Élni vagy létezni? 43. – Csapdák a ködben 3.

Élni vagy létezni?

  1. Csapdák a ködben 3.

 

Az élettani szempontból viszonylag optimálisnak tekinthető testtömegű emberek és az életmód összefüggéseiről szeretnék most pár szót szólni. Ebből nyilvánvaló, hogy a kórosan megváltozott, valóban korrekcióra szoruló korpusz-méretekre csak megszorításokkal igaz, amit mondok. Ezen esetekre külön ki fogok térni.

Két gondolat erejéig vissza kell térnem az élet fogalmáról alkotott termodinamikai elképzelésünkre, amit valamikor, a sorozat elején írtam le.  Eszerint élőnek tekinthetjük az anyag szervezettségének azt a fokát, amely esetében az adott anyagi rendszer, saját rendszerhatárain belül, képes a saját szabadenergia-tartalmát a környezete változásaihoz képest stabilan megőrizni (időlegesen akár növelni is).

A termodinamikai megközelítéshez kapcsolódik az a szabályszerűség is, mely kimondja: ha egy rendszeren energia áramlik át, akkor a rendszer rendezettsége növekedni fog, és ez oly módon történik, hogy a rendszerben körfolyamatok alakulnak ki.

A két résszel ezelőtt vázolt, egyoldalú testsúly-csökkentő elgondolások nem nagyon passzíthatóak a termodinamikai megfontolások közé. Egyrészről, a szabadenergia-tartalom kierőszakolt csökkentése nem igazán segíti elő a környezettel szemben fenntartott, magasabb energiatartalmú, stabil állapotot. A szabadenergia-tartalom redukálása csökkenti az adott rendszerben megnyilvánuló élet mozgási lehetőségeit is. Kevesebb tartalékot hagy a rendszer határain belül, mint amennyi enélkül maradhatna. Szélsőséges esetben kevesebbet, mint amennyi az élet folytatását lehetővé tenné kedvezőtlen környezeti feltételek között.

Bizony, a tartalékgazdálkodás rendkívül fontos szempont az élő rendszerek működésének fenntartása tekintetében. Jelen esetben a rendszerhatárokon belüli tartalékokra gondolok, nem a hörcsög föld alatti bunkereire, vagy az ember gabona-tárházaira. Biológiai szempontból nézve azok csak másodlagos depóknak tekinthetőek, elfogyasztásukért, megemésztésükért még sokat kell dolgoznia a „tulajdonos” szervezetnek. A testen belüli tartalékok viszont minden pillanatban elérhetőek, csak az élőlény neuro-humorális parancsa, s a mozgósított enzimek, anyagcsere-körök összehangolt munkája szükséges a tárolt energia-tartalom kicsomagolásához.

Nem túl széles körben publikálták azt az archeológiai véleményt, mely szerint a nagy népvándorlások korában, az írott történelem előtti időkben, a túlélés záloga volt a helyváltoztatásban érintett ember tárolt tápanyag-mennyisége. Vagyis a túlsúlya. A kövérsége.

Ezen, akár kontinentális távolságú, évekig tartó vándorlásoknak ugyanis kulcskérdése volt a táplálékhoz jutás lehetősége. Ismeretlen, kietlen terepen, kedvezőtlen időjárási körülmények között, hetekig, hónapokig menetelhettek eleink, anélkül, hogy érdemi táplálékhoz jutottak volna. Szervezetüknek nem volt más választása: tartalékaihoz kellett nyúlnia.

Napnál világosabb, hogy az „egészséges” testsúly-többlettel rendelkező egyedeknek volt esélyük túlélni a keserves, nehezített körülmények között végrehajtott vándorlást (vagy vánszorgást). Ők voltak olyan kondícióban, hogy bírták is a menetet, utolérték és zsákmányként megszerezték a gyéren előforduló potenciális táplálékot, el tudtak menekülni az esetleg feltűnő ellenség elől, ugyanakkor, lipid-depóik mobilizálásával, át tudták hidalni a hosszúra nyúló, kényszerű éhezéses időszakok energia-beviteli hiányát is.

A természetes szelekció könyörtelen működésének ismeretében megállapíthatjuk, hogy a történelem előtti, zordon körülmények között létező emberi közösségek túlélői nem a mai divat szerinti csinos, hanem az optimális túlsúllyal megáldott, „életrevaló” egyedek voltak. Következésképpen, ők lettek mindannyiunk ősei. Még akkor is, ha időközben a genetikai tulajdonságok rekombinációja, ad abszurdum, az atavizmus jelensége nyomán, újra manifesztálódtak a túlsúly nélküli, sovány típust reprezentáló jellegek. (Tudom, ez most sokkolóan hathat a fitness-gurukra, mert nem tudják az ideáljukat visszavezetni a Teremtés időpontjáig. Vagy, ha ez áll szellemiségükhöz közelebb: a darwini evolúció kezdetéig.)

Mondhatják erre, hogy azok az idők régen elmúltak már, a modern világban senkinek nem kell étlen-szomjan, úttalan utakon gyalog menetelnie, tehát a zsírdepókra sincs szükség a szervezetében.

