Élni vagy létezni? 41. – Csapdák a ködben

Élni vagy létezni?

  1. Csapdák a ködben

 

Szent-Györgyi Albert véleménye szerint a Természet értelmes kérdéseinkre értelmes választ ad. Ez az anyagi világ oksági felépítése miatt lehet így. Ha az öntudatlan anyagot faggatjuk, akkor csak azt tehetjük, hogy valamiféle akciót indítunk irányába, s megfigyeljük, milyen reakciót váltunk ki ezáltal, vagyis, az anyag miként reagál. Megszoktuk már, hogy azonos környezeti paraméterek mellett, megegyező akcióink azonos reakciókat váltanak ki. (Kivéve a kvantumfizika vizsgálati szintjét, de az egy egészen más történet.)

Erre a standard összefüggés-sorozatra épülnek vizsgálati technikáink (legékesebb példája ennek a laboratóriumi vizsgálatok sora), de mindenfajta emberi technológia gyökere is az ok-okozati összefüggések szétválaszthatatlan kapcsolódását aknázza ki. A megtapasztalt, vagy kikísérletezett oksági összefüggés(lánc) feltételeinek megismétlésével a reakció(sorozat) is megismétlődik, így annak eredménye reprodukálódik nekünk.

Ma már rendkívül bonyolult anyagi szerkezeteket (molekuláris értelemben vett szerkezeteket is) vagyunk képesek előállítani az évszázadok alatt felhalmozott oksági megfigyelések precíz használatával. A kutatásban, fejlesztésben, termék-előállításban nagyon pontosan odafigyelünk az összefüggések helyes használatára, mert máskülönben fiaskó, probléma, kár keletkezne beavatkozásaink nyomán.

Egyetlen szegmense van az életünknek, melyben, úgy tűnik, a világ oksági működését nem tartjuk vezérelvnek: a saját biológiai létezésünk. Valami fura, megmagyarázhatatlan indíttatásból, vagy egyszerűen csak önmagunk iránti felelőtlenségből, azt gondoljuk, a testünkkel megtehetünk mindent, amit csak jónak látunk. Azt hisszük, nem az oksági világ alaptörvényeit, hanem az akaratunkat, az elgondolásunkat fogja követni, bármilyen környezeti paramétereket is állítsunk be a számára.

A legfontosabb, általunk beállítható faktorok a táplálkozással (étellel és itallal), a légvétellel és a környezeti klimatikus jellemzőivel (hőmérséklet, páratartalom, szélsebesség) jelennek meg a szervezetünk bemeneti (akciós) értékeiként. A válasz, amit reakcióként ezekre majd a testünk ad, maga az életminőség, amit meg kell élnünk. Tévedésbe ne essünk: ez a válasz is, mint az anyagi világ minden válasza, teljesen oksági lesz! Szent-Györgyi Albert megállapítás nyomán: értelmes akció után értelmes reakcióra számíthatunk.

De mi a helyzet az értelmetlen behatásokkal?

A történeti anyagokból úgy tudjuk, az emberiség menetelésének útján háborúk, ínségek, járványok alkották azokat a mérföldköveket, melyekről borzongva emlékeztek meg a krónikások, borús bejegyzésekkel kívánták felhívni a túlélő utókor figyelmét a bolondos okokra, amik miatt e tragédiák bekövetkeztek, s az élő lelkek könyörtelen vámszedőiként áldozatok légióit temették sírhant alá.

Teljesen világosan látjuk a képet: a háborúk, dúlások, fosztogatások nyomán nélkülözés köszöntött a hadi cselekményekkel érintett régióra (olykor átterjedt azokra a területekre is, melyek ellátása innét lett volna biztosítható). Háború sem kellett mindig az ínség kifejlődéséhez. Szélsőséges természeti körülmények (például a már hivatkozott vulkanikus tevékenység), zord meteorológiai viszonyok, önmagukban elegendőek voltak a tápláléklánc harmóniájának megbontásához, az emberek éhezésének kiváltásához. Az ínség ugyanis mindig a hiányos táplálkozás következménye volt. Nem ehették azt, és nem ehettek annyit, ami és amennyi a szükségletüket fedezhette volna. Az éhezők fizikai állapota egy idő után megrendült. Testtömegük megfogyatkozott, erőnlétük megcsappant. A vég felé vezető, egyre gyorsuló menetükben – közkeletű szóval élve – eljutottak oda, hogy már jártányi erejük sem maradt.

A fizikai, fiziológiai erőtlenedés az ATP hiányában következik be. Mint korában írtam, MINDEN élettani munkavégzéshez kémiai energiára van szükségünk, amit a makroerg molekulákból kinyert elektronok biztosítanak, az ATP molekula, mint univerzálisan felépíthető és lebontható anyagi szerkezet közvetítésével. Az élettani erő csökkenésével a szervezet ellenálló képessége is csökken – az immunrendszer működésben tartása ugyanabból az erőforrásból táplálkozik, mint a vázizmok: ATP-ből.

