Élni vagy létezni? – 5. Hol lakik az életerő?

Élni vagy létezni?

  1. Hol lakik az életerő?

 

A technika fejlődésével, s a XX. század elejének politikai fordulataival a végletekig felerősödött a vita arról, hogy létezik-e az az „életerőnek” nevezett misztérium, ami a holt anyagnak eleven jelleget kölcsönöz.

Az idealista és a materialista közelítés legmarkánsabb frontja e kérdés körül alakult ki.

A materialista vonulat képviselői minden követ megmozgattak, hogy bebizonyítsák, az anyagon kívül semmi más nem alkotja az élő lényeket – tehát minden metafizikai közelítés babonaság, butaság, s mint ilyen, teljesen felesleges. Ezért üldözendő is.

Érthető ideológiai okokból, a Szovjetunió e bizonyítások fellegvárává nőtte ki magát. Az akkor új, kommunista elveknek múlhatatlan szükségük volt természettudományos alátámasztásra, hogy az ádáz ellenségként kezelt „klerikális reakcióra” – ha lehet – halálos csapást mérjenek. Végső céljuk az Isten nélküli Teremtésről, az öntudatlan anyag tudatos életté fejlődéséről szóló elmélet kidolgozása és bizonyítása volt.

Oparin 1924-ben állt elő koacervátum-tézisével. Eszerint az őslégkör és az ősóceán körülményei között, a véletlenek nyomán, létrejöttek az első, bonyolultabb szerves molekulák, majd az óriásmolekulák, s ezek lassacskán rendszerré szerveződtek. Ebből lett végül az élet. Nem kellett hozzá Teremtő Erő, csak néhány villámcsapás, s összeállt az „ősleves”.

Erre a magyarázatra írta a Britannica korábban idézett szócikke, hogy az esemény csak homályos találgatás, nem bizonyított tény. Maguk a materialisták két táborra szakadtak a minőségi szintugrások értelmezésének kérdésében. Egyik részük azt mondja, folyamatos fejlődés eredményként álltak elő az új minőségek, másik részük azt vallja, hogy robbanásszerű változások hozták az új szinteket. Igaza lehet a Britannicának, nincs ez még kicsiszolva…

A kisebb ideológiai nyomás alatt munkálkodó tudósok, a világ más részein, egészen másfajta következtetésekre jutottak. Ők nem állították, hogy Isten nélkül is felépíthető az élet – sőt, meglepő módon – odáig jutottak, hogy már kétségbe vonták, létezik-e az élet. Mármint, emberi elmével felfogható módon, értelmezhető-e, mi is az az élet.

Ez a megfontolt elbizonytalanodásuk minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a materialisták dekadensnek nyilvánítsák a nyugati tudományt. Pedig, könnyen lehet, hogy csak őszinték voltak ezek a tudósok.

Lucien Cuénot (1865-1951) a következőképpen foglalta össze véleményét: „A sejtben semmi sem élő, csak maga a sejt egésze.”

A materialisták, értelemszerűen, a saját meggyőződésük bizonyítékát olvasták ki ebből (is).

Szent-Györgyi Albert az 1938-ban írt, „Az élet lényegéről” című rövid művében egy természettudós és egy laikus elképzelt beszélgetését adja közre. Arról beszélgetnek, mi az élet, miben nyilvánul meg lényege. A természettudós belefog egy béka-kísérletbe, melynek során kiműti az állat szívét, s fiziológiás oldatba meríti azt. A béka szív nélkül elugrál onnét, szíve pedig az oldatban dobog tovább. Él mind a kettő?

A szívet rostokra szedi szét, s azok, megfelelő közegben, továbbra is végrehajtják a kontrakció jelenségét. Élnek?

A rostokat is tovább darabolja, a végén különböző kivonatokat, porokat állít elő, melyeket, ha megfelelő közegben újra egyesít – mutatják a várt, élőre jellemző reakciókat. Élnek?

Bebizonyítja, hogy az adott összetevők ugyanolyan összetételű és szerkezetű, szintetikus molekulákra történő kicserélése nem változtatná meg a végeredményben megvalósuló reakciót. Az így összerakott mixtúra is él?

„– Foglaljuk hát össze a dolgot: élet tehát nincs.

