Élni vagy létezni? 39. – Nem mindegy

Élni vagy létezni?

  1. Nem mindegy

 

Ahogyan korábban már utaltam rá, sajnos, hajlamosak vagyunk a megszokás vagy a tömeghatás akaratának engedelmeskedve, olyan magatartási formákat követni, melyek valódi hatását nem tudjuk vagy nem akarjuk felmérni, a maga teljességében. „Ha régen jó volt, jó lesz az most is!” Ha a többinek jó, jó lesz az nekem is!” Ilyen és ehhez hasonló okoskodásukkal nyugtatjuk meg magunkat, csak azért, hogy ne kelljen kényelmetlen dolgokon töprengenünk, vagy rossz megszokásainkon változtatnunk.

Az előző néhány részben megpróbáltam felvázolni az európai ember táplálkozásából az elmúlt bő fél évezred leglényegesebb vonásait. Úgy gondolom, teljesen egyértelművé vált, hogy a reneszánsz idején még gabona – hús – bor fő összetevőkre alapozott, bőséges élelmezés katasztrofális zuhanáson esett át a nagy földrajzi felfedezések után. A mezőgazdaság szerkezetének átalakulása, ezen belül is az állattenyésztés arányának visszaszorulása, mind az elérhető kalória, mind a hozzá kapcsolódó beltartalom vonatkozásában hanyatlásnak indult. Ez a hanyatlás tragikus mértéket öltött azokban az évjáratokban, melyekben a környezeti (elsősorban időjárási) feltételek romlása miatt olyan hozam-csökkenések álltak elő, melyek régiós vagy országos méretű ínséget, éhezést szabadítottak a népességre.

A XVIII-XIX. század fordulóján kitapintható volt az állami akarat a tekintetben, hogy kell valami „csodanövényt” találni, ami képes stabil hozamaival és könnyű betakaríthatóságával ellensúlyozni a mezőgazdaság átszerkesztésének és a kedvezőtlen időjárási ciklusoknak is a kellemetlen tömegélelmezési hatásait. Így esett a választás a burgonyára, melynek köztermesztését kedvezményekkel, de nem ritkán erővel is forszírozni kezdték.

A növény bevált, munkaerőt szabadított fel az agráriumból – mehettek már katonának is, városi proletárnak is az életerős ifjak. A krumpli kiváltotta őket a mezőgazdasági robot alól.

Ma úgy gondoljuk, hogy a burgonya, a „szegények kenyere”, öröktől fogva természetes része a táplálkozásunknak. (És ez csak az első kényszer-megoldás, amit az étkezési szokásokhoz kapcsolódó vizsgálódásunk, pusztán az időrendiség okán, felvetett.) Bele sem gondolunk, hogy mi lehetne a valós súlya és szerepe étkezésünkben. Csak esszük, esszük, mert már gyermekkorunkban is ezt ettük. (Ahogy annyi mást is csak elfogyasztunk, mert megszoktuk már. Vagy, mert így diktálja a divat.)

Azt gondolom, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy életünk és egészségünk a szervezetünk és aktuális környezetének dinamikus kölcsönhatásainak eredményeként változik, alakul valamiből valamivé. Öröklött tulajdonságainkon, vagyis a genotípusunkon, nem nagyon tudunk változtatni. Ám, hogy ezek milyen módon nyilvánulnak meg, manifesztálódnak a fehérjék szintjén, vagyis a fenotípusunkban, azt már erősen befolyásolja, miként élünk.

Elsősorban a fogyasztói szokásaink vannak hatással a genotípusunk érvényre jutásában. Ezen belül is a táplálkozásunk a mértékadó. Mint a sorozat elején már írtam, az élő rendszerek, így az emberi szervezet is, nyílt rendszerek, állandó anyag – energia – információ fluxusban állnak a környezetükkel. Az anyagáramlás bemeneti oldalának döntő hányadát ételeink, italaink és a beszívott levegőnk teszik ki. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy normál esetben szervezetünk anyag-fluxusa a táplálkozáshoz kötött anyagcserén keresztül valósul meg a környezetünkkel.

Táplálkozásunk csak akkor lehet élettani értelemben kielégítő, ha kiegyensúlyozott. A kiegyensúlyozott táplálkozás feltételezi a fehérjék, zsírok és szénhidrátok, a vitaminok, az ásványi anyagok és az elégséges folyadék bevitelét. A szélsőséges étrend (bármilyen irányban valósuljon is meg) hosszú távon az energetikai egyensúly felbomlásához, végső esetben hiánytünetek, hiánybetegségek kialakulásához vezet.

A fehérjék és a szénhidrátok energiát szolgáltató makro-tápanyagok, a fehérjék testépítő makro-tápanyagok, a vitaminok szabályozó-, védő mikro-tápanyagok, az ásványi anyagok pedig szabályozó-, védő- és testépítő mikro-tápanyagok. A folyadékok érdemi része, a víz, nemes egyszerűséggel, az élet folytatásának közege.