Az energiahordozó molekula felépítése alapvetően a táplálék elbontásából nyerné fedezetét az energetikai oldalon. Szélsőséges esetben (beviteli hiánynál) a test tartalékainak bontásából (lipid-depókból) is megvalósítható az ATP-képzés energetikai háttere. Ekkor valósul meg az egészséges fogyás.

Ám ez a fogyás csak egy ideig tekinthető kívánatos, vagy viselhető folyamatnak. A tartalék zsírok kiürítése után ugyanis a lebontó anyagcsere az élettanilag értékesebb, szerkezeti funkciót is ellátó fehérjék bontásába fog. Kisebb energia-felszabadítással, nagyobb „füsttel” ugyan, de azokból is képes ATP-t szintetizálni a sor végén. Mellébeszélés azonban nincs: az élettani munkavégzés energia-hátterét meg kell teremteni. A szív nem állhat le – az gyorsabb halál lenne, mint a lassú sorvadás.

Ez a fedélzeti protokoll. Aki időt nyer, életet nyer – szoktuk mondani.

Így haltak, olykor számolatlanul, eleink a ködös múlt hányattatásokkal teli korszakaiban.

De, tudjuk, akkor még nem állt rendelkezésükre a megváltó, mindenható Tudomány. Nem tudták megoldani a kalória-bevitel folytonosságát.

A mi korunk gyermeke viszont legyőzte ezt a démont. Már annyi a bevihető kalóriánk, hogy egészségünk megóvása érdekében önként kezdhetünk bele különböző időtartamú koplalásokba, modern szervezetünk számára felidézve azokat a régmúlt időket. A szektásodásig elmehetünk ezzel a módszertannal, a kalória megvonása mellett erővel kényszerítve szervezetünket a sportra, a tudatosan kiváltott stresszreakciókra. Azt is megtehetjük, hogy csupa szintetikus, természettől elszakadt anyaggal töltjük ki emésztőcsatornánkat, mert abban nincs kalória, tehát csak jót tehetünk magunknak a fogyasztásával. (Körülbelül két éve olvastam, valamelyik megyei újságban, egy egészségügyi szakirányban igen jól képzett, tudós ember nyilatkozatát arról, hogy ha rá lenne bízva, ő megtiltana minden házi élelmiszer-készítést. Csak E-betűvel jelzett anyagokból készített táplálékot adna az embereknek. No comment.)

Azt gondoljuk, ma már a túlsúly, s nem az ínség a legnagyobb ellenségünk. Ha az ilyen divatos trendet követő fiatalnak aktualizálnia kellene a Miatyánkot, bizonyára nem a mindennapi kenyérért, hanem a mindennapi édesítőszerért akarna fohászkodni…

A mai közfelfogás szerint nem esztétikus a túlsúly. Bizonyos, hogy élettani, egészségi kockázatokat is hordoznak a felesleges kilók – magam sem ezekért a zsírdepókért szállok most síkra.

Viszont, érdemesnek találom megvizsgálni, hogy a szervezet minden áron való, művi sanyargatása tényleg kiút-e abból az állapotból, ami felett most a harangokat kongatják a divat diktátorai.

Horváth Iván barátom és fejlesztőtársam kedvenc fogalmával élve: a minőségi éhezés problémakörére kívánom felhívni az Olvasók figyelmét.

Gyermekkorom egyik kedvenc olvasmánya „Az elmés és nemes Don Quijote…” volt, Cervantes tollából. Mint tudjuk, a lovagnak felcsapott könyvmoly a szélmalmok ellen vívta élete legnagyobb csatáját. A „szélmalomharc”, mint kifejezés, azóta is az esztelen, felesleges, ám nagyon kimerítő küzdelmeket jellemzi, melyeket nem valós, hanem vélt ellenséggel szemben vívunk meg – éppen ezért, eredménytelenek. Szent-Györgyi Albert mondására visszatérve: nincsenek oksági összefüggésben a bajainkkal.

Hogy jön ez az éhezéshez?

Én úgy látom, manapság egyoldalúan kárhoztatják a kalória-bevitelt az elhízás témakörében. Ám ez csak fél oldala az igazságnak – következésképpen, sánta is.

Mint a sorozat szigorúan vett élettani részeiben előadtam, a lebontó anyagcsere lényege, hogy a Szent-Györgyi – Krebs-ciklus végén a táplálék nagy energiájú molekuláiból kiszakadjanak a protonok (hidrogén-atomok), s terminális oxidációban (oxidatív foszforilációban) vízzé égve, energiát biztosítsanak az ATP szintéziséhez. E folyamatok zavartalan kivitelezéséhez számos enzim összehangolt működése kell. Tovább bonyolítja a kérdést, hogy a reakciók érdemi része a fél-önálló sejtszervecskékben, az önálló genetikával és szaporodással bíró mitochondriumokban zajlik le.

Mint fentebb írtam, az oksági világban bármely reakció feltétlen megismétléséhez a körülmények teljes körű rekonstruálása szükséges. Ezek hiányában bizonytalan, hogy a kívánt választ kapjuk-e az akcióval megszólított organizmustól. Vagyis, a táplálék bevitele csak egy feltétel ebben a bonyolult anyag- energia-fluxusban. Ha egy hőerőművet veszünk példának, a szenet behordtuk ugyan a táplálkozás folyamán, s ez szükséges, de nem elégséges feltétel az üzemszerű működéshez. Ha áramot akarunk látni a sor végén, a kazánoknak, turbináknak, s a kiszolgáló személyzetnek is pontosan, ütemesen kell dolgozniuk, különben meghiúsul várakozásunk.

Mint korábban írtam, sejtszintű erőműveink alkatrészeit is a táplálékkal visszük be. Ha mégsem, akkor a megkívánt intenzitású égetés elmarad. Kényszeres tartalékolásba, deponálásba fog szervezetünk, akár kóros mértékű elhízást is okozva ezzel. Érdemes felelevenítenünk Liebig minimum-törvényét: az élő szervezet a legkisebb parciális mennyiségben jelenlévő alkotórész arányában képes felhasználni az összes többi alkotót is. Vagyis, hiába van száz darab ötliteres befőttes-üvegünk, ha csak egy töltetnyi kompót áll a rendelkezésünkre. Mindösszesen egy üveg befőttet tudunk előállítani.

Most képzeljük el, hogy az üres üvegekkel érkezik a nyersanyag, árukapcsolásban. A példa szerint, 1 % arányban. Ahhoz, hogy két üveg befőttünk legyen, újabb száz üres üveget kell a spájzba cipelnünk. Amennyiben a befőtt-kibocsátásunk mennyisége alulról limitált, vagyis, minimális előállításra vagyunk kényszerítve, nem kerülhetjük el az üres üvegek átvételét és átmeneti raktározását.

Hát, így van ez az energiagazdálkodásunk terén is! A létfenntartó fiziológiai munkavégzés az alsó limit, aminek energia-igényénél kevesebbet nem állíthatunk elő, mert az élet folytatásának alapelve sérülne a hiány esetén. Ha az enzim-alkotók (organikus fémek) aránya lecsökken az energiahordozókhoz mérten, szervezetünk mindaddig folytatja a táplálék bevitelét, míg a parciálisan legkisebb mértékben jelen lévő alkotórész is el nem éri azt a mennyiséget, mely a létfenntartáshoz elegendő. (Persze, ez nem lineáris, sematikus folyamat, mivel a lebontásban életbe léphetnek olyan kényszerpályák, melyek enzim-igénye könnyebben kielégíthető az adott beltartalmú táplálékból, de az energia-gazdálkodás egészére nézve, non-lineáris alakulást feltételezve, sztochasztikusan, igaz.)

A kényszeres evéssel bevitt többlet-kalória azután raktározásra kerül. A túlsúly beáll, további, nem kívánt problémák okaként (akcióként) megjelenve az érintett szervezetben.

Látnunk kell azonban, hogy a súlyfelesleg nem önmagában létező, ördögtől szakadt gonosz, hanem egy reakció-lánc közbeeső tagja, maga is okozat, valamilyen hatások eredményeként beállt tünet, s ily módon, további elváltozások kiváltó oka.

Harcolnunk szükséges ellene, de hogyan? Szélmalmokat támadva, mint az elmés és nemes Don Quijote, vagy csírájában elfojtva a baj, mint James Bond?

A táplálék-bevitel egyoldalú megvonása nyilvánvalóan nem járhat eredménnyel. Mint mondtam, a tüzelőanyag és az erőművi alkatrészek kapcsoltan érkeznek. Ha koplalunk, egyiket sem visszük be, ezáltal veszélybe sodorjuk a megkívánt energetikai egyensúlyt.

Ismét ott tartunk, hogy nem szabad a csalóka látszat csapdájába esnünk! Feltétlenül szem előtt kell tartanunk a táplálkozásunk valódi célját és lényegét! Nem azért eszünk, hogy a kulináris élvezetekben elhízzunk, vagy a megvonás esetén esetleg csinosak legyünk, hanem, hogy biztosítsuk a szervezetünk egészséges anyag –energia – információ fluxusához szükséges anyagokat és energia-hordozókat.

Közérthető hasonlattal élve: a kandallót nem azért fűtjük, hogy elfogyjon a fa, esetleg megkeletkezzék a hamu. Azért fűtünk, hogy meleg legyen.

Tegyük fel, hogy eldugul a kémény, nem ég el a fa. Nem vesszük észre a hibát, tovább hordjuk be a tüzelőt, ami egy idő múlva elborítja a szobát. Ezen a ponton észleljük, hogy baj van.

Azonnal felvesszük Don Quijote harcmodorát, s leállítjuk a fa további fuvarozását. Szélsőséges esetben az ablakon is hasábokat dobálunk ki, mint a bulémiások, ésszerűnek tartott fogyókúrájuk közben.

Rendben van, nem nőtt tovább a fa garmadája. De vajon nem tévesztettünk célt?

Meleg is lett a szobánkban ezzel? Különösen, nyitott ablak mellett?

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>