Élni vagy létezni? 51. – A történelem sodrában 6.

Élni vagy létezni?

  1. A történelem sodrában 6.

 

Az állattenyésztés fejlődése sem maradhatott el a társadalom urbanizációjának és a mezőgazdaság szakosodásának sodrában. Persze, meg kell jegyeznem, hogy maga a „fejlődés” fogalom, itt is, mint minden más vizsgált folyamat esetében, előjel nélkül értendő. Tehát nem siker-propagandáról szólok, hanem egyszerűen azt fejezem ki általa, hogy változás történt. Az idő előre haladtával más tartalmat vett fel e tevékenység, s ezzel együtt más eredményeket is produkált. Megpróbálom vázlatosan előadni, miben változott ez a tatalom, s ki-ki eldöntheti, szerinte merre mutat összességében e fejlődés iránya.

Mint a középkor táplálkozási szokásaival foglalkozó részben már előadtam, hazánk étkezési szokásaira jellemző volt a kisebb gabona- és nagyobb hús-fejadag abban az időben. Ehhez feltétlenül fejlett állattenyésztésre volt szükség, hiszen a táplálkozási célokat szolgáló állatokat valahogyan fel kellett nevelni. Azon túl, hogy a belföldi fogyasztást magas szinten tette lehetővé a korabeli  állattartás, azt is tudjuk, hogy jelentős mennyiségek kerültek exportra – Európa városainak állatvásáraiba, lábon odahajtva.

A tevékenység végzéséből legendás magyar foglalkozás nőtte ki magát: a hajdúk hivatása. A hajdúk (vélhetően eredeti változatban hajtók) fegyveres jószágpásztorok voltak, akik az állomány legeltetésével és vásárokra hajtásával keresték meg mindennapi kenyerüket. Fegyveres jelenlétükre egyrészt a jószágot pusztító vadállatok (farkasok, medvék, stb.), másrészt a rablók (alkalmasint portyázó törökök) ellenében volt szükség. Érdekességképpen meg kell említeni, hogy a török hódoltság idején az Ausztria, Dél-Németország és Észak-Itália felé bonyolított állatkereskedelem adta a Magyar Királyság bevételének nagyobbik részét.

Ez, a ridegtartásban gazdálkodó pásztortársadalom, jelentősen felértékelődött a török háborúk idején. A fegyverforgatásban is jártas, szilaj, nem egykönnyen ijedező hajdúkat szívesen fogadták fel fegyveres feladatok ellátására. A kisnemesekkel, végvári vitézekkel és a szökött jobbágyokkal együtt hamarosan egy új, fegyverforgató társadalmi réteget alkottak. A tizenöt éves háború alatt mind létszámuk, mind pedig jelentőségük megnőtt. Mint ismeretes, a Habsburgok által perbe fogott Bocskai István 1604-ben hajdúkat felfogadva szállt szembe az osztrákokkal.

Bocskai István nemcsak felfogadta, de le is telepítette a hajdúkat. Birtokain mintegy 9.000 vitéznek adott lakóhelyet. Szerződésük értelmében kollektív nemesi rangot kaptak, mentesültek a hűbéri szolgáltatások alól, de háború idején fegyverrel voltak kötelesek a harcban részt vállalni. A hajdútelepek azután országosan is megjelentek. Dél-Bihartól a Sajó-Hernád torkolatig, majd a Dunántúlon és Erdélyben is megjelentek. Számos község kötött hajdúszabadságot biztosító szerződést hűbérurával – az utolsó kontrakt éppenséggel Tarpa község és II. Rákóczi Ferenc között jött létre, 1708-ban.

A hajdúság intézményét, mely komoly szabadságot biztosított tagjainak a paraszti (jobbágy) létezéssel szemben, a központosított államhatalom minden erejével megsemmisíteni igyekezett a Rákóczi-szabadságharc bukása után. a hajdúk ebbe nem nyugodtak bele, folyamodványokkal, pereskedésekkel és birtokcserékkel igyekeztek szabadságukat megőrizni. Az Eszterházyaknak ajándékozott bihari hajdú települések például száz évig pöröltek kiváltságaik megtartásáért. E kiváltságok megőrzése azonban csak a Bocskai által telepített hajdú-közösségek egy részének sikerült, többszöri birtokcserével. Ezek, az „öreg hajdúvárosok”: Hajdúszoboszló, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúdorog, Hajdúhadház és Vámospércs azután 1791-től végleg különvált a megyei közigazgatástól, önálló hajdúkerületet alkotva.

Bármilyen hihetetlennek tűnik is, a fegyveres pásztorkodásnak ez a társadalmi (át)alakulása erős hatással volt az állattenyésztés fejlődésére.

Vitathatatlan, hogy a hajdúság intézménye mindig is a szabadság, az egyéni élet kiteljesedésének mintapéldája maradt a jobbágysorban élők számára. Az is kétségtelen, hogy a jogok bárminemű csorbítása és az adók emelése (mint az anyagi jog korlátozásának egyik módja) folyamatosan ellenkezést váltott ki az érintettek körében. Az ellenkezők egy része, miután protestálásuk elbukott, otthonát és viselhetetlennek ítélt kötelmeit hátrahagyva, bujdosónak, szegénylegénynek állt.

Ezek a szegénylegények a (fegyveres) pásztorok által használt réteken, legelőkön és erdőségekben találtak menedéket. A helyzet megítélésénél szem előtt kell tartanunk, hogy az akkori időkben még szó sem volt folyóink szabályozásáról, a mocsarak lecsapolásáról. Az áradások által érintett területek legfeljebb legeltetési célokat szolgálhattak, hiszen a növénytermesztés, a rendszeres vízállás miatt, abszolút bizonytalan eredményű volt ott. Ami szintén fontos: igen nagy kiterjedésű, több vármegyényi területekről beszélünk jelen esetben!

A fegyveres pásztorok maradéka, a zsombékok, lápok és áthatolhatatlan erdőségek tehát a szabadságra vágyó menekültek, a magyar rebellió fészkei voltak évszázadokon át. A központi hatalom fenyegetve is érezte magát általuk, különösen azért, mert a fegyveres ellenállás lehetőségét is magukban hordozták ezek a bujdosó-kolóniák.

Az elvadult, vízjárta területeket csak a pásztorok és a szegénylegények ismerték, az állami tisztviselők, katonák, pandúrok, zsandárok számára áthatolhatatlanok voltak. Kiterjedésük ugyanakkor lehetővé tette, hogy akár egész községek elbújhassanak benne, teljes állatállományukkal.

A tankönyvek szerint a szabályozatlan folyók kártételének felszámolása, vagyis egyfajta népjóléti cél kitűzése vezetett odáig, hogy a XVIII. század utolsó harmadában folyóink szabályozása, áradásaik mederben (gátak között) tartása megvalósuljon. Ez igaz is. De nem szabad azt sem szem elől tévesztenünk, hogy a folyamszabályozás egyúttal felszámolta a bujdosók menekülésének, társadalmon kívüli létezésének területeit is – vagyis likvidálta a rebellisek koncentrálódásának lehetőségét. A Habsburgok pedig mindennél jobban féltek a magyar rebelliótól.

Az intenzívebb mezőgazdasági művelés alá vehető területek mérete a folyamszabályozások következtében megnőtt. Ha már a lehetőség megadatott, a földművelők ki is használták azt. Gyorsuló ütemben vették szántóföldi művelés alá a kiszáradt egykori zsombékokat – minek következtében a hagyományos állattenyésztéssel hasznosított területek egyre zsugorodtak.

A juhászat hosszú távon is megsínylette a szerkezeti átalakulást. Az 1870-ben mért 14,3 milliós állomány 1895-re fele mértékűre, 7,5 milliósra zsugorodott. A csökkenés oka feltétlenül a legelőterület fogyatkozásában keresendő, a juhokat ugyanis nem lehet, nem érdemes istállózott körülmények között tartani.

A kecskék állományának alakulása a juhokéhoz hasonlított: az 1870-es 460 ezres létszám 1895-re 286 ezerre mérséklődött. (A kecskét ugyanúgy nem érdemes istállózni, mint a juhot.)

A hármas hasznosítású (tej, hús és igavonó-erő) szarvasmarha tartása átmeneti stagnálás után emelkedni kezdett. Az 1870-ben számlált 4,6 millió után, 1895-ben már 5,8 milliót tartottak az országban. Ennek oka az, hogy – szemben a juhval – a szarvasmarha sikeresen tartható istállózott körülmények között. A feltört legelők által betakarítható többlet-takarmány hozama magasabb marha létszám istállózott tartását tette lehetővé, mint amennyit a hagyományos, legeltetéses megoldás engedett meg korábban. (Takarmányozási értelemben többlet keményítő-értéket realizáltak.)

A sertés tartása is fellendült a többlet-takarmány lehetőségének hatására. Az 1870-es 3,7 milliós állomány létszáma 1895-re 6,4 millióra emelkedett. Látszólag a sertés is jól reagált az intenzívebb tartási körülményekre.

Ahhoz, hogy megértsük, milyen, nem látható változásokat okozott a haszonállatok élettanában és a végtermék minőségében az istállózás, vegyük szemügyre a sertés hízlalásának megváltozását.

A természetes takarmánybázison (legelőn) tartott sertések csak harmadik szempontként jelentkeztek a naturális gazdálkodás keretei között is. A ló és a szarvasmarha ugyanis nem hajlandó sertések után legelni. A faluközösségek tehát olyan területeket jelöltek ki a sertések legelőjeként, melyeknek talaját, növényzetét nem kedvelte a ló és a marha. Ezek általában a vizekhez közelebbi rétek és a két- és háromnyomásos gazdálkodás mellett az éppen pihentetett, ugaron álló földek voltak. Olykor a learatott gabona tarlóját járatták meg velük.

Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a legendává vált bakonyi sertést makkoltatták a kondások. Vagyis, a ligetes, erdősrészeken járatták az állományt, s a sertések felették a tölgyek elhullatott terméseit (is).

A Magyar Gazda 1855. évfolyam (V. 443) Gazdasági tanácsadás rovata a következőket írta: „Ellenben savanyú vízi füvekkel és kákával benőtt mocsaras helyeket és posványokat, hol a’ sertés dús táplálékot talál, nem lehet jobban használni, mint disznólegelőül. Továbbá jó hasznot hajtanak a’ sertések ugarokra, hol a’ földi kukatzokat, gilisztákat, egereket, csigákat és más ártalmas rovarokat kipusztítják, és a’ földet sok eke által ki nem irtható dudvától, minő például a’ sarlós bolonyik (sium falcaria) megtisztítják.”

A sertések legeltek, és emellett túrtak is. A talaj felső rétegében található növényi és állati maradványokat, képleteket is elfogyasztották. Mint az idézetből is látjuk, nélkülözhetetlen növényvédelmi „munkát” végeztek, vegyszerek nélkül. Mindeme haszon mellett, az így előállított hús minősége vitathatatlan volt. A magyar sertés (lábon hajtva) Angliáig is eljutott.

A legelőterületek beszűkülésével elsősorban a sertések hagyományos élettere szűkült be. Ennek egyik oka volt, hogy eleve is csak a sor végén vették figyelembe a disznók igényeit, s csak a lovak vagy marhák által nem kedvelt területekre hajtották ki állományukat. A legelők megfogyatkozásának idején is ez volt az alapvető szempont: mindenekelőtt a lábasjószágok igényét fedezni, s csak a maradék, többségében hitvány területeket hasznosítani disznójárásként.

A sertéstenyésztés jellegzetes módja volt a réti tenyésztés. A Csepel-sziget az egykori királyi kanászok telephelye volt. A Duna több száz kisebb-nagyobb szigete ugyancsak a sertéstartásnak adott helyet.

A XVIII. században már két változatát különböztették meg a legelőn tartott sertéseknek. Éppen a Hajdúságból fennmaradt feljegyzés említi a kinn háló nyájsertést és a naponta hazahajtott csürhét. Ismeretes a konda fogalma is: ezzel a tavasztól őszig legelőn tartott sertéseket illették. A Zselicségben és Nádudvaron a fóka (falka) kifejezés is használatos volt a legeltetett sertések állományára. (Megjegyzem, hogy a modern állattenyésztés a kor szerint elkülönített állatok csoportját nevezi falkának, magát az elkülönítést pedig falkásításnak.)

A két- és háromnyomásos gazdálkodás felszámolása, a norfolki négyes vetésforgó elterjedése további, hagyományos legelőterületeket szüntetett meg a sertéstartás féltermészetes takarmánybázisából. A történet kiteljesedését siettette az 1894. évi XII. (mezőrendőrségi) törvény hatályba lépése. A jogszabály a szarvasmarha, ló és juh által járt legelőktől tiltotta a sertéseket. A rendelkezés indoklása szerint a sertések rongálták a gyepet, illetőleg trágyájuk szennyezte a legelőt.

Az egyre nagyobb területre kiterjedő, s mind intenzívebbé váló növénytermesztés képes volt előállítani azt az abraktakarmány-többletet, mellyel az ólakba kvártélyozott sertések, immáron legeltetés nélkül is, megnövekedett létszámban, képessé váltak a népélelmezési és külkereskedelmi célok megvalósítását előmozdítani. Az elterjedő vegyes darával megkapták azt a keményítőértéket (kalóriát) melyből viszonylag hamar elérték a vágósúlyt.

A takarmányuk azonban jelentősen különbözött a korábban megszokottól. Szemes terményt nemigen láttak ugyanis a legeltetett disznók, csak, ha a tilosba szabadultak. Az ólban, kifutó akolban tartott sertések viszont nem találkoztak „földi kukacokkal, gilisztákkal, csigákkal és más ártalmas rovarokkal”, csak, ha feldúlták a szállásuk padozatát. A gazda viszont nem örült ennek, így megdrótozták a sertések orrát, nehogy véletlenül feltúrják az ól vagy akol alját. Nehogy megtalálják azokat az ásványi anyag- és aminosav-forrásokat, miket fajuk jellege szerint csak így tudnak szervezetükbe bevinni…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>