Élni vagy létezni? 44. – Csapdák a ködben 4.

Élni vagy létezni?

  1. Csapdák a ködben 4.

 

Akkor tehát a túlsúly kezelésének a problematikáját kellene górcső alá vennünk.

Egészen pontosan: a Liebig-féle minimum-elv miatti, „minőségi éhezés” okán bevitt többlet-kalóriák, s a következtükben beállt testsúly-felesleg kérdését kellene átgondolnunk. Mindenféle divat nélkül, csupasz élettani szempontok alapján.

A táplálék-többlet bevitelének lehetséges okáról már szóltunk: a szervezet harmonikus működésében elengedhetetlen (esszenciális), ion vagy molekula, az ideálisan elvárható részaránynál alacsonyabb  proporcionális mennyiségben van jelen az elérhető táplálékban. Következésképpen a szervezet mindaddig hiányt (éhséget) jelez, míg a legalacsonyabb részarányban fellelhető létfontosságú anyagot is meg nem kapja, a minimális élettani mennyiségben.

A probléma szemléltetésére kiválóan alkalmas az alkohol-betegség előrehaladott fázisa. Tudjuk, hogy az etilalkohol, a maga módján, megfelelően magas energia-tartalmú, gyorsan felszívódó, invazív hatású kalória-forrás. Jelenlétében a máj alkohol-bontó enzimek kiválasztására „szakosodik”, s átmenetileg növeli a szervezet szesszel szembeni toleranciáját. Egy darabig mind nagyobb dózisokra lesz szükség a kívánt tudati, hangulati hatás elérésére. A bevitt mennyiség növelésével, értelemszerűen, a realizált kalória-tartalom is nő. Egy idő után oda jut a fogyasztó szervezete, hogy a viszonylag egyszerű szerkezetű etilalkohol-molekulák által szállított, relatíve gyorsan hasznosuló kalóriák mellé már nem kívánja a táplálék összetettebb molekuláiból, bonyolultabb és munkaigényesebb folyamatok árán kinyerhető energiát.

Azt mondják erre, hogy táplálkozási és emésztési zavarok állnak be az érintett szervezetben.

Bizonyára mindenki látott már idült alkoholistát, aki a józanodás küszöbén, szinte fizikai fájdalmakat átélve, az első pohár italára vár. Minden ízében remeg, s ez a „vitustánca” csak akkor szűnik, amikor a számára szükséges mennyiséggel már „bemelegített”. (Mint egy korábbi részben Szent-Györgyi Albert kutatásai nyomán már írtam, a harántcsíkolt izomzat működésében nem a kontrakcióhoz, hanem a relaxációhoz, vagyis nem az összehúzódáshoz, hanem az elernyedéshez szükséges az ATP-hidrolízis energiája. Figyelembe kell vennünk, hogy az alkohol bevitelének szigorú felső határértéke van: 5 ezreléknél magasabb véralkohol-szint a halálhoz vezethet. Tehát, bármilyen stádiumban is van az alkohol-beteg, éber állapotban csak eddig a mértékig viheti be speciális kalória-forrását. Alvása közben e mértékről detoxikálja szervezete a vérében kerengő alkoholt. Ébredéskor, vagy más okból bekövetkezett, számára szokatlanul hosszú „absztinens” ciklus végén, kényelmetlenül alacsony alkohol- és ATP-szinttel szembesül. Hiába raknánk elé sokfogásos, fejedelmi terítéket, nem segítene rajta. Szervezete átállt a „rövid lebontási útra”, s átmenetileg ragaszkodik is annak járásához.)

Speciális minőségi éhezésben van tehát az alkohol-beteg szervezete: magát az energiát is csak speciális hordozóban tudja magához venni. Azt is mondhatnánk, hogy italozása napi megkezdésekor nem szomjas, hanem éhes. Már nem az eufória iránti vágy, hanem az energiahiányos-állapota hajtja a pohár és az üveg felé.

Normális táplálkozású embereknél is hasonló folyamat zajlik le, bár nem ilyen nyilvánvaló tünetekkel. Az éhség nagy úr, s mindaddig parancsol, míg a szervezet által kívánt, legkisebb parciális arányban elérhető létfontosságú anyagból is meg nem kapta a minimális mennyiséget. A hiány felszámolására tett törekvés végeredményeként az átlagos táplálkozású egyént úgy fogja körbe a megszerzett túlsúlya, mint alkoholbeteget a módosult tudatállapota.

Emberi világunk, sajnos, egyre kevesebb dolgot őriz meg eredeti természetességében. Viselkedésünket mind kisebb mértékben vezérlik az ösztönök. Helyüket a tudat irányítása vette át, ami önmagában nem is lenne baj. Problémává akkor növi ki magát, ha a természetestől elszakadva, annak törvényeivel, szabályaival szembe menetelve, természetellenes cselekvésekre sarkall minket. Úgy is mondhatnánk, hogy torzításoktól terheltté válik. (Ezek a torzítások divatból, érdekből, vagy akár csak a folyamatok, helyzetek rossz értelmezéséből is megszülethetnek. A civilizáció előre haladásával, sajnos, életünk mind nagyobb szegmensében, s egyre erősebben jelentkeznek. Mivel úgy érezzük, egyre többet tudunk a világról, azt gondoljuk, uralkodni is képesek vagyunk rajta. Pedig elegendő lenne harmonikusan alkalmazkodni hozzá.)

Azt gondolom, hogy a civilizáció által torzított emberi folyamatok jobb megértéséhez leginkább az vezethet, ha valamely párhuzamos, összevethető folyamatot alaposan megfigyelünk a maga természetességében. A natúr, nem torzult összefüggések felismerése azután segíteni fog, hogy megértsük az esetleges eltéréseket, s ráébredjünk, hol tévedtünk el. Szerényen és alázattal kell vizsgálódásunkat végeznünk, mindig szem előtt tartva, hogy biológiai létezésünkben csak mi tévelyedhetünk el, a Természet mindig pontosan azt teszi, amit öröktől fogva alkotott törvényei megkövetelnek.

Most menjünk vissza egy kicsit az erdőre, a mezőre, s vessünk egy pillantást vadjaikra, kikről a múlt héten állapítottuk meg, hogy nem akarnak „kocka hassal” belemenni a télbe. Velük született ösztönük diktálja nekik, hogy a nappalok rövidülésével mind több táplálékot fogyasszanak, lipid-depóikat feltöltve ezáltal.

De vajon milyen mechanizmus indítja be ezt, a kényszeres többlet-táplálkozást?

A természet tulajdonképpen nagyon fukar, amikor valamiféle működés feltételeit kell megfogalmaznia. (Ezt könnyen beláthatjuk, ha figyelembe vesszük, hogy az anyag-energia fluxusok alapvető törekvése az egyensúlyi állapotba kerülés, a szabadenergia-tartalom kiegyenlítődése. Ehhez képest minden más elkülönülési, koncentrálási és lassítási törekvés – így maga az élet is – nagyon „macerás” jelenség a teremtett világban.) Nyilvánvaló, hogy a mérsékelt égövön élő vadállatok testének zsírtartalmát is egy önmagában véve nagyon egyszerű, az évszakváltások fázisával együtt mozgó, mondhatnánk, „automata” folyamat vezérli.

Például a minőségi éhezés.

Tavasztól nyár közepéig zöldell a flóra. Bizonyára egészen más beltartalmi értékeket és arányokat képvisel a frissen fogyasztott zöld növény, mint később, felmagvazott, beérett állapotában. Vélhetően magasabb arányt képviselnek benne a Liebig-féle minimum-elven minőségi éhezést kiváltani képes esszenciális összetevők, mint az elsárgult, beszáradt élettani fázisban.

Ám a flóra változásán kívül figyelembe kell vennünk a fauna időszakosságát is.

Az állatok többsége nem melegvérű. Márpedig a változó testhőmérsékletű állatok élete durva ciklikusságot mutat a melegvérűekhez képest. A zord időjárási körülmények között felfüggesztik tevékeny létüket, valamiféle hibernált, áttelelő képletet vesznek fel, hogy az idő jobbra fordultával, tavasszal, fajuk túlélőiként folytathassák azt a munkát, ami rájuk méretett.

A rét és az erdő puhatestűinek és ízeltlábúinak szaporodása a növényzethez kötött. Számos fajuk a levelek árnyékos oldalára rakja petéit, tojásait, s azt a növényevő melegvérűek lelegelik. (A szarvasmarha kapcsán ezt már írtam.) Amikor a fűféle magot hoz, s levelei elszáradnak, alkalmatlanná válik az alacsonyabb rendű állatok szaporodásának kiszolgálására. A szemekben tárolt kalória-tartalma viszont éppen ekkor éri el a maximumát. Következésképpen, a legelésző jószág energia-bevitele jelentősen megnő, ásványianyag-táplálása pedig drasztikusan lecsökken. (A mitochondriumok és a beléjük épített sejtlégzési láncok működésének enzimatikus feltételei drasztikusan romlanak.)

A két folyamat eredménye nem lehet kétséges: a legelésző melegvérű állat szervezete gyorsuló ütemű deponálásba kezd. Deponálja mindazt a tartalék-energiát, ami a bizonytalan kimenetelű tél átvészeléséhez szükséges.

Tehát valóban az évszak változása vezérli a vadak testtömeg-alakulását, bár nem közvetlen stimulációval. A hatás kiváltásához a Teremtő közbeiktatta a fény és főként a hőmérséklet változásának ütemében élő és szaporodó alacsonyabb rendű állati szervezeteket.

Mondhatnák erre, hogy a növényevők esetében ez igaz lehet, de mi van a ragadozókkal? Azok nem eszegetik az ízeltlábúak petéit!

Valóban, közvetlenül nem, vagy csak nagyon ritkán élnek ezzel a megoldással. Ám ez nem helyezi hatályon kívül a már többször hivatkozott minimum-elvet. A tápláléklánc magasabb szintjén helyet foglaló ragadozók zsákmány-állatuk testéből elégítik ki saját szükségleteiket. A Liebig-féle elv alapján azonban beláthatjuk, hogy mindaddig táplálkoznak, míg a legkisebb arányban jelen lévő esszenciális alkotóból is el nem érték a minimális beviteli szükségletet. Amennyiben ez ásványi anyagokhoz kötődik (sok minden alátámasztja ezen vélelmünket), megállapíthatjuk, hogy a sovány zsákmány ásványi anyag – zsír aránya magasabb, mint a kövéré. Kövér zsákmányból tehát többet kell fogyasztania, mint soványból, ha a harmonikus enzim-működést – ösztönszerűen – biztosítani akarja a ragadozó! Következésképpen, osztozik zsákmánya élettani sorságban: maga is kikerekedik.

Az vagy, amit megeszel – mondta Hippokratész.

Az imént azt írtam, hogy a (mérsékelt égövi) ragadozók ritkán fogyasztják az alacsonyabb rendű állatok szaporodó képleteit. Mégis találhatunk – már-már banális – háztartási példát erre az esetre. Mégpedig a bogarászó macska jelenségét. Tavasszal, amikor minden zsendül, a macska is rohanna ösztönei után. Ám ahhoz a millió stressz-mozgáshoz, amit végeznie kellene, csak az ATP hiányzik belőle. Serkentenie kellene mitochondriumai osztódását, ezáltal sokszoroznia a sejtjei légzési láncait. Hagyományosnak mondható táplálékai (egerek vagy bolti konzervek) erre nem alkalmasak, úgyhogy sajátos vadászatba fog. Bogarakat, lepkéket vadászik, s fogyaszt el, látható éhséggel és kulináris élvezettel. Hiába van teli a tányérja.

Mint tudjuk, e zsákmányolt állatok ásványi anyag tartalma és aránya is igen magas. Győz az ösztön, beindulnak az ATP-erőművek. Nem véletlenül tartja a mondás: sovány, mint a bogarászó macska.

A természet kikerülhetetlen törvényei alapján ezen a ponton már meg is fogalmazhatjuk az állattartás alapvetését: fogyasztásra szánt állataink takarmányozásánál az állandó ősz érzetét kell keltenünk a jószág szervezetében. Ezt a célt legegyszerűbb módon az alacsony ásványi anyag – kalória hányadú takarmány adagolásával érhetjük el. Haszonállatunk, az esszenciális anyagok minimális mennyiségének biztosítása érdekében, jóval többet fog fogyasztani belőle, mint tenné azt, egy az optimális összetételű étrend esetén.

Deponálása, testtömegével együtt, jelentősen megnő, s örömmel újságolhatjuk: hízóink takarmányhasznosító-képessége jól alakul. Egyre kevesebb takarmány-tömeget fogyasztanak el, egységnyi súlygyarapodásuk eléréséhez.

Hogy közben bedermesztettük életciklusukat az őszi periódus jellegzetes folyamataiba? Kit érdekel? Számít az nekünk?

Pedig kellene, hogy számítson!

Ha másért nem, hát azért, mert ebben a konstellációban mi vagyunk a tápláléklánc következő szintje. Az ő ragadozóik. Úgy fogunk járni, mint a többi ragadozó. Osztozunk a zsákmány sorsában – mi is kikerekedünk. Az ősz élettani állapotában nevelt állataink fogyasztása minket is az élettani őszbe ragaszt.

Liebig minimum-elve ránk is vonatkozik. Ne felejtsük el: a kutató nem kitalálta, hanem felismerte ezt a törvényszerűséget! Tehát nem szabadon választott, hogy vonatkozzon-e ránk!

Mit tegyen hát, aki a Liebig-elv okán, a minőségi éhezés miatt van akaratlan elhízásban?

Úgy vélem, a táplálék-bevitel drasztikus, mechanikus csökkentése még fél-eredményhez sem vezet. Ha az így is csak minimálisan jelenlévő esszenciális anyagokat megvonja magától, enzim-működésének körei sérülhetnek, ami további, nem kívánt funkciózavarokhoz, funkcióvesztésekhez vezethet.

Ha elfogadjuk, hogy a természetben semmi nincs véletlenül, s a magunk életében is a természetest kívánjuk megvalósítani, roppant egyszerű választ adhatunk a felmerült kérdésre. Tavaszt és nyarat kell teremtenünk a táplálkozásunkban. Az esszenciális anyagok részarányát (ezen belül az ásványi anyagokét) kell megemelnünk a napi táplálék-bevitelünkben. Stimulálnunk kell a sejtlégzés fokozását.

A vadak asztalát a Teremtő teríti meg. A macska felérte ösztönnel, hogyan keveredjen ki téli renyheségéből.

Mi magunknak terítünk. Emberi elménk diadala az lenne, ha legalább olyan eredményesek lennénk ebben a kérdésben, mint a macska…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>