Élni vagy létezni? – 47. A történelem sodrában 2.

Az 1929-1933 között lezajlott nagy gazdasági világválság szélsőséges politikai áramlatokat emelt fel a közéletben. Európában a veszteseket durván megnyomorító versailles-i békerendszer igen sötét tónusokat vitt a politikai képbe: elsősorban Németországban és Magyarországon a diktátumokkal szembeni revizionista és revansista hangulat lett a meghatározó. A helyzetet tovább árnyalta, hogy még a győztesek oldalán harcolt Olaszország sem volt elégedett a zárás egyenlegével, minek okán diplomáciája egyre inkább Berlin és a revízió irányába orientálódott. Durva vonalakban így állt elő az a nemzetközi helyzet, mely végső soron a második világháborúba torkollott.

A világháború borzalmait, áldozatait nyilvánvalóan nem szükséges külön ecsetelnem. A dolgok értelmezéséhez legyen annyi elég, hogy 1945 tavaszán, a szétbombázott romok között, tulajdonképpen az is kétségesnek látszott, hogy sikerül-e valaha az újjáépítés.

A felhasználható férfierő meghatározó része hősi halált halt, megrokkant vagy hadifogságban sínylődött. Az ipari termeléshez szükséges berendezések nagy része tönkrement a harcokban, esetleg a rekviráló hadak útján idegen országba tartott. Hasonló sorsra jutott a mezőgazdasági állatállomány, beleértve az igavonó-erőt is. A vető magvakat sem kímélte a háború. Ha nem a katonák vitték el, akkor az éhhalál küszöbén tántorgó civil lakosság fogyasztotta el – mert nem tehetett mást. A mezőgazdasági termelés kilátásai igen sivárak voltak: nem volt aki, s nem volt, amivel földet műveljen, mag sem nagyon akadt, amivel bevesse azt.

Öregek, asszonyok és gyermekek láttak neki egy igen külterjes gazdálkodás kivitelezésének. Gyakorlatilag szántatlan földbe vetettek, kereskedelemi célú magvakat, s a gyenge termést megkésve, ők takarították be. Az állandósult nélkülözés miatt szervezetük legyengült – csak a Jóisten a megmondhatója, mi történt volna, ha megismétlődik az első nagy háború utáni járvány. (1919-ben spanyolnátha-járvány söpört végig a kontinensen, hatalmas pusztítást okozva.)

Ám nem ez történt, hanem valami egészen más. A népesség hirtelen, nem várt növekedésnek indult.

tablazat_1

 

Az 1930-as évtizedben 229 millió fő volt a világ lakosságának növekedése, az 1940-es dekádban ez 228 milliós értéket mutat. Abszolút értékben ez nagyon minimális csökkenés – úgy tűnik, a háború csak a növekedés ütemét kényszerítette stagnálásra. Ami viszont az 1950-es évektől kezdve lezajlott, az, mondhatnánk szédületes. Korábban sosem tapasztalt meredekséggel nőtt a lakosság száma.

tablazat_2

A lélekszám alakulása az adott időre eső élve születések és elhalálozások számától függ. Mindkettőre erős hatást gyakorolnak az alapvető életkörülmények: a közegészségügyi helyzet, a higiénia és a táplálkozás nívója.

Az egészségügyi eljárások történetében mindenképpen mérföldkövet jelentett Alexander Fleming fellépése. A beduinok ugyan már ezer éve készítenek gyógykenőcsöt a szamarak hámján tenyésző penészből, s Vincenzo Tiberio olasz orvostanhallgató is már 1895-ben publikálta megfigyelését az udvaruk kútjában tenyésző penészgomba kivonatának baktérium-ölő hatásáról, az antibiotikumok frontján való áttörésre még várnia kellett a világnak.

Ernest Duchesne is már 1897-ben azonosította a Penicillium glaucum gombát, amivel az arab lovászinasok gyógyították a nyereg által okozott sebeket a lovakon, klinikailag is tesztelte azt, doktori értekezésben foglalta össze kutatási eredményeit, további vizsgálatokat javasolva – ám a Pasteur Intézet nem ismerte el munkáját. Az 1912-ben elhunyt kiváló kutató csak 1949-ben az antibiotikumok feltörését követően kapott posztumusz elismerést.

Fleming vette elő újból a kérdést, s megállapította, hogy a Penicillium notatum kivonata még 800-szoros hígításban is hatékonyan öli a baktériumokat, ugyanakkor a fehérvérsejteket nem bántja – tehát alkalmas lehet emberi gyógyításra. Howard Florey és Ernst Chain kutatótársaival 1942-ben mentették meg először egy haldokló életét a penicillin segítségével. A világháború alatt csak a hadsereg használatára állították elő a „csodaszert” – nagyon sok üszkös végtagot mentve meg általa az amputációtól.

A polgári életben a háború után indult hódító útjára az antibiotikum. Vitathatatlan, hogy az emberi életkor meghosszabbításában (vagyis a halálozási ráta csökkentésében) elsőrendű szerepet játszott a penicillin, s a sikere nyomán lefolytatott egyéb kutatások, melyek más antibiotikumok előállítását célozták meg – eredményesen.