Táplálkozástani szempontból különbséget kell tennünk a gasztronómia és a gasztrozófia között. Gasztronómiának nevezzük az étkezési kultúrát, mely a telítő értékre, az esztétikai kinézetre, az élvezeti értékre és a kereskedelmi szempontokra helyezi mondanivalója súlyát. A gasztrozófia, ezzel szemben, az étkezés bölcselete. A tudatos táplálkozással foglalkozik, mértékletességre törekszik és a szélsőségek minden formáját igyekszik elkerülni.

Érdemes még az étrend és a diéta fogalmáról szót ejtenünk. Az étrend hosszú távú, akár egy életen át tartó táplálkozási szokást takar. Példának okáért ilyen a vegetariánus, vagy a lakto-vegetariánus étrend. Ezzel szemben, a diéta rövidebb időszakra szóló, speciális, általában gyógyászati célú étrend. Eredetét tekintve görög szó, mely ápolást, betegellátást jelent. Ma már leginkább a gyógy élelmezést nevezzük így. A szó tövéből alkotott dietetika kifejezés az alkalmazott táplálkozás-tudományt takarja.

A diéta, mint betegápolás kapcsán, újra fel kell elevenítenünk a nyugati orvoslás atyjának, Hippokratésznak szerepét és érdemeit. Mint korábban írtam, hozzá kapcsolódik a mondás: „Ételed legyen a gyógyszered, gyógyszered legyen az életed!”

Másik, neki tulajdonított mondás szerint: „Az vagy, amit megeszel!”.

Hippokratészról feljegyezték, hogy betegei kezelése során mindenekelőtt étrend-váltást írt elő nekik. Tehát, valóban komolyan gondolta az étel gyógyszerként történő felhasználását. Ebből az eljárásból eredhet, hogy a diéta név ráragadt a gyógyászati céllal megváltoztatott étrendre. Amennyiben az étrend átalakítása nem hozta a várt eredményt, akkor nyúlt Hippokratész gyógynövényekhez, vagy egyéb gyógyászati megoldásokhoz.

Felmerülhet a kérdés, hogy az ókor kiemelkedő orvosa vajon miért így, ebben a sorrendben foganatosította beavatkozásait. Vajon nem volt elegendő „orvosi” eszköze, gyógyszere, a mai értelemben vett orvosláshoz? Vagy, valóban, sokkal fontosabb és megalapozottabb eljárás a táplálékkal, mint primér gyógyszerrel való kezelés?

Az első változat talán nem is olyan egyszerű eset. Sajnos, kevés írásos anyagunk maradt az ókor élettani-orvosi tudományáról, különösen az alexandriai nagykönyvtár felperzselése miatt. Ami viszont mégis ránk maradt, az arról tanúskodik, hogy igen széles skálán mozoghatott mind az anyagok, mind az eljárások tárháza. Azt se feledjük el, hogy az Amerika felfedezéséhez vezető hajóutat a kor legnagyobb üzlete, a fűszerkereskedelem hívta életre – s, mint tudjuk, a történelem során a gyógynövények lettek fűszernövényekké, a tömeges előállítás és felhasználás nyomán. Tehát, egyáltalán nem vehetjük biztosra, hogy az eszköztelenség kényszerítette a táplálkozásban való megoldás-keresésre Hippokratészt.

Most forduljunk magunkba, s próbáljunk őszintén válaszolni arra a kérdésre, hogy életünkben, akár egyetlen egyszer, megpróbáltunk-e gyökeresen változtatni táplálkozási szokásainkon? Amúgy, tudatosan, a Hippokratész és a gasztrozófia alapelveinek megfelelően? Itt és most nem az alkalmanként tapasztalható diétás, fogyókúrás fellángolásokra gondolok, amiket olykor elkövetünk, hogy utána némi lelkifurdalással, de mégis visszasüllyedjünk a korábbi, nem kívánt állapotunkba.

Nem arra gondolok, mert azt gondolom, az étellel, mint energia-forrással, kalória-bányával való gondolkodás erősen redukáló, féllábas, éppen ezért sánta szemlélet. A gasztrozófiának éppen a lényegét fedi el. A tápláléknak ugyanis csak egyik szerepe az, hogy energiát szolgáltasson az élet folytatásához. A másik, nem kevésbé fontos küldetése, hogy építőanyagokat biztosítson az élő szerkezet felépítéséhez.

Ahogy fentebb írtam, a fehérjék (és természetesen, a szabadon bevitt aminosavak) testépítő tápanyagok. Az a bizonyos fenotípus, genetikai kódunk külső megjelenése, ok- és célszerű beépítésük által képes manifesztálódni. Ugyanilyen, esszenciális fontosságú építőkövek az ásványi anyagok is. Mindazon fehérjék felépítéséhez nélkülözhetetlenek, melyek az élettani folyamatok, a biokémiai reakciók kivitelezéséért felelősek. Az egyszerűség kedvéért hívjuk ezeket most enzimeknek.

