. Súlya és nehezen szállíthatósága miatt nem került a világ pénzügyi spekulációinak és piacainak forgatagába. Mivel bio-tüzelőanyagként – a termények újfajta felhasználási módja – sem használják, így ára sem növekedett.” (Agrotrend)

Nagymamám mindig azt mondta: „nem az a drága, amit sokért adnak, hanem ami semmit nem ér”. Ár – érték-arány. Ha a reklám, a divat, a megalapozatlan trendek nem szólnak bele, általában ezen múlik egy vásárlás. Mert valamit csak azért megvenni, mert olcsó, önmagunk ellen elkövetett bűntett.

Csak gondolatébresztőnek kívánom elmondani, hogy a növényi eredetű táplálékainkat, fejlődéstani értelemben, két csoportra oszthatjuk. Vegetatív és generatív eredetű terményekre. A gabonaszemek, a gyümölcsök – mind generatív eredetű termények. Az adott növényfaj ivaros szaporodását szolgálják – a fajfenntartás és a genetikai rekombináció alapjai. Mint ilyenek, a lehető legjobb beltartalmat, összetételt tudhatják magukénak – az élet folytatásának szempontjából. (S ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden generatív termés egyben ehető is!)

A vegetatív részek tápanyag-raktározásának is vannak olyan speciális esetei, melyek az élet folytatását célozzák – például a több éves életciklusú hagyma- és répafélék esetében. E növényeknél is megfigyelhető a speciális beltartalom kialakulása a raktározásra módosult szövetekben.

De mit gondoljunk azokról a növényekről, melyeknél egyszerre alakul ki a generatív termés és a vegetatív szaporodásra alkalmas képlet? Mondjuk, a csicsókáról vagy a burgonyáról?

Ha elfogadjuk, hogy a generatív szaporodó-képletbe koncentrálják az élet folytatásának esszenciáját, mi jut a módosult gyökér- vagy szárképletekbe?

A csicsóka védelmében azért elmondom, hogy azt legalább a sertés kitúrja a földből. Nélküle nem is lehetne igazi, tradicionális mangalicát nevelni…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>