Élni vagy létezni? – 46. A történelem sodrában

Élni vagy létezni?

  1. A történelem sodrában

 

Egy kicsit most térjünk vissza a „kályhánkhoz”: a középkori bajvívó vitézek, építőmesterek és egyszerű parasztemberek ma már szinte felfoghatatlan fizikai teljesítőképességéhez. Vizsgáljuk meg, vajon minek következtében jutottunk odáig, hogy manapság legfeljebb világszinten jegyzett sportolók képesek az egykori teljesítmények közelébe érni, saját fizikai produktumaikkal.

Az erőkifejtés csökkenésének alapvetően két kiváltó oka lehet. Vagy genetikailag módosultunk annyit az elmúlt nemzedékek során, hogy képtelenek legyünk elődeink produkciójának megismétlésére, vagyis a genotípusunk változott – vagy környezeti feltételeink romlottak annyit, hogy a genetikai örökségünkben hordozott fizikai tulajdonságok ne jelenhessenek meg a fenotípusunkban.  Húsba (izomba) vágó kérdés ez. Első esetben ugyanis nincs mit tennünk, szemlesütve tudomásul kell vennünk, hogy a vér – a mondással ellentétben – lassacskán mégiscsak vízzé vált. A második esetben azonban éppen megnövekednek tennivalóink: ki kell ugyanis derítenünk, miféle környezetváltozás okozta erőnk (életerőnk) visszaszorulását, s mindent el kell követnünk az ártalmas faktorok kiküszöbölésére.

A magam részéről azon a véleményen vagyok, hogy ez utóbbi esettel állunk szemben. Gyanítom, hogy azokkal a megoldásokkal, melyekkel termesztett növényeinket és tenyésztett állatainkat kiemeltük természetes közegükből, megszokott bioszisztémájukból, megváltoztattuk az ő vitalitásukat is. A tápláléklánc csúcsán pedig elkerülhetetlenné vált, hogy mi is kibillenjünk saját bioszisztémánkból. A táplálkozásunkhoz felhasznált élő szervezetek kényszerpályára helyezésével magunkat is kényszerpályára irányítottuk.

Ennek következtében az a vitalitás, amivel ma rendelkezünk, nem a genetikailag kódolt vitalitásunk maximuma, csupán annak a kényszerpályán elérhető, kibontakoztatható hányada.

Milyen út vezetett idáig?

Valamikor, a megfejteni kívánt múlt idején, a paraszti gazdaságok jellemzője az önellátásra való törekvés volt. Ez azt jelentette, hogy a létfenntartáshoz szükséges terménynek és termékek lehető legszélesebb körét kívánták az adott gazdaság keretei között előállítani. A kora középkorban ehhez még az is hozzáértendő volt, hogy a termelés és feldolgozás eszközeinek egy részét is a felhasználó gazdaság tevékenységének folytatásában realizálták. Így vált a paraszti létforma a mezei gazdálkodás és az erre épülő, illetve ezt kiszolgáló iparűzés családi gazdaságokká szerveződő szabályozott rendszerévé.

A polgárias társadalmi munkamegosztásba való betagozódás tekintetében, illetve a termelőként és fogyasztóként megélt piacra utaltság tekintetében markáns különbség mutatkozik az ipari forradalom előtti és az azutáni, valamint az ipari centrumokhoz közel, illetve attól távol tevékenykedő gazdaságok sorsában.

Az árucserére kikerülhetetlen szükség mutatkozott mindig is. Ennek alapvető oka a termőhelyi adottságokban gyökerezik. Az eltérő talaj- és időjárási körülmények más-más termék sikeres előállítását tették lehetővé a különböző termőkörzetekben. (Ennek eklatáns példája tájjellegű borok előállítása. Hiába használják ugyanazt a fajtát más helyen, a megtermett szőlő és az abból előállítható bor egészen más minőségű lesz, mint az eredeti, sikeres termőhelyén volt.)

Azokon a helyeken, ahol valamely termék sikeresen, a felhasználás igényéhez mért többlettel volt előállítható, más, kevésbé eredményesen termelhető produktumokkal nem volt célszerű foglalkozni. Sokkal előbbre jutottak, ha a sikeres termék többletét cserélték el a másutt eredményesen termelhető produktumok többletére. Ez a természeti kényszer eleve generált egyfajta szakosodást az agrár-élelmiszeripari vertikumban.

