Élni vagy létezni? 40. – A látszat néha csal…

Élni vagy létezni?

  1. A látszat néha csal…

 

Az írás korábbi részében már céloztam arra, hogy a természetes jelenségek, összefüggések megfigyelése, helyes értelmezése és adoptálása sokat segíthet mindennapi életünk, s annak előfeltételeként: mindennapi élelmünk értelmes kialakításához.

Roppant fontos persze, hogy valóban helyesen vonjunk le következtetéseket. Mit sem ér a megfigyelés, ha helytelen logikával ésszerűtlen cselekvést valósítunk meg a végén. Olvastam egy helyütt, ahol a mértéktelen húsfogyasztás veszélyeire hívták fel a figyelmet, hogy meggondolandó, bármely heveny lázas fertőző betegségben ajánlott az állati fehérje mentes diéta.  A szerző a következő idézetet hívta be: „laboratóriumokban a baktériumok tenyésztésére az egyik legmegfelelőbb táptalaj a húsleves”. Majd levonta a következtetést: a túlzott mennyiségű állati fehérje a belekben rothadásnak indulhat, s a keletkezett toxinok a vérbe jutnak, gyengítve, mérgezve a szervezetet.

Tulajdonképpen mindhárom kijelentés igaz – a kérdés az, hogy vajon egy tőről fakadnak-e, egymás következményei-e, s feltétlenül arra a következtetésre kell-e jutnunk, amit így, ebben a sorrendben elővezetve, sugallnak? Vagyis, a makrovilág kauzalitásának (oksági felépülésének) talaján állva, ok-okozati összefüggésben állnak-e egymással?

Kezdjük a sor végén!

Valóban, előfordulhat, hogy a túlzott táplálék-bevitel emésztési problémákat okoz. Ezek azonban nem redukálhatóak le az állati eredetű fehérjék bontási, felszívódási anomáliáira. Egyrészről: nem csak azokkal fordulhatnak elő gondok, hanem növényi eredetű fehérjékkel, vagy akár nem kifejezetten fehérje-típusú táplálékokkal is. Alapesetben normálisan megy végbe a fehérjék bomlása. Ahhoz, hogy a fent ismertetett rendellenességek előforduljanak, vagy a táplálék (esetleg a tápcsatorna tápláléktól független) mikrobiológiai szennyezésének, a táplálék romlottságának, a gyomorsav vagy az emésztőenzimek hiányos jelenlétének, a bélmozgás renyheségének, vagy egyéb, a normális emésztést gátló körülménynek kell fennállnia.

Fentiek okán teljesen eltérő, hogy kinél mennyi állati eredetű fehérje jelenti az optimumot. Akinek az emésztőrendszeri teljesítőképessége valamely okból kifolyólag csökkent mértékű, annál lényegesen kisebb dózis túllépi ezt az egészséges határt, mint annál, akinek normális kapacitással működik a digesztív traktusa. (Teljesen egészséges emberek esetében ez függhet a nemtől, a kortól, a fizikai igénybe vételtől is.)

Az általános egészségi állapot is jelentősen befolyásolja ezt az értéket – különösen, ha az az immunrendszer túlhajszolását okozza. Itt térjünk át a középső kijelentésre, mely a lázas állapot és az állati fehérje-bevitel összefüggését villantja fel.

Vessünk egy pillantást a lebontó anyagcserét végző szervezet energetikai viszonyaira, s próbáljuk meg ebben elhelyezni a fehérjék emésztését. Mint korábban írtam, a táplálkozásunk, a szervezetünket építő anyagok megszerzése mellett, az energia-forgalmat biztosító makroerg molekulák elsajátításáért zajlik. E molekulák lebontásával kell finanszírozni az élő rendszer ATP-igényét (mely napi 150 – 300 kilogramm mennyiségben valósul meg egy felnőtt ember esetében).

Ha a folyamatok értelmezését a molekuláris szintű fejleményekből indulva haladunk a szervezet egészére jellemző működések irányába, megállapíthatjuk, hogy tervszerű bontás és az építés az első olyan tevékenység, mely energiát emészt fel. Szervezetünk ugyanis nem véletlenszerűen, ad hoc módon bontja le bonyolult molekulákat. Amíg rendelkezik a megfelelő végrehajtó szerkezetekkel (enzimek) és a meghajtáshoz szükséges energiával (ATP), addig tervszerű lépésekben, káros köztes-termékek nélkül hajtja végre e feladatát. Ebbe a tervszerű bontásba bele kell értenünk a saját, elhalásra ítélt sejtjeink kezelését is. Minden elöregedett sejtünktől ugyanis nem tudunk olyan egyszerűen megszabadulni, mint a kültakarónk elhalt hámrétegétől. Könnyen belátható, hogy szervezetünk nem engedheti meg a hullamérgezést – saját megújulási törekvése kapcsán.