Ez a megállapítás igaz is, meg nem is. Extrém energiavesztésbe ugyanis nem csak népvándorlás által kerülhet egy szervezet. Mi van, ha például olyan megbetegedés éri, mely nem mérsékelhető, huzamos ideig tartó lázzal jár együtt?

A láz közvetlen halál-okká nem csak akkor válhat, ha túlfűti az élő rendszert, s ezzel létfontosságú fehérjék koagulációját idézi elő. Az élő organizmusra nézve letális lehet az is, ha a magasabb testhőmérsékletet energiahordozó-tartalék nélkül kell sokáig fenntartania. Nem tud mást tenni, mint a fehérje-struktúra bontásába kezdeni. Ez a folyamat mindenképpen szerkezeti károsodással jár, s csak az adott egyéni, speciális környezeti kombinációk kérdése, hogy letális lesz-e, s ha igen, vajon mikor.

A képletet szomorúan árnyalja, hogy a fehérjék felhasználása fajlagosan kevesebb energia-felszabadítással, ám sokkal több salakanyag előállításával jár. A proteinek, a belőlük kihasított aminosavak több „füsttel” és „korommal” égnek, mint a szénhidrátok vagy a zsírok.

A Teremtésnek (vagy, akinek jobban tetszik: evolúciónak) nem tévedése volt tehát a tartalékolásra szolgáló szövetek kifejlesztése az élő organizmusokban. Nem kell messzire menni, elegendő a vadon élő emlősök életmódját, táplálkozási szokásait megfigyelnünk. Nyár végén, a nappalok rövidülésével, „evési láz” tör ki rajtuk: idejük nagy részét azzal töltik, hogy táplálkozzanak, s a tél beállta előtt megfelelő méretű zsírdepót növesszenek magukra. Ennek nyilvánvaló oka az, hogy a szigorúbb évszakban nem áll rendelkezésükre megfelelő mennyiségű táplálék. A vadetetőket leszámítva csak hitvány minőségű, kényszer-élelemhez jutnak. Gondjaikat tetézi, hogy erősen lehűlt, zord környezetben kell állandó testhőmérsékletüket fenntartaniuk.

A medve bele is unt az eredménytelen bóklászásba, úgy döntött, a hómezőkön nem cammog egy lépést sem a semmiért: felhizlalja magát, majd elvonul aludni egy méreteset.

Tavaszra, a gyenge téli energia-bevitel és a fajfenntartási ösztönök stressz-reakciói következtében, a vizsgált állatok testtömege eléri a minimumot. A táplálék zsendülése nyomán, a szerelmi zsongás múltával, a vadak elkezdik összeszedni megszokott kinézetüket. Újra kikerekednek, hogy azután, a napok rövidülésével, ismét megkezdjék felkészülésüket a rájuk váró zord időszakra. Nem kell tanulniuk ezt, génjeikben, ösztöneikben, hormonális szabályozásukban hordják a megoldást. Azt hiszem, csúnyán kiröhögnék azt a fitness-gurut, aki így, szeptember végén, rá akarná beszélni őket a kocka-hasra.

Ami engem illet, inkább a vadak véleményére adok élettani kérdésekben, mint a divat-diktátorokéra. (Már csak azért is, mert a vadak pénztárcája nem hízik attól, amit el akarnak hitetni velem.)

Van tehát az optimálisnak tekinthető, időszakos testsúly-többlet, ami természetes velejárója a mérsékelt égövön éldegélő emlősöknek (talán megkockáztathatjuk, hogy minden melegvérűnek), s van az az új keletű vélemény, mely szerint a legkisebb lipid-depó is halálos ellensége az emberi életnek. (Megjegyzem, az emberiség civilizált létezésében igen hosszú idő telt el úgy, hogy a molett testalakulást tartották egészségesnek, tehát szépnek is. Tessék csak megtekinteni a Rubens által megfestett nőideálokat! A múlt század 60-as éveinek elején, „Seprűnyél” Twiggy feltűnésével kezdődött el az a korszak, mely a sovány, szögletes, fiús női alkatot favorizálja. Történelmi léptékkel mérve ez csak szemvillanásnyi idő, de végzetes hibák elkövetésére bőven elegendő. Félreértés ne essék: a szépségről, az esztétikusról nem akarok vitát nyitni, mert annak semmi értelme. A szépség teljesen szubjektív kategória, ízlés dolga, s azon nem szabad vitatkozni. Az egészség viszont objektív minőség tudna lenni, ha valóban az élettani harmóniával foglalkoznánk, s nem a divat vagy a kereskedelmi érdek érvényesítése alakítaná ki arról alkotott elképzeléseinket.)

Fentiek alapján úgy gondolom tehát, hogy nem beteg a télire felhízott, egyébként egészséges őz vagy szarvas sem. Az egészséges mértékű tartalékot felhalmozó embert sem betegítheti meg az, ami éppenséggel az életét védené megfeszített, kedvezőtlen körülmények között.

