Élni vagy létezni? 52. – A történelem sodrában 7.

Élni vagy létezni?

  1. A történelem sodrában 7.

 

Ahogyan a növénytermesztés átalakulásának kapcsán már írtam, a mezőgazdasági fejlesztések menetében a felhasznált eszközök, anyagok és eljárások modernizálása mellett a termelés folyamatában részt vevő élő szervezetek átalakítása is jelen volt a modernizálás célirányos szakaszában.

Szarvasmarha-tenyésztésünkben és –tartásunkban a XIX. század utolsó harmadában vált kényszerítő erővé az állomány genetikai frissítése. Erre az időszakra tehető ugyanis, hogy a tej iránt igazi piaci kereslet alakult ki. A hagyományosan tenyésztett magyar szürke fajta tejhozama olyan csekély volt, hogy a saját borjai szoptatásán túlmenően, alig adott felhasználható vagy áruba bocsátható tejet. A többet tejelő svájci (helvét) tehenek behozatalára 1870-től került sor. 1875 és 1895 között a szimmentáli teheneket importálták, igen komoly létszámban. Elkezdődött a magyar tarka fajta (és tájfajtáinak) kialakítása, keresztezések által. A magyar szürke egyre inkább kiszorult a köztermesztésből.

A Keszthelyen kialakított, első, akkori mérce szerint modernnek tekinthető tejgazdaságot sorra követte a többi, szakosodott gazdaság felépítése.

Juhtenyésztésünkben a „selyemgyapjas birkák” behozatala volt a modernizáció első lépése. Mária Terézia 1773-ban alapított Budaörsön törzsjuhászatot. A merinói gyapjú magas ára miatt több alkalommal is importáltak Spanyolországból tenyészállatokat.  Az országos juhtörzskönyvezés alapelveit, a küllemi bírálatra és a gyapjúminősítésre is kiterjedően, 1858-ban fektették le. Az addig hagyományosnak tekinthető, ősi fajták a juhtenyésztésből is mind jobban kiszorultak.

1833-at írtak, amikor József nádor kisjenői birtokára hozta két sumadia kant és kilenc emsét. A később világhírre szert tevő magyar mangalica-tenyésztés alapjait ezekkel az állatokkal vetették meg. Fontos azonban látnunk, hogy a mangalica nem az ősi, történelmi fajtánk volt. Az akkor hagyományosnak tekinthető szalontai, alföldi és bakonyi sertésfajták éppen a mangalica előretörésének hatására fogyatkoztak meg. Egészen pontosan szólva: szinte teljesen eltűntek az állattartásból.

Gróf Széchenyi István vásárolta az első angol telivér lovakat. 1816-ban került Mezőhegyesre a gazdasági típusú lótenyésztésünket megalapozó anglo-normann mén, Nonius senior.

Ugyancsak Mezőhegyeshez köthető a Furiosonorth star (később mezőhegyesi félvér) fajtánk kialakítása. 1841-től kezdődően a Furiosó, majd később a North star névre hallgató ménekkel végzett fedeztetések eredményeként került a fajta kinemesítésre.

Gróf Széchenyi Istvánnak a magyar állattenyésztés előmozdítása érdekében végzett munkájáról feltétlenül tudnunk kell, hogy ő volt az, aki 1826-ban Pozsonyban, majd 1827-ben Pesten lóversenyeket rendezett, s 1838-ban a Magyar Állattenyésztő Társaságot is megalapította. A lótenyésztő munkásságáról ismert és elismert gróf Wesselényi Miklós (az árvízi hajós) nagy segítségére volt Széchenyi Istvánnak az állattenyésztés modernizálásáért végzett munkájában.

A fajtaváltásokkal egy időben jelentkezett igény a termelési, tenyésztési, tartási eljárások korszerű ismereteire is. A feladat jól képzett emberfőket igényelt. A gazdálkodás folyamatában sikerrel közreműködni képes szakemberek képzése először 1782-ben indult meg, Budapesten, az Állatorvosi Főiskolán.