A megkívánt alapig visszabontott molekulák azután vagy energiát szolgálnak a végső lebontás lépéseiben (általában a Szent-Györgyi – Krebs-ciklusban és a hozzá kapcsolt oxidatív foszforilációban), vagy új makromolekulák építésében vesznek részt. Ezek az új molekulák lehetnek szerkezeti elemek, enzimek, genetikai információ-hordozók, esetleg átmeneti tárolásra alkalmas, saját szintézisű energia-hordozók.

A következő szint a szervezet fejlődésében, megújulásában, a sejtek működésében tapintható ki. Gyermekkorban a fejlődés, a sejtek számának növekedése, utána sokáig a számbeli stagnálás, majd, idős korban a sejtek számának csökkenése a trendszerű. A különbséget az elhalt és az újként létrejött sejtek különbsége adja. (A sejtek elhalása, a megújulás igényének alapja ugyanis minden életkorban tetten érhető.)

A sejtek szisztematikus elbontása mellett, azok tervszerű, osztódás útján történő pótlása is energia-igényes folyamat.

A melegvérű organizmusok esetében talán a legfontosabb, össz-szervezeti feladat az állandó testhőmérséklet, az inkubációs hő fenntartása. A történelem során, a megszokott hőmérsékletét elveszített melegvérű egyedet általában már nem tekintették élőnek. Persze, az is igaz, hogy a kihűléssel együtt az alább következő funkciók elvesztése is együtt járt.

A szervezeti szintű működés automatikus, tudatosság nélküli részét képezik a vegetatív funkciók, melyek  működésének energia-igényét szintén ki kell szolgálni, tűzön-vízen át. A keringés, a gázcsere, az emésztés és a kiválasztás biztosítás, a központi idegrendszer „készenléti” állapotának fenntartása mellett, elengedhetetlen az élet folytatása szempontjából. A fenntartó működések energetikai finanszírozása nem megkerülhető kérdéskör tehát.

Így érkeztünk el a központi idegrendszer éber (ember esetében tudatos) működésének erőfelhasználásához. A központi idegrendszer által vezérelt működéseket általában véve a stressz-reakciók kategóriájába sorolhatjuk. Ezek egyik csoportját a létfenntartó, másik csoportját pedig a fajfenntartó reakciók teszik ki. Az előbbi általában folyamatos igénybevételt jelent, míg az utóbbi időszakosat. (A táplálék megszerzése, az ellenségek kikerülése az állatvilágban mindennapos rutin részét képezi, az utódok nemzése és szükség szerinti felnevelése pedig egy szűkebb idő-intervallumhoz, a párzási időszakhoz köthető stressz-reakció.)

Mi történik, ha lázas beteg lesz valaki?

A szervezet megemelkedett testhőmérsékletének fenntartása lényegesen nagyobb energia-felhasználást követel meg, mint egészséges állapotában. A többlet-energiát folyamatosan finanszírozni kell valamiből, úgy, hogy az élet folytatásának lehetőségét a legkisebb mértékben veszélyeztesse a kényszerpályás működés. Evidens, hogy az éber (tudatos) idegrendszeri működés visszafogása nem jelent közvetlen életveszélyt a lázas egyed számára. És, mint tapasztaljuk, valóban, a lázas beteg bágyadtabb, elhagyja megszokott stressz-reakcióit, s csak pihenne, aludna, álló napon át. Nem gondolkodik a faj fenntartásán, az ellenség elől sem menekül, sőt, felhagy a zsákmány-szerzéssel is.

Bizony, a lázas beteg étvágyát veszíti. Saját indíttatásából semmit sem eszik – ezért is téves a diéta fenn idézett beállítása. A gyógyulását elősegítő ápoló feladata, hogy legalább könnyű, gyorsan emészthető, de magas energiatartalmú ételek elfogyasztására rávegye a beteget. (Szélsőséges esetben akár mesterséges táplálással is.)

A központi idegrendszer éber működésének kikapcsolásával ugyanis a szervezet az emésztés funkcióját is háttérbe szorítja – már ami a külvilágból zsákmányolt táplálék emésztését jelenti. Az egyén arra van kényszerítve, hogy a lázas betegség ideje alatt jórészt saját energia-tároló molekuláinak visszabontásával finanszírozza életben maradása teljes energia-szükségletét.

Erre nyilvánvalóan azért van szükség, mert a saját depó-molekulák visszabontása jár a legkevesebb energiaszükséglettel és mellék- vagy köztes termékkel.

Azt tehát, hogy a húst a belekben való rothadás lehetősége miatt vennék ki a lázas beteg táplálásából, vessük is el. A szervezet sajátos, energia-felszabadítási szempontból igen hatékony pályát fut be ilyenkor, s ebbe nem fér bele a vegyes étrend, az energetikailag kevésbé hatékony molekulák bontogatása – mely jelentős fedezetet vonna el az inkubációs hő fenntartásának fedezetéből.

Marad még egy kijelentés az idézett olvasmányból: a mikrobiológiai táptalajok „húslevesek”.

Mit mondjak erre? A bor, a sör gombaleves. De az aludttej, a joghurt és a kefir is az. (Normális esetben.)

Alapvetően annak kellene tudatában lennünk, hogy a Homo sapiens tökéletesen működő emésztőrendszere is végtelenül gyenge teljesítményű masina, a szó kémiai értelmében. A gyengének számító növényi savak is már képesek olyan sókat képezni a táplálékban található fém- és földfém-ionokkal, melyeket azután, az emésztés későbbi szakaszában, már nem tud elbontani a tápcsatornánk.

Elengedhetetlen szükségünk van a velünk egészséges szimbiózisban élő mikroorganizmusokra, akik a béltraktusunkban meghúzódva, képesek végezni azokkal a kémiai problémákkal, amikkel szemben mi tehetetlenek vagyunk. Emiatt valóban fogyasztanunk kellene igazi élőflórás élelmiszereket.

Ebből viszont az következik, hogy ami jó a mikroorganizmusoknak, az éppen nem lehet rossz nekünk sem. Ha a mikrobák tenyésztéséhez húslevest használnak fel, akkor azok nyilvánvalóan kedvelik ezt a közeget. Petri-csészében is, de a béltraktusunkban is. Nekünk pedig csak jó, ha a kívánatos mértékig elszaporodnak emésztő-alagutunkban. (Túlszaporodni nem tudnak, mert a felvehető táplálék és a saját anyagcsere-termékeik koncentrációja együttesen felső határértéken tartja létszámukat.)

Nem tudom, az idézett olvasmány szerzője honnét szedi, hogy a húslevesben csak patogén mikroorganizmusok képesek elszaporodni? A kultúrtörténeti tapasztalat éppen azt mutatja, hogy a lábadozó, lázas állapoton túlesett betegnek erőlevest főznek – Uram, bocsá! – húsból.

Mert a csökkent táplálkozás okán megritkult bélflóra például ebben a közegben lesz képest gyorsan felszaporodni a megkívánt mértékre. A normális mértékű emésztés újraindításához ez megkerülhetetlen lépés.

Eljutottunk tehát odáig, hogy a dolgok logikáját alaposabban átgondolva, pontosan az ellenkezőjét látjuk bizonyítva, mint amit valaki sugallani akart nekünk…

De, örülünk, hogy átgondolásra kényszerített minket – mert, ha a fent leírtakat még egy kicsit továbbgondoljuk, újabb, nagyon hasznos információval leszünk gazdagabbak. Ugyanis, ha az egyébként gyenge növényi savak stabil sókat képeznek a táplálék fém-ionjaival, akkor nyilvánvaló, hogy az ásványi anyagok bevitelét a növényi eredetű szegmensek növelésével nem lehet érdemben fokozni. Megehetünk egy zsák céklát, akkor is csak tranzit-utas lesz emésztő-alagutunkban minden szerves sómolekula, amit nem tudunk ionjaira hasítani.

Második következtetésünk, ugyanebben a kérdéskörben: még ha lenne is felvehető ásványi anyag tartalom az állati eredetű táplálékunkban, bizonyosan nem fog hasznosulni, ha zöldséggel vagy gyümölccsel együtt fogyasztva, összerágva esszük meg. A növényi savak, ha fizikai-kémiai kontaktusba lépnek az ionokkal, azok felszívódása előtt, ugyanúgy bonthatatlan sókat képeznek, mintha mindig is együtt lettek volna egymással.

Ne együnk hát össze bármit bármivel!

Még 1987-ben történt, amikor első bulgár vacsorámat költöttem el, Burgasz egyik vendéglői teraszán:

Grillcsirke volt a menü, sopszkával (ez az ő, görögös jellegű salátájuk). A sopszka az asztalon volt már, a húst a pincérek hordták ki, általam kifürkészhetetlen sorrend szerint. Lassacskán mindenki kapott már, csak a mi asztalunkról nem akartak tudomást venni a felszolgálók. Mire kezdtem volna ideges lenni, egy gyakorlott „balkantouristos” elmagyarázta, itt előételként szokás a salátát fogyasztani, nem köretként. Vagy együk meg a salátát, vagy küldjük vissza, de addig húst nem kapunk, míg a zöldség sorsa el nem rendeződik.

Milyen igazuk volt a bolgároknak! A zöldség, mint szénhidrátban és rostban gazdagabb táplálék, elöl haladt az alagútban. Nem keveredett a hússal, nem kötötte meg annak ion-tartalmát. Hasznosulhatott, aminek hasznosulnia kellett.

Tanulni meg nem szégyen. Gőgösen és tudatlanul lenézni másokat: annál inkább az.

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>