Mivel a parasztság úgy tagozódott be a társadalomba, hogy mind az urait, mind pedig a számára iparcikkeket előállító kézműveseket is el kellett látnia mezőgazdasági termelvényekkel, a felesleg termelésére irányuló törekvés eleve jelen volt a mezőgazdálkodás gyakorlásában. Értelemszerűen, a több felesleg megtermelése nagyobb mozgási szabadságot biztosított a gazdálkodónak. A piaci értékesítés eredménye nyomán, lemondhatott például eszközei egy részének saját előállításáról – a többlettermés realizált bevételéből azt beszerezhette az iparosotoktól. A folyamat a másik (városi) oldalon is megtette a hatását: egyre többen specializálódhattak a paraszti gazdaságok eszközigényének kielégítésére. Megállapíthatjuk tehát, hogy a termés mennyiségi növelésének célja nem új keletű a társadalomban: tulajdonképpen a gazdálkodás hajnala óta jelen van a gazdálkodók szándékaiban, mivel érvényesülésük egyik sarokpillére. Más kérdés, hogy nagyjából az elmúlt nyolcvan-száz év tudományos-technikai fejlődése hozta létre azokat a megoldásokat, melyekkel a jelenlegi, brutálisan magas hozamokat lehet elérni az agrár-élelmiszeripari vertikum teljes egészében.

Megint más kérdés, hogy a specializáció nem állt meg az agrár-eszközöket előállító iparosok szintjén.

A folyamat odáig jutott, hogy a saját eszközállítás felhagyása után, a termékpálya lerövidítését is kiváltotta az önellátó gazdaságokban. A korábban késztermékig folyó feldolgozás mind több termék esetében megszakadt a nyersanyag-előállítás fázisánál – a fogyasztónak szánt végterméket (egyre nagyobb) erre szakosodott üzemek kezdték előállítani. Az élelmiszeripari üzemek számának növekedésével a verseny megindult a feldolgozók között. Az árversenyt csak úgy lehetett bírniuk, hogy (minden egyéb technikai, technológiai újításuk mellett) a feldolgozók visszahatással voltak a legnagyobb fajlagos költségüket kitevő alapanyag-árakra is.

Itt egy nagyon fontos momentumhoz értünk el szemlélődésünkben: a termelvények egységköltségének alakításához. Felmerülése alapján a mezőgazdálkodásban is kétféle költség-csoportot különíthetünk el: az állandó (fix) és a változó (variábilis) költségeket. A föld használatához kapcsolódó költségek (bérleti díj, járadék, adó, stb.) és azonos technológia esetén az alapművelés (szántás, magágy készítés, vetés, növényápolás) fixnek tekinthetőek – értékük a termés mennyisége alapján nem változik. A betakarításhoz kapcsolódó költségek zöme viszont már függ a termés mennyiségétől (több búza több fuvart és több cséplést kíván). Általában véve azonban elmondhatjuk, hogy a betakarítási kiadások a költségek kisebb hányadát képviselték a mezőgazdasági termelés tekintetében.

Tehát, ha több mázsa elért hozamra lehetett felosztani a fix költségeket, a végtermék előállítása fajlagosan olcsóbb lett. E fajlagos megtakarítást lehetett felosztani a piaci szereplők: a termelő, a feldolgozó és a fogyasztó között. Az árversenyben való eredményes részvétel ily módon mindig újabb futamot is generált, magában a piaci vetélkedésben.

Roppant fontos odafigyelnünk, hogy ennél, a tömegtermékeknél érvényes történelmi sémánál szó sincs a minőségről: csak a mennyiségek, illetve azok egységnyi felületre és időre vetített hányadosa: a hozam játszik szerepet. (Természetesen, a megtermelt nyersanyagok vonatkozásában, egyfajta minimális minőségi követelményt támasztottak a termékekkel szemben, ez azonban csak a termék, illetve a feldolgozás specialitásának megfelelő, néhány paraméterre terjedt ki. Szó sincs tehát egy olyan átfogó, abszolút minősítésre irányuló törekvésről, mely a minőséget, mint teljes és valós jelenlétet célozná meg.)

A technikai, technológiai újítások jó része is abba az irányba hatott, hogy a végterméket olcsóbbá tegyék általa. A termékpálya bármely pontját nézzük, azt látjuk, hogy a termék előállításába beleépült jövedelem-igény határozza meg a kibocsátott produktum előállítási költségét (ha ez társadalmi méretben alakul így, akkor az árát is.) Egyértelmű tehát, hogy a fejlesztés az egységnyi termékbe beépülő jövedelmek csökkenésének irányába kíván hatni. (Ha egy berendezés árába száz ember egyhavi jövedelme épül be, alkalmazásával viszont húsz ember egyévi munkáját lehet kiváltani, a gyár tulajdonosa meg fogja venni a készüléket. Száz havi jövedelem egyidejű megfizetése mellett kétszáznegyven havi jövőbeni jövedelmet vált ki. A megtakarításként jelentkező különbözet egy része a jövőbeni profitja lesz, más részével az árharcot képes finanszírozni, a végtermék olcsóbbá tételével. Hogy a két kategória között hogyan osztja fel a megtakarítást, azt mindig az aktuálisan folyó piaci verseny élessége határozza meg.)