A testünket felépítő sejteknek a típusukra jellemző életciklusuk, élettartamuk van. Amint élettartamuk végére érnek, elhalnak, kiválasztódnak a szervezetből. Az élettevékenységet végző enzimek is távoznak velük. Az osztódásból született új, differenciálódott sejteknek át kell venni az elhalt sejtek működését, különben hiány lép fel a szervezetben. A működés átvételéhez pedig elengedhetetlen a folyamatokat végző enzimek újra-előállítása. Az enzimek építőanyagait tehát már csak emiatt is folyamatosan kell pótolni az élő szervezetben.

Az élő organizmus tehát egy olyan üzem, melyben állandóan pótolni kell a gépek alkatrészeit is, mégpedig ugyanolyan úton és módon, ahogyan a nyersanyagot tápláljuk be a rendszerbe. Hiányos vagy hibás működés tehát nem csak azért állhat be, mert a nyersanyagok pótlása kimaradt, hanem azért is, mert alkatrészt sem továbbítottak az organizmusba. Az egyszerű koplalás tehát semmiképpen sem fogható fel gasztrozófiai értelemben vett, helyes diétának. Az átmeneti energia-hiány megteremtése mellett megvalósítja a nem kívánt alkatrész-hiányt is. Ennek egyenes ági következménye lehet hosszú távon, hogy a deponált tápanyagok (zsírok, lipidek) elégetésének folyamatába hiba csúszik. Nem kívánt köztes termékek szaporodhatnak fel, amik további, nem várt, ám annál kellemetlenebb tünetekben adhatnak hírt létezésükről.

Ha eredendő természetünktől fogva, a táplálkozás mozzanatában kell mindazt az elemi építőanyagot bejuttatnunk, mely a működés szerkezeti és energetikai hátterét megteremti, mi egyéb módon gondoljuk azt pótolni? Szabotálhatjuk-e az arányos, egészséges táplálkozást, annak reményében, hogy ha baj lesz, majd egy pár pirula vagy injekció úgyis kihoz minket a bajunkból?

Hippokratész gasztrozófiai diétára alapozott eljárásában éppen az volt a zseniális, hogy átlátta: a feldolgozást végző gépsort ugyanaz a táplálék építi újjá és tartja fenn, mint amelyik a feldolgozandó nyersanyagot biztosítja az életnek nevezett nagy vegyi üzemben.

Bizonyára jó lenne tudnunk, milyen tünetcsoportokra milyen speciális étrendet írt elő az orvoslás atyja. Bár, azt gondolom, sok hasznát ma már nem vennénk ennek a tudásnak. Környezetünket oly mértékben megváltoztattuk azóta, hogy ha meg is találnánk azokat a táplálékokat, melyeket ő adott esetben gyógyszernek talált, bizonyos, hogy beltartalmukat tekintve nem azt kapnánk, amit az ő betegei megkaptak. A vegyszeres hozamfokozásra, kondíció-megőrzésre és kártevő elleni védekezésre alapozott, túltenyésztett genetikai szervezeteket felhasználó mezőgazdálkodás – éppen a célfüggvények összehangolhatatlansága miatt – nem képes azt a beltartalmi minőséget produkálni, mellyel sikerrel gyógyíthatott a halhatatlan görög orvos.

Végképp elkeserednünk azonban nem kell. Ha már egyszer megtaláltuk a hiba forrását, megértettük a szintézisek egymáshoz kapcsolódásának mikéntjét, éppen a haladottabb természettudományunk segítségével, képesek lehetünk az összhang újbóli megteremtésére. A Hippokratészi utat úgy tudjuk követni, hogy a megfelelő minőségű élelmiszerrel végrehajtott makro-tápanyag (zsírok, szénhidrátok, fehérjék) kiegészítésére, megfelelő felszívódási eréllyel bíró mikro-tápanyagokat (vitaminokat és ásványi anyagokat) is bejuttatunk szervezetünk zseniális vegyi üzemébe. Aztán az ásványi anyagok is, a vitaminok is – és a szervezetünk is tudni fogja, mi a dolguk egymással.

Ezért szoktuk mindig elhárítani a feltételezést, hogy a Torda szelet valamiféle csodagyógyszer lenne. Semmiképpen nem nevezhető még gyógyszernek sem – mindössze a szervezetünknek néhány régen látott, kedves ásványi ismerőse – természetazonos, felszívódó-képes formában. Építőanyag a biológiai gépezetünkhöz. A többi, a zsenialitás, a csoda – be van kódolva a sejtjeinkbe. Így teremtettünk…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>