– Dehogy nincs. Csak önmagában nincs. Élet van, csak nem lehet az anyagtól elválasztani. Az élet az anyagnak egy sajátsága, szerkezetének következménye. Olyan, mint a mosolygás. Mosolygás is van, de nem választhatom le azt az ajaktól, és nem tarthatom egyik kezemben, és a másikban az ajkat, mert a mosolygás nem más, mint az ajak játéka.”

Szent-Györgyi Albert egyáltalán nem volt szkeptikus. Hitt abban, hogy a tiszta fejjel, logikusan végrehajtott kutatómunka eredménnyel fog járni. Egy másik írásában a következőképpen foglalta össze a nehézségeket és a lehetőségeket:

„A természettudomány… nem tud felelni arra a kérdésre, hogy mi az élet, még arra sem, hogy van-e élet. Amit a természettudomány tenni tud, az nem több, mint hogy az élet egyes jelenségeit vizsgálja, vizsgálja a szervezeteket, azok felépítését, működését, hogy végül a sok-sok szerzett tapasztalat birtokában megértse, hogy hogy működhet, hogy állhat fenn, szaporodhat, küzdhet, érezhet az a csodálatos valami, amit élő szervezetnek nevezünk.”

Hát ez volt a különbség a két világrendszer tudományos gondolkodásában akkoriban. Az egyik megfejteni vélte annak a valaminek a spontán kialakulását, amiről, bonyolultsága okán, a másik oldal azt sem merte biztosra venni, hogy egyáltalán létezik.

Bizonyára mindenki találkozott már élete során szerény képességű, de nagy hanggal megáldott emberekkel. Olyanokkal, akiket az információ hiánya nem zavart abban, hogy kioktató előadásokat tartsanak a náluk csendesebb – és az esetek túlnyomó részében lényegesen képzettebb felebarátaiknak. Müller Péter frissen megjelent, Aranyfonál című könyvében azt írja, hogy itt, a Földön, a különböző mentális szinteket képviselő tudattartalmak összekeverve, egymás mellett élnek (szemben a másvilági elrendeződéssel, ahol a szintek elkülönülése valósul meg). A jelenünk egy olyan kor, melyben a sivárabb, hitványabb tudatszintek letapossák, vegetálásra kényszerítik az értékesebb szellemiség képviselőit.

Ez a fonák helyzet nem ropogósan friss állapot planétánk életében. Minden bizonnyal jó száz évvel ezelőtt, vagy egy kicsit még azelőtt kezdődhetett. A fent leírt kelet-nyugati gondolkodási anomália már ennek következményeként állhatott be.

Ernest Kahane (1903-1996) egy kicsit sarkosabban fejtette ki dilemmáját. „Tulajdonképpen le is mondhatnánk az élet szó használatáról, amikor jellemezni akarjuk az anyagnak azt a létezési és működési módját, ezt a magasabb rendű mozgási módját. Ebben az értelemben kockáztattuk meg azt a paradoxnak ható állítást, hogy az élet nem létezik.”

Hát, így néz ez ki. Minél többet tud valaki az élet működéséről, annál kevésbé hiszi, hogy bármi érdemit is megtudott róla. Ahogyan a régiek mondták: minél nagyobbra növeled tudásod, annál jobban fogod tudni, mennyi mindent nem tudsz még. De ne legyünk pesszimisták, induljunk el azon az úton, amit Szent-Györgyi az ajkak mosolygásával, Hugo De Vries pedig az anyagi alkotók kapcsolatának megismerhetőségével jelölt ki nekünk.

A megértés nehézségeit minden bizonnyal az okozza, hogy az élő anyag „speciális mozgása” egy teljesen más minőségű összefüggés-rendszert képvisel, lényegesen bonyolultabb külső és belső kapcsolatokkal, mint amire, az élettelen világ tanulmányozásánál valaha is példát találhattunk volna.

Nagyon egyszerű példán szemléltetve: az aratás, mint kampánymunka szervezetét és működését nagyon jól értette 150 évvel ezelőtt élt szépapánk. Pontosan tudta, mi a szerepe, feladata a kaszásnak, a kaszának, a fenőkőnek, a marokszedőnek, a szalmakötélnek, a kocsinak, lónak, asztagnak, cséphadarónak, de még a vízhordó fiúnak is. Nála jobban senki sem tudta ezt. De ha most feltámadna, s eljőne közénk, hiába mutatnánk be neki büszkeségünket, a modern, légkondicionált arató-cséplőgépet. Vagyis, a kombájnt. Hiába nyitnánk fel minden oldalról a burkolatokat, ő valószínűleg szent borzadállyal nézné az ezernyi, egymáshoz kapcsolt alkatrészt, s szörnyülködne a világ állapotán. Biztosan nem ismerné fel egyszerre a kaszát vagy a cséphadarót a gép-monstrumban.

Alighanem így jártunk mi is az élet működésébe vetett pillantásainkkal Még nem ismertük fel a végtelenül bonyolult szövet valódi mintázatát.

Erwin Schrödinger (1887-1961) osztrák Nobel-díjas fizikus, a kvantálás, tulajdonképpen a kvantummechanika egyik megalkotója a következőképpen látta az élet megismerhetőségének problémáját: „Mindannak alapján, amit az élő anyag szerkezetéről megtudtunk, arra kell számítanunk, hogy működése nem vezethető vissza a közönséges fizikai törvényekre. Mégpedig nem azért, mert létezik valami »új erő«, amely az egyes atomok viselkedését az élő szervezeten belül irányítja, hanem azért, mert az élő test konstrukciója egészen más, mint amit fizikai laboratóriumban valaha is megvizsgáltunk.”

Mielőtt bárki rálegyintene Schrödinger véleményére, mondván: mit tudhat erről egy fizikus – legyünk tudatában annak, hogy ez a tudós spekulatív úton, csak ülve és elgondolkodva a világ dolgain, a biológia tudományát is gyakorlatilag forradalmasította. 1944-ben írta meg a „Mi az élet?” című művét, melyben a negentrópiát tárgyalta. Logikai eszközökkel eljutott odáig, hogy leírjon egy óriásmolekulát, mely képes az élő anyagi rendszerek információit tárolni.

James D Watson, ki a DNS kettős spirál-szerkezetének feltárásáért Nobel-díjat kapott, emlékirataiban elmondta, hogy a gének kutatásához Schrödinger ezen könyve adta meg neki a lökést. Francis Crick (a másik tudós, akihez a DNS kettős spiráljának megismerését kötjük) sem tett másként – önéletrajzi könyvében ő is elmondta, mekkora hatással volt rá az osztrák fizikus hibátlan spekulációja a memóriaként viselkedő óriásmolekuláról. Ezek után, függetlenül attól, hogy a fizikában maradandóbbat alkotott talán, mint a biológia területén, mégiscsak elfogadhatjuk Schrödinger véleményét fajsúlyos kijelentésként.

Nem ugyanaz, mint Lenin útmutatása…

Az anyagszerkezeti relációk bonyolódásával Francois Jacob (1920-2013) Nobel-díjas francia biokémikus-genetikus is behatóan foglalkozott. Megállapítása szerint: „A dolgok minőségét az integráció változtatja meg. Hiszen egy szervezetnek gyakran vannak tulajdonságai, amik az alacsonyabb szinten nem léteznek. Ezek a tulajdonságok megérthetők az alkotóelemek tulajdonságaiból, de nem vezethetők le belőlük”

Ezen a ponton bukik el teljesen a redukcionista materialisták felfogása. Ők ugyanis úgy gondolják, hogy a megfigyelhető tények és események szerkezetének alapját, vagyis a világ metafizikai vázát, a fizikai tulajdonságok alkotják. Ha valamilyen minőséget nem tudunk összeegyeztetni megfelelő fizikai tulajdonságokkal, akkor nem állíthatjuk, hogy az a tulajdonság létezik.

Ebből azután ered néhány kényelmetlen, zavaró következmény. Például, hogy gondolatok sem létezhetnek akkor. Meg úgy, általában psziché sincs.

A következő meghökkentő fejleménye elméletük alkalmazásának, hogy, amennyiben két dolog között nincs anyagi, fizikai különbség, akkor a két dolog egyenértékű.  Vagyis, a Sixtus-kápolna mennyezetén csodálható freskó nem különbözik a véletlenül falra freccsent festéktől.

Van olyan ember, aki ezt komolyan is gondolja?

Maradjunk hát annyiban, hogy az élet kialakulásánál a holt anyag szerveződésében megjelent egy minőségileg új elem: egy abszolút integráció, mely az élővé szervezett anyag mozgását minőségileg új megjelenési és működési szintre emelte. Az ajkak mosolyogni kezdtek…

Hogy ez az új elem az anyag vergődésének vak játékából, vagy valami egészen másból eredt-e, arról még beszélgetnünk kell…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>