Nagyváthy János javaslatára Festetics György Gróf 1797-ben, Keszthelyen megalapította a Georgikont, Európa első önálló mezőgazdasági felsőfokú tanintézetét. E tanintézet hátterével jelentős erőfeszítéseket tettek a gazdálkodás előmozdítására, az egységes szakirodalom létrehozására.

Albert Kázmér herceg Magyaróváron alapított mezőgazdasági tanintézetet, 1818-ban.

Debrecen városának és birtokosságának jelentős anyagi és erkölcsi támogatásával 1868-ban nyitotta meg kapuit a Debreceni Országos Felsőbb Gazdasági Tanintézet, Debrecen-Pallag pusztán.

Egy évvel később, 1869-ben Kolozsvárott és Kassán alakultak mezőgazdasági tanintézetek, azaz gazdatiszt-képzők.

A nemzetközi és hazai, már ismert eljárások oktatása mellett – természetszerűleg – igény mutatkozott új anyagok, eszközök, illetve eljárások kutatására is. Ennek jegyében hozták létre 1896-ban az Állatélettani és Takarmányozási Kísérleti Állomást, 1898-ban a Magyar Állami Baromfikísérleti Tangazdaságot, 1899-ben az Országos Gyapjúminősítő Intézetet, 1903-ban pedig a Magyaróvári Tejkísérleti Állomást.

Ebben az időszakban kezdődött az állattenyésztő szervezetek megalakulása. 1885-ben az Országos Törzskönyvelő Bizottságot hozták létre, melynek tevékenysége révén beindult a törzskönyvelő egyletek szervezése.

A Károlyházai Szarvasmarha Ellenőrző Egyesületet 1910-ben hozták létre, mintájára hamarosan több vármegye is életre hívta saját intézményét. Az első világháború végére azonban az ellenőrzés gyakorlatilag teljesen megszűnt.

Csonka-Magyarországon, az ellenőrzés újjászervezésének jegyében, 1920-ban kezdte meg tevékenyégét a Fejér Megyei Tejellenőrző Egyesület. A II. világháború kitörésének idejére már országos lefedettségű volt a szarvasmarhák kontrollja.

A Hússertéstenyésztők Országos Egyesülete 1923-ban, a Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete pedig 1927-ben látott munkához. Ez a két szervezet végezte a sertések törzskönyvezését, országos lefedettséggel.

A Baromfitenyésztők Országos Egyesületét és a Juhtenyésztők Országos Egyesületét 1937-ben alapították.

A tenyésztési irányok, a vérvonalak, a keresztezésekkel létrejött hibridek gazdasági teljesítményének lekövetéséhez, összeméréséhez megfelelő hátteret és alapot biztosítottak ezek az intézmények. A megfelelő minőségű tenyészállatok célba juttatásának azonban komoly akadálya volt a távolság. Falun már régóta bevett szokás volt, hogy a megfelelően jó genetikai tulajdonságokkal bíró apaállatokat több gazda anyajószágaihoz is elhajtották, így biztosítva a megfelelő párzást ott is, hol csak „vendég” volt a kiválasztott apaállat. Országos távolságokra azonban nem lehetett ezt a pároztatási eljárást kiterjeszteni, hiába mutatkozott igény a kiemelkedő teljesítményű egyedek közreműködésére.

Ezt a helyzetet oldotta fel a művi megtermékenyítés (inszeminálás) eljárásának kidolgozása és bevezetése. A módszer lehetővé tette, hogy az apa örökítő anyaga akár kontinenseken átívelő távolságokra is eljussék, a nagy értékű jószág utaztatása nélkül is. Az újszerű eljárás koordinálására és felügyeletére 1947-ben létrehozták az Országos Mesterséges Termékenyítő Főállomást.

1948-ban (Rákosiék hatalomátvételét, a fordulat évét követően) az akkori kormány megszüntette az addigi állattenyésztési szervezeteket.

Azt mondják, a határozott cél nélküli hajósnak mindig rossz irányból fúj a szél. Az állattenyésztésnek, mint minden emberi ténykedésnek, kell tehát, hogy legyen valami egyértelműