Élni vagy létezni? 50. – A történelem sodrában 5.

Élni vagy létezni?

  1. A történelem sodrában 5.

 

A kis kozmetikai kitérő után térjünk vissza egy kicsit a világháború utáni agrár-élelmiszeripari fejlődésre.

1860 és 1960 között a hagyományos talajhasználat uralta hazánk növénytermesztését. Ennek jellegzetességei közé tartozott a mélyművelés, a vetésváltás, a természetes és mesterséges eredetű trágyák együttes használata. A kémiai eredetű anyagok felhasználásának növekvő üteme jellemezte az időszakot. Esetenként nagyobb környezeti terhelés is megvalósult az ilyen irányú fejlesztés jegyében. A növényvédelem esetleges volt, a gyomirtás leginkább a mechanikai gyomirtásban testesült meg – ám ennek elmaradásai egy idő után a földek elgazosodásához vezettek.

Többnyire kis hatékonysággal működtethető, egyszerű eszközöket alkalmaztak a termelés folyamatában. A mélyítés-lazításos talajművelésről a mélyebb szántásra történt áttérés a terméketlen rétegek feltalajba keverésével hosszan tartó, komolyabb talajtermékenységi problémákat okozott. A korra jellemző sokszántásos rendszerek, a talajművelés sablonossága és a gyakori talajmozgatás miatt szerkezetromboló hatással voltak a művelt területre.

Az iparilag fejlett országokban az urbanizáció előrehaladása, nálunk a második világháború tragikus mértékű emberáldozata (s az újjáépítés munkaerő-szükséglete) kényszerítette ki a gépesítés előretörését. A múlt század negyvenes éveinek közepétől mind több területről szorult ki az igavonóerő, s adta át helyét a gépesített megoldásoknak. (Az csak egy szomorú adalék, hogy az igásállatok számának csökkenésével a helyben képződött istállótrágya mennyisége – vagyis a természetes tápanyagpótlás mértéke – is csökkent.) A vetésszerkezet is némileg módosult emiatt: az igásállatok takarmánya helyett árunövényt termelhettek a felszabadult területen. (Persze, volt, ahol más haszonállatok takarmányát állították elő a kérdéses felületen, de az igás-takarmány termelésének kényszere egyre csökkent.)

A betakarított termés mennyisége a termőhelytől, leginkább a talaj termőképességétől, az időjárástól és a termesztett növényfajtától függött.

Az 1960-as években tűnt fel, s az 1980-as évtized végéig volt jelen az intenzív talajhasználat korai változata. Teljesen természetes, hogy a fejlődésben kimutatható változások a talaj termékenységére s a termesztett növények potenciális hozamára koncentráltak, kiegészítve a növényvédelmi és növényápolási eljárások hatékonyabb változataival. Tréfásan szólva azt is mondhatnánk, hogy a termést befolyásoló tényezők közül csak az időjárás alakulásába nem nyúltunk bele – de ez így nem lenne igaz. Az öntözéses gazdálkodás egyre szélesebb terjedésével ugyanis a termőterület mikroklímáját, vagyis a natúr időjárást változtattuk meg.

A nagy termésekre törekvések korszakának is nevezték ezt az időszakot.

A műtrágyázás és kémiai növényvédelem kezdetben látványos sikereket hozott, ám a termelés volumenének fenntartása – egyre növekvő ráfordítások mellett is – esetlegessé vált. Az adott gazdaságon belül kevés növény intenzív termesztésére alapozott gazdálkodás, a sokmenetes művelés alkalmazásával, felerősítette a korábban beindult degradációs folyamatokat.

A talajok szerkezetének és termőképességének leromlása az 1990-es évtizedben kikényszerítette a modern intenzív talajhasználat megjelenését. Az új gazdálkodási rendszer akként deklarálja magát, hogy a korábbi, maximális hozamok megcélzásával szemben, az optimális termésmennyiséget célozza meg a művelt területen. A gazdálkodási egységek kevés, „piacképes” növényt termesztenek, mono- bi- és trikultúrás, helyenként vetésváltásos megoldásban. A felhasznált fajtáknak jól kell tűrniük az intenzív termesztés körülményeit. A korábbi időszakot jellemző, ún. feltöltő trágyázást elhagyták, a kultúra igényei szerint alakítják a tápanyag-utánpótlást – ami szinte kizárólag vegyipari eredetű.

Az új gazdálkodási felfogás központi eleme a talajok további pusztulásának megelőzése. A civilizáció fenntartásának oldaláról nézve ez mindenképpen üdvözlendő, ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a korábbi időszakok művelési hibái által okozott károk felszámolása, a termőföld szerkezetének, minőségének javítása csak részlegesen érhető el ezen az úton. A jelenlegi gazdálkodók legfőbb kihívása a további romlás megakadályozása – tudásuk és szakértelmük próbaköve az intenzív gazdálkodás hátrányainak kiküszöbölése.

Teljesen nyilvánvaló, hogy az intenzív termelési technológiák korai és modern változatai között a termelés fenntarthatóságának, vagyis a talajok megőrzésének tekintetében mutatkozik a legnagyobb különbség. Fontos dolog ez, hiszen nyilvánvaló, hogy a termőréteg tönkretételével (például egy sivatagosodás kiprovokálásával), civilizált társadalmi létezésünk alapjaiban rendülne meg. Azt is fontos azonban látnunk, hogy a modellváltás az alkalmazott fajták tekintetében elsősorban a termesztési körülményekhez való alkalmazkodásra koncentrál, a beltartalmi mutatók, mondhatnánk, másodlagosak.

Pedig abból a közelítésből, mi szerint a korábbi, maximális hozammal szemben az optimális hozam elérése az új felfogás célja, azt gondolhatnánk, hogy a termésátlagok lecsökkentek a modern intenzív termelés keretei között. Azt is gondolhatnánk, hogy ebbe a változásba éppen belefért a beltartalom javítása is, a korábbi értékekhez képest.

A valóságban azonban azt tapasztaljuk, hogy a termésátlagok rendre nőnek.

Mi okozhatja, hogy az optimális hozamok ma magasabbak, mint korábban a maximálisak voltak?

Mindenekelőtt a gazdálkodáshoz felhasznált fajták és kemikáliák egyre pontosabb passzítása. A fejlődés bő fél évszázaddal ezelőtti állapotában a vegyipar a köztermesztésben akkor meglévő fajtákhoz igyekezett kielégítő hatásfokú szereket előállítani. Időlegesen komoly eredményeket értek is el ezzel a metodikával. Egy idő után azonban kialakultak a közhasználatú szerekre érzéketlen gyomok, kártevők és kórokozók. Ezekkel szemben tehetetlenül állt a kémiai növényvédelem. Igen jellemző példája volt ennek a közönséges kakaslábfű előretörése a kukoricával bevetett területeken. A kukoricáról tudnunk kell, hogy mivel ritka térállású növény, így önmaga semmit sem tud tenni a gyomok ellen. Az ember célirányos gyomirtása nélkül nem lehet sikeres a növény termesztése. Vizsgálatok igazolták, hogy a gyomirtás nélkül művelt állomány termésátlaga kevesebb, mint egynegyede volt a gyomirtott kontrollénak.

A kukoricáról azt is tudnunk kell, hogy jól tűri a monokultúrát (azaz a saját maga utáni termesztést a következő évben). Ezt a tulajdonságát már régóta alkalmazzák a vetésforgó kialakításánál.

A gyomirtószerekről (herbicidekről) most annyit kell csak tudnunk, hogy pályafutásuk kezdetén alapvetően három kategóriába sorolták azokat, a felhasználhatóságuk vetületében. Egyszikűekre, kétszikűekre ható és totális hatású herbicideket különböztettek meg. Értelemszerűen, az egyszikű kukorica vegetációs idejében a kétszikűeket ölő szerek jöhettek számításba. Monokultúrás termesztésben éveken át.

Ennek két következménye is lett.

Felszaporodtak az egyszikű gyomok a kukoricatáblákban. A közönséges kakaslábfű (Echinochloa crus-galli), mely a világháború körüli években csak a hetedik leggyakoribb, kukoricát fertőző gyom volt, az első helyre rukkolt, s pozícióját mind a mai napig őrzi. Csak a mechanikai gyomirtás volt eredményes vele szemben, annak kivitelezése pedig, egy 70.000 tős, vagy annál sűrűbb, beállt kultúrában, meglehetősen sziszifuszi feladat.

Az évek elteltével azonban a második nem várt következmény is beállt: az atrazin-rezisztencia. Vagyis, az alkalmazott hatóanyaggal szembeni ellenálló-képesség bizonyos gyomfajok esetében. Az atrazin-rezisztencia legjobb példája a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus) esete. A háború utáni években még csak a 13. leggyakoribb gyom volt a kukoricatáblákon, a hetvenes évekre az ötödik helyre lépett fel, a nyolcvanas évek vége óta viszont már a második leggyakoribb gyom, a kakaslábfű mögött.

A kémiai fejlesztések szűk keresztmetszetét gyakran maga a megóvni kívánt növény élettani viselkedése jelentette. A számára káros hatóanyagot vagy koncentrációt nem lehetett alkalmazni a termesztése során, bármilyen jó is lett volna az technológiai szempontból. Elkezdődött hát a fejlesztés ezen a vonalon elindulva is: olyan új genetikájú kultúrnövények létrehozására, melyek ellenállóbbak a kémiai eredetű szerekkel szemben, mint elődeik voltak. (Tulajdonképpen az Amaranthusnál említett rezisztencia kialakulásának szelekciós gyorsítása volt a cél, a kultúrnövény vetületében.)

A természetes nemesítési eljárások egyrészről túl lassúnak bizonyultak, másrészről nem hozták a kellő hatékonyságú változásokat. A fejlesztés, a kilencvenes évektől, ekkor lépett a genetikai módosítás rögös útjára.

Ha nagyon egyszerűen akarnánk megfogalmazni a hagyományos (természetes) nemesítés és fajta-kialakítás, valamint a genetikailag módosított (mesterséges) faj(ta)-létrehozás különbségét, azt kellene mondanunk, hogy a hagyományos nemesítés csak olyan genetikai tulajdonságok rekombinációjával foglalkozik, melyek a szülő-egyedekben eleve jelen voltak. Ezzel szemben, a genetikai módosítás eljárása olyan, új tulajdonságokat épít be a létrehozott utódnemzedékben, melyek nem voltak jelen a szülőkben.

A GMO-fajták termesztésének kockázatával, eddigi aggasztó megnyilvánulásaikkal részletesen foglalkoztam pár évvel ezelőtt, az „Istent majmolva” című cikksorozatban. Most csak egy dolgot emelnék ki az akkori elmondásomból: a Roundup történetét. A glifozát hatóanyagú vegyszer minden növényt megöl. Totális gyomirtó. Ám sokra nem megyünk vele, ha a veteményt is likvidálja. Bejuttattak hát (először) a szója genomjába egy olyan gént, mely azt a tulajdonságot adta az új fajtának, hogy rezisztens lett a hatóanyaggal szemben. Tehát túlélte a tábla kezelését.

Néhány év elteltével azonban a glifozáttal szemben is megjelentek a rezisztens gyom-változatok. (Az élet él és élni akar.) Olyan specialitások is feltűntek, melyek növekedését éppenséggel serkenti a hatóanyag. Ezeket „szupergyomok” néven emlegetik. Csak a mechanikai gyomirtás maradt velük szemben is – kapa, balta, láncfűrész. Tulajdonképpen megismétlődött az atrazin-rezisztencia kialakulásának esete.

A „piacképes” fajták ebben a vetületben érdekes értelmezést nyernek.

„Piacképesnek” kell tekintenünk azt a fajtát, mely a modern intenzív talajhasználat körülményeire jól reagál, s megfelelő mértékű hozammal, közgazdaságilag is eredményessé teszi a termesztés folyamatát – a megrendelő által kívánt beltartalmi paraméterek elérése mellett.

Szomorúan jegyzem meg, hogy azok a bizonyos elvárt beltartalmi mutatók nem terjednek ki a vitamin- vagy organikus ásványi anyag-tartalomra.

Itt tartunk ma. Így tudjuk megtermelni a növekvő lélekszám kalória-igényét, a végletekig fokozódott urbanizációs nyomás árnyékában, egyre kisebb létszámú agrárium üzemben tartásával.

Teljesen egyértelmű, hogy a stagnáló (vagy csökkenő) népességű Európa olyan földrajzi területeken bocsátja áruba (vagy segélybe) a megtermelt többleteit, ahol nem tudják helyben megtermelni a szükségleteket. (Mindig is így volt ez.) Az is bizonyosnak látszik, hogy a hozamok növekedésével a többletek mennyisége is nő.

Manapság egyre többet hallunk a klímaváltozás miatt bekövetkező migrációról. A jelenség által érintett területeken, az időjárás tartós és kedvezőtlen változása miatt, hosszú távon veszélybe került az élelmiszerek megtermelésének korábbi volumene. Hiány, ínség, éhezés üti fel a fejét. A nagy elosztó rendszerek nem képesek úrrá lenni a krízisen. (Lehet, hogy az itt megtermelt többlet már nem is elég az ott megkeletkezett hiány fedezésére?) Tömeges migráció indult be, immáron sokadszor a történelem folyamán. A múltbéli tömeges migrációkat népvándorlásként emlegeti a történelem.

A kritikus területek tűrhetőségi szinten történő ellátása már nem tűnik biztosnak – ahogyan néhány résszel ezelőtt írtam, a „kenyérbéke” felborulni látszik. Hogy ebből mikor lesz kenyérharc, azt csak a Jóisten tudja.

A kontinenseket behálózó, nagy termelési rendszerek és kormányzatok azon dolgoznak, hogy úrrá legyenek a hiány-helyzeten. Sorsdöntő kérdés, hogy a hozamokat növelő új technológiák áttörése valósul-e meg hamarabb, a termelésre alkalmas területeken, vagy a klímaváltozás sokkhatása lesz-e a gyorsabb.

Mindenesetre nem valószínű, hogy a termelvények beltartalmának javítása mostanában éles napirendi kérdés legyen…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>