A XIX. század legnagyobb infrastrukturális fejlesztése, a vasút is, alapvetően e megfontolások mentén nyert társadalmi elfogadottságot, kormányzati és vállalkozói támogatást, a világ minden részén. Egyrészt sokkal nagyobb tömegeket, sokkal rövidebb idő alatt lehetett megmozgatni, mint az akkor már elavult szekeres technológiával, másrészt, a továbbítás egységára is jelentősen csökkent. A vasútvonalak felépítésébe, a szerelvények és a szén előállításába, az infrastruktúra működtetésébe beépülő fajlagos jövedelmek (árutonna-kilométerenként vagy személy-kilométerenként) kisebbek voltak, mint a társzekérrel folyó áru- vagy postakocsin megvalósított személyszállítás vonatkozó értékei.

A gyors és egyre nagyobb hatótávolságú, olcsóbbá vált fuvarozás lehetővé tette az áruk addig sosem látott mértékű koncentrált deponálását. A terménykereskedelem intézményesedett, s ezáltal személytelenné is vált. A termelő és a fogyasztó piaci találkozása, a régi vásárok funkciója kiürült. Ez a folyamat rányomta bélyegét a termőhelyi körülmények miatti árufeleslegek-áruhiányok cserekereskedelmére is. Ez, az ősidők óta jelenlévő kereskedelmi forma csak azon termékek esetén maradt fenn ideig-óráig, mely termelvények esetében az intézményesedett kereskedelem nem szállt be az elosztás folyamatába.

Újmódi kapcsolatrendszer jött létre, a hagyományos népi kapcsolatok visszaszorítása révén.

Egyértelmű, hogy a városok és vásárok súlya és szerepe is átalakult ebben a nagy társadalmi átrendeződésben. A mezőgazdasági termelés jövedelmezőségének folyamatos megnyirbálása (az agrárolló nyitása) szükségszerűvé tette a birtokok méretének növelését, a föld és az állatok mennyiségének koncentrálását. Ennek következtében egyre több vidéki lakos maradt mezőgazdasági elfoglaltság nélkül. Az ő megélhetésüket az ipar és a kereskedelem volt hivatott biztosítani. (Jobb esetben. Rosszabb esetben kivándorlók lettek. A múlt rendszerben divat volt a félfeudális-félkapitalista magyar társadalom számlájára írni a hárommillió, Amerikába kitántorgó magyart. Tény, hogy a kapitalista fejlődés, az előbb vázolt koncentrációs kényszer szülte meg azt a hatalmas munkanélküliséget, mely a magyar exodushoz vezetett – de azt is látnunk kell, hogy ez nem valaki(k) rosszindulatának, embertelenedésének következményeként állt be. A kapitalizáció velejárója volt, mint az angol leaseholderek városokba, esetleg tengerentúlra menekülése.)

Az iparba, az ipar hátterét adó bányászatba és a kereskedelembe áramló új munkaerő árát úgy kellett megszabni, hogy lehetőleg ne generáljon áremelkedést az általuk végzett munka nyomán létrejövő termékben vagy szolgáltatásban. A XIX. században és a XX. század első harmadában egy köznépi háztartás kiadásainak zöme élelmiszerekre ment el. A munkavégző családtag(ok) jövedelem-igényét tehát elsősorban a létfenntartás alapját jelentő konyhai kiadások szabták meg. Az őket alkalmazó vállalatok tehát érdekeltek voltak abban, hogy minél kisebb élelmezési kiadás mellett szabhassák meg a munkabért – termékeik, szolgáltatásaik eladhatósága, talpon maradásuk múlott ezen.

Az új, kapitalizált rendszerben tehát árutermelővé alakították a régi, önellátó gazdaságokat – ám az ágazatra alkalmazott felvásárlási- és árrendszer segítségével zömében kívülről szabták meg értékesítési árait. A nemzetközivé váló kapitalizmus irányítói létrehoztak egy rendszert, mely abba az irányba hatott, hogy egyre kevesebb agrár-szereplővel, egyre kisebb közvetlen jövedelem-igény mellett, kívánatosan alacsony árszínvonalú élelmiszer-termelést tartsanak fenn, mely biztosította a társadalmi munkamegosztás más szegmenseiben a megfelelően olcsó munkaerő alkalmazását.

Tehát: mind kevesebb gazdálkodó feladata lett a mind több, más munkakörben dolgozó személy alapellátása. Ez, értelemszerűen, magával húzta, hogy egységnyi kibocsátott termékben mind kevesebb közvetlen emberi munka testesült meg.

Hogyan is mondjuk magyarul, ha valamiben csökken az emberi tartalom?

Elembertelenedik?

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>