Az egészség megőrzésének, az életkor kinyújtásának, másik fontos tényezője volt a közösségi és személyi higiénia fokozása. A vegyipar fejlődésével mind újabb és újabb tisztító- és tisztálkodó szerek jelentek meg a háztartásokban. Alkalmazásukkal magát a fertőzést kerülhette el felhasználójuk. Egy idő után a fertőtlenítőszerek is teret nyertek a mindennapokban – ezáltal Semmelweis Ignác (az anyák megmentője) elmélete vert gyökeret a hétköznapi gyakorlatban.

Bármilyen furcsának is hangzik, a második világháború borzalmai is segítettek a lélekszám növekedésében. A háborúzós kedvet legalább annyira visszavetették, hogy újabb világháború kitörésétől ne kelljen tartani. Hirosima és Nagaszaki példája nyomán mindenki rettegett egy totális atomháborútól. Mivel a történelem folyamán korábban vég nélkül zajló háborúskodások, a nyomukban csörtető ínségekkel és járványokkal, elmaradtak, nyilvánvaló, hogy a halálozási ráta csökkent, az elérhető életkor pedig megnőtt.

Minden bizonnyal a lélekszám növekedésének irányába hatott a már említett gazdasági világválság legnagyobb tanulsága is: nem elegendő az árucikkeket megtermelni – azokat el is kell tudni adni. Az eladáshoz pedig mindenekelőtt fizetőképes kereslet szükségeltetik. (A tengerbe öntött, eladhatatlan babkávé kevés közvetlen hasznot hajt.) A háború utáni új gazdasági rend kiépítői tehát hangsúlyt fektettek a fogyasztói társadalom megteremtésére. (Tőlünk nyugatra, ahol a győztes hatalmak – elsősorban az USA – pénzügyi lehetőségei ezt kivitelezhetővé tették. Nálunk sokáig a hiánygazdálkodás, egyfajta „polgári hadigazdálkodás” keretei között osztották fel a szűkös mennyiségben megtermelt javakat. Túltermeléstől nem nagyon kellett tartani.)

tablazat_3

Az adatsorokból jól látható, hogy folyamatos, meghatározó emelkedésben van a várható életkor, ahogy az egyre fiatalabb évjáratok kilátásait vizsgáljuk. Persze, kicsit csalóka is ez az értéksor, hiszen tudjuk, hogy azok közül, akik túlélték a legutóbbi világégést, igen sokan, igen magas életkort éltek meg. Ez az ellentmondás azonban csak látszólagos, hiszen a táblázat adatai nem az egyes egyénre, hanem az évjárat összességére vonatkoznak. Tehát nem arról van szó, hogy mindenki a feltüntetett életkort fogja megérni, hanem arról, hogy átlagosan fognak ennyi időt a Földön tölteni az adott generáció tagjai. Teljesen természetes, hogy lesz, aki kevesebbet, s lesz, aki többet él, mint a feltüntetett átlag.

A populáció növekedésének örvendetes ténye azonban rögtön feladatot is állított az emberi közösség elé. A megnövekedett lélekszám élelmezését meg kell(ett) oldani. Teljesen nyilvánvaló, hogy a korábbi mértékű népességet (olykor igen szűkösen) ellátó termés-mennyiségek nem elegendőek a megnövekedett – és folyamatosan növekedő – közösség fenntartásához.

A nép élelmezéséért felelős vezetőknek két út nyílt a probléma kezelésére: vagy új, addig nem használt, tápláléknak alkalmas fajokat vezetnek be a köztermesztésbe, vagy pedig a meglévő, hagyományos fajok (fajták) termesztésének, tartásának, tenyésztéseinek körülményeit változtatják meg oly módon, hogy az a hozamok (lehetőleg minél nagyobb mérvű) növelésének irányába hasson. Az agrár-fejlesztések, ilyen összefüggések mentén, világpolitikai kérdéssé nőtték ki magukat.

Az 1918. március 3-án, Szovjet-Oroszország és a Központi Hatalmak között megkötött békeszerződést „kenyér-békeként” is szokták emlegetni. Legfőbb célja ugyanis a Központi Hatalmak gabonával történő ellátása lett volna, a hatalmas síkságokról.

Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy a világ ma is egyfajta kenyér-békében él. Amíg az éhezés nem haladja meg a tűrhetőség mértékét a szegényebb régiókban sem, addig nyugalom lesz. Ám, ha ez elmúlik…

Hogyan sikerül biztosítani ezt az élelemre alapozott békességet, amikor a látszat szerint valakik elhíznak a jólétben, mások pedig elsenyvednek a nélkülözésben?

Mi a valós ára a nagyon nehezen fenntartott, viszonylagos ellátási egyensúlynak?

Erre az elmúlt 70 év agrártechnológiai fejlődése adja meg nekünk a választ…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>