Ehhez képest igen nagy divata van az Élet-gyertya két végről történő égetésének. A szervezet energia-gazdálkodását két oldalról támadják: a beviteli szegmensben az erőszakolt, rosszul értelmezett diéta (energiaszegény, művi táplálkozás), a felhasználási vetületben pedig a kierőszakolt stressz-reakciók (torna és társai) együttes alkalmazásával kívánják elérni a divatosan optimálisnak vélt eredményt.

A diéta problémájáról két résszel ezelőtt már szóltam. Most az erőszakolt mozgásról szeretnék beszélni. Ismét elő kell vezetnem: nem általában a mozgás, vagy a sport ellen szólok! Mindössze azt szeretném bemutatni, hogy nem univerzális megoldás a vélt vagy valós problémák ellen. Léteznek ugyanis, éppen a modern táplálkozás nyomán kialakult olyan helyzetek, melyekben nem csak, hogy nem segít a kierőszakolt fizikai megterhelés, hanem éppenséggel halálos vétek.

Az élő termodinamikai rendszer rendezettségét valóban növeli, ha rajta nagyobb mennyiségű energia halad át. Tehát, amennyiben az energia bevitele, átalakítása és felhasználása harmonizál egymással, a fluxus növelése az élő organizmus rendezettebb állapotát – jobb egészségét, kondícióját, reakció-képességét, stb. – eredményezi. Erősebb, gyorsabb, kitartóbb lesz, mint alacsonyabb intenzitású fluxus megvalósítása esetén. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy az energia-áramlás növelése ilyenkor már a beviteli oldalon is követelmény! (Az esetet jól illusztrálja a reneszánsz táplálkozással kapcsolatban korábban írt okfejtés.) Tehát, egészséges, intenzív fizikai igénybevételre alkalmas szervezet esetében is fontos, hogy az energia-mérleg ne billenjen el huzamosan a felhasználás irányába – mert akkor kénytelen lesz saját anyagából finanszírozni a deficitet.

Éppen ez, a saját anyagból történő finanszírozás kényszere szülte azt a sematikus elgondolást, hogy az energia-mérleg elborítása a felhasználás irányába minden esetben segít az egészségtelen súlytöbblet leküzdésében. Segíthetne, ha nem volna a bevitel és a felhasználás között egy nagyon kifinomult, éppen ezért nagyon érzékeny átalakító rendszer: a Szent-Györgyi-Krebs-ciklus és a terminális oxidáció.

Az élő szervezet ugyanis nem mechanikus gép, a bevitt energiahordozó nem közvetlenül hajtja meg a biológiai munkát végző egységeket, így a vázizmokat sem! Gyakorlatilag az összes biológiai munkavégzést a korábban részletesen ismertetett folyamat: az ATP hidrolízise táplálja be felhasználható szabadenergiával.

Az energia-egyensúlyt mechanikusan értelmezők úgy gondolják (ha egyáltalán tisztában vannak az ATP-hez köthető összefüggésekkel), hogy a tartalék-képzés akkor indul be a szervezetben, ha nem használjuk fel a makroerg molekulákat, s a tárolásukat végző raktárak megteltek már. A szervezet napi ciklusának tükrében én azt gondolom, ez korántsem így van. ATP-szufficit csak speciális esetekben, időlegesen érhető el. Mint már írtam, a szintézisét végző körfolyamatok sebessége véges – az enzimek reakciósebessége határozza meg, egységnyi idő alatt mennyi molekula szintetizálódik egységnyi ciklusban. Magasabb kibocsátást a ciklusok számának növelésével (a mitochondriumok számának növelésével) képes elérni az élő organizmus.

Életünk napi ciklusát a munka és a pihenés, az éber és az alvó állapotok váltakozása adja meg. Ha erős szellemi vagy fizikai igénybevételen esünk át, ATP-depóink kiürülnek, szervezetünk pihenő fázist kényszerít ránk, hogy valami kevés ATP-szufficittel a feltöltést megkezdhesse. Köznapian szólva: elfáradunk. Nem árt szem előtt tartanunk, hogy nem intenzívebb égetés indul be a sejtek energia-központjaiban, hanem a szervezet átmenetileg passziválja magát, hogy képes legyen az egyensúlyi állapotát visszanyerni!

További problémák forrása, ha a megfeszített fizikai igénybevétel ATP-szükséglete oly mértékben meghaladja a mitochondriumok teljesítőképességét, hogy a foszfatált piroszőlősav nem is tud belépni a terminális oxidációig vezető citrátkörbe! Ilyenkor anaerob fermentációval próbál a sejt energiához jutni, s az alapanyagból tejsavat erjeszt. Ami következményes bajok forrása lehet – a pihenés időszakában mindenképp el kell távolítania, fel kell dolgoznia szervezetünknek a nem kívánt salakanyagot.

A felhasználás egyoldalú stimulálása tehát nem jelent érdemi megoldást azon szervezeteknek, melyek az ATP-szintézis szűk keresztmetszete miatt váltanak a bevitt energiahordózók kényszer-deponálására.

Vajon van-e az ő számukra is megoldás a biológiai értelemben vett optimális testsúly beállítására?

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>