Élni vagy létezni? – 4. Nézőpontok az életről

Élni vagy létezni?

  1. Nézőpontok az életről

 

A közelmúltban egyik barátom megkérdezte, nem érzem-e, hogy túl szigorú vagyok a materialista berendezkedés tudomány-művelésének kommentálásában. Beszélgetésünkből azután kiviláglott, politikai boszorkányüldözésnek is lehet értelmezni, amikor az Engels-Darwin tengely természettudományos működését ostorozom.

Átgondoltam, amit mondott.

A következőkre jutottam.

Nem lehet átpolitizált az a törekvés, mely a politikától függetlenül létező valóságot akarja megtisztítani a valami okból ráterhelt politikai átértelmezéstől. A depolitizálás ugyanis csak egy reakció, mely a politizálás megjelenését követi. A dolgok logikájából következik, hogy nem képes megelőzni az átpolitizálást. A támadást, az attakot tehát az követi el, aki oda nem illő vonulatot erőszakol a dolgok rendes menetébe.

Most már csak azt kell eldönteni, megtörtént-e a természettudományok ideológiai torzítása, a politikai érdekérvényesítés folyamatában, vagy sem. Nyilvánvaló, hogy az idézett lexikon-szócikkek nem szolgáltattak elegendő bizonyosságot arról, hogy Engels beavatkozása a diszciplínák alakulásába azok átpolitizálásával egyenértékű-e.

A tudományok ideológiai torzításának szemléltetésére egy 1953-ban történt eseményt mutatok be. Neveket nem írok, mert nem ez a lényeges, hanem az akkori működés mechanizmusa, a tudományos munkával szembeni elvárások hierarchiája. (Akit érdekel teljes konkrétságában a történet, megtalálja a Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Osztályának Közleményei 1953. évi kötetének 381. oldalán.)

Történt, hogy A. B. kutatónk cikket írt a növények anyagcsere-folyamatainak változásairól, majd eredményeit egy előadásban tárta az Akadémia tagjai elé. X. Y. akadémikus hozzászólt a témához. A következőképpen kezdte beszédét:

„Miután nem közvetlenül az én szakmámról van szó, nem akarok az előadáshoz semmit hozzátenni, hanem az elhangzottakhoz szólok hozzá.” Az ember kíváncsiságát felkelti, hogy vajon az Akadémia szentélyében mit tud hozzátenni egy szaktudományi kérdéshez, aki önmaga állítása szerint, nem műveli az adott szaktudományt. Ha mélyebben belegondolunk ebbe a közlésbe, azon kezdünk töprengeni, vajon mi adott illetékességet valakinek a hozzászólásra, ha nem az ő szakmájába tartozó kérdésről folyt a vita.

A folytatásból kiderül, hogy az előadó és a hozzászóló korábban együtt járt a Tyimirjazev Akadémián és a moszkvai Bach Intézetben, ahol első kézből értesültek a micsurini biológia növény-biokémiai kutatásairól. Kritikai megjegyzései a következőképpen hangzottak:

„Nem tartom kielégítőnek azt a módot, ahogyan a nyugati eredményeket és a szovjet eredményeket értékelés mellőzésével együtt prezentálta. Lenin megmondotta, hogy a marxista tudósok feladata a nyugati tudomány eredményeiből kihámozni az igazságot és leleplezni azt, ami áltudomány.”

Azt, a viszonylag kedélyes állapotot, melyben csak Engelst kellene tudományos komisszárként tisztelnünk a kutatás nagy harcában, immáron el is feledhetjük. Lenin is besorolt a természettudományok eredményeinek elfogadását vétójoggal támadható politikusok közé. Bizonyos, hogy Marxra történő utalást is találnánk, az 1949-1953 közötti érában pedig Sztálin útmutatatásaira lelhetnénk, ha ez lenne jelen sorozatunk célja. De, mert egészen mást tűztünk ki megfejtendő talánynak, maradok ennél az egy, illusztrálásra szánt esetnél.

„A. B. a nyugati tudománynak több eredményét idézte, amelyek első pillantásra materialista elméleteknek látszanak, de ezeket gondosabban meg kellett volna vizsgálnia.”

A kötelező szűrő minőségét, ideológiai irányultságát ennél precízebben nem is lehetett volna megfogalmazni. Azt gondolom, az ideológiai-politikai boszorkányüldözés ezen a ponton valósult meg, s nem akkor fog, amikor 63 évvel később bátorkodom megemlíteni, hogy létezett ilyen, s az bizonyára nem használt a tudománynak.

A bemutatott eset pikantériáját növeli, hogy X. Y. az indoklásában őrületesen nagy tévedést tárt a publikum elé. Griffith és Avery munkásságának elemzése kapcsán kifejtette, hogy a génelmélettel szemben álló, tehát nem tudományos az a közelítés, miszerint a transzformáció jelenségét géntörmelék okozza a baktériumokban. Mint elmondta:

„…nem ilyen anyagok, hanem a fény, a hőmérséklet, a nedvesség, a talaj összetétele, — és nem a nukleinsavak a változékonyság okai.”

Mit mondjak? Bár igaza lett volna! Akkor most nem kellene rettegnünk a génmódosítások lehetséges katasztrofális következményeitől!

Ennyit a tudomány kárára elkövetett ideológiai erőszakról. Az élet fogalmának tisztázása érdekében folytassuk kutakodásunkat, most már kilépve a lexikonok és enciklopédiák távirati stílusából, az élet mibenlétét kutató gondolkodók nézeteit testközelből vizsgáljuk meg!

„Azzal kell tehát kezdenünk, hogy feltérképezzük tudásunk ismeretlen tájait, s ehhez természetfilozófiára alapozott széles látókörre van szükségünk” –írta Szent-Györgyi Albert. Ha átgondoljuk, amit az előző részekben, az élet mibenlétét firtató lexikális anyagban olvashattunk, feltétlenül egyet kell értenünk a szerzővel. Idő- és helyszűkében azonban nem lehetséges az élet értelmével foglalkozó kutatások, elgondolások teljes spektrumát felvonultatni. Maradunk hát annyiban, hogy a jelenséghez leginkább köthető tudományterület, a biológia mezején kifejlődött okfejtések nyomán próbálunk választ kapni kérdésünkre: mi az élet? Tesszük ezt azért is, mert az életünk hosszát és minőségét befolyásoló anyagok, eszközök, eljárások kutatása is, zömében ezen a megalapozottságon épül fel.

Az ókor természetrajzi felfogását Arisztotelész vonatkozó megállapításával szemléltetem. „Az élet a táplálkozás, a növekedés és az elmúlás, melynek oka önmagában van.”

A filozófus az életjelenségek meglétével magyarázta magát az életet – felfogása sokáig fennmaradt a tudományos gondolkodásban. Csakúgy, mint a belső oksági összefüggés meghatározása. A belülről fakadó ok olyan lezárt egységgé teszi az életet, mintha matematikai axióma lenne. Nem igényel bizonyítást – tehát vizsgálatot sem.

Általában jellemző az ókori tudósokra, hogy nem specialistaként, hanem filozófusként tekintettek a természetrajz általuk vizsgált jelenségeire. A Pergamonban született Galénosz (129-210), korának és az azt követő ezer évnek is meghatározó orvosa, úgy fogalmazott, hogy az orvosnak egyben filozófusnak is kell lennie. Ha arra gondolunk, hogy filozofikus látás- és gondolkodásmóddal lehet igazán rendszer-szemléletben közelíteni a gyógyításra váró emberi testhez, feltétlenül igazat kell adnunk neki.

A reneszánsz időszakában erősödött meg a gyakorlati megtapasztalás, az empirizmus iránti érdeklődés. Ez magával hozta az anatómia felvirágzását is. A kutatók, de a tanulók is, látni, tapasztalni akarták az emberi test felépítését. (Csak zárójelben jegyzem meg, magát az anatómia szót a felvág, szétdarabol görög szótőből képezték meg.)

Az első érdemi áttörést a Folkstone-ban, Kent grófságban, 1578-ban született William Harvey eredményei hozták az ember biológiai felépítésének kérdéskörében. Legfontosabb eredményének a vérkeringés leírását tartják. Harvey tisztázta a szív, az artériák és a vénák szerepét. Vannak, akik szerint a spanyol Szervét Mihály és René Descartes munkáját fejezte be, vitte teljesedésbe. Arra is találhatunk utalást, hogy Szervét Mihály és Descartes a XIII. században élt arab orvos, Ibn Naszif munkáját fejlesztette tovább – tehát a Harvey által megoldott kérdések gyökere egészen odáig nyúlik vissza. Bárhogyan is van, William Harvey-nek köszönhetően a vérkeringés elmélete gyökeret vert az európai tudományos gondolkodásban. Ennél több is történt: Harvey megalkotta a modern értelemben vett anatómiát és élettant, mint tudományágat.

Nyilvánvaló, hogy a felépítés és a működés részleteit kutató tudomány önmagában nem képes a lényegi kérdésre választ adni, de tömegesen szállíthat olyan új információkat, amik a felelet megalkotásában segítségünkre lehetnek.

Az élet definiálásával egy kimagasló tudású filozófus, Immanuel Kant (1724-1804) is megpróbálkozott. „Az élet a hatások belső princípiuma.” Ez nagyon hasonlít Arisztotelész közelítésére. Az önmagában rejlő ok és a belső vezérelv közötti különbség alig érzékelhető. Ebből a fogalmazásból azonban mégis megsejdíthetünk valami programozottságra utalást. Ha úgy akarjuk, azt is érthetjük belőle, hogy az élő lényeket működtető hatásokat (erőket) egy belső protokoll vezérli.

Xavier Bichat (1771-1802) úgy fogalmazott, hogy „az élet nem más, mint a halálnak ellenálló működések összessége”. Sok újat nem tudunk meg az ő definíciójából – hiszen csak az élet antitézisének tagadását fogalmazta meg a szerző. Ami, bár önmagában igaz, de nem visz közelebb minket egy korrekt meghatározáshoz.

Jean Lamarck ( 1744-1829) álláspontja szerint „az élet a tárgyak olyan meghatározott állapota, melyben ingerek hatása alatt a szerves mozgás lehetséges”. Speciális mozgásformát rendelt az élethez, amit ő szerves mozgásnak nevezett el. Nyilvánvalóan meg akarta különböztetni az élők akaratlagos mozgását a fizikai törvényeknek engedelmeskedő holt tárgyak akarattalan kényszermozgásától (lehulló eső, gördülő kő, stb.). Ebben a közelítésben is jelen van az igazság magva, bár nagyot megint nem léptünk előre. A szerző az ingerek hatására létrejött mozgás-válasz életjelenségére egyszerűsítette az egész élet problémáját.

Ennek az elméletnek a kiterjesztését fogalmazta meg Herbert Spencer (1820-1903), amikor azt mondta: „Az élet nem más, mint a belső viszonyok szüntelen alkalmazkodása a külső viszonyokhoz.” Ezzel, mindenesetre, eljutottunk odáig, hogy az élő lény működésének egyik fontos célját megfogalmazzuk. Az élet továbbvitele érdekében gyakorolt szüntelen (de nem határtalan) alkalmazkodást. Az élet lényegének megfogásához azonban ez még mindig nem elegendő…

„Az élet a minden élőlényben közös jelenségek összessége.” – írta Claude Bernard (1813-1878). Filozófiailag helyes a megközelítése, hiszen a minden élő működésében meglévő ősi közös vonás, magának az életnek az absztrakciója, minden bizonnyal jellemzi az élőket – hisz ez a lényege. De mi ez a közös, végső jellegzetesség? Bernard megfogalmazott még egy érdekes dolgot, ami azután jó darabig irányt szabott az ilyen irányú kutatásoknak.

„Az élet mindenütt ott van, a szervezett anyag minden molekulájában.”

Vagyis, az élet, mint speciális minőség, már molekuláris szinten megkülönbözteti az elevent a holttól.

Úgy tűnt, nincs más teendő, mint a XVII. század óta rendelkezésre álló mikroszkópot tovább tökéletesíteni, hátha a kép nagyításának és felbontásának javításával láthatóvá válik, ami az élőt élővé teszi – de mindeddig rejtve maradt a kíváncsi emberi tekintetek elől. A Delftben, 1632-ben született, s ugyanott, 1723-ban elhunyt Anton van Leeuwenhoek már rég megalapozta a mikrobiológia tudományát, kimutatta a vérben a vérlemezkéket, ondóban a spermát, állott vízben az ázalékállatkákat. A mikroszkopikus mérettartományú élet elképesztő, minden képzeletet meghaladó gazdagsága bontakozott ki az emberek kandi tekintete előtt. Sokan bizonyosra vették, hogy ez a megfelelő ösvény, amin lankadatlanul járni kell, s az út végén megpillantják majd az élet végső, absztrakt megnyilvánulását, valami parányba építve.

Keserves csalódás lett az osztályrészük. Az élet elixíriuma semmiféle mérettartományban nem mutatta meg magát. Mi lehet a baj? Mit rontottak el?

„Amint a fizika és a kémia a molekulákig és atomig hatol, a biológiai tudományoknak is ezekig az egységekig kell eljutniok, hogy ezek kapcsolataiból magyarázza meg az élő világ jelenségeit.” – vélte Hugo De Vries (1848-1935).

A biológia történetének talán legfontosabb közlése volt ez, az élet definiálásának kérdésében.

A molekulák és az atomok kapcsolataiból kell megmagyarázni az élő világ létezését! Nem az anyag testéből, hanem annak kapcsolataiból! Micsoda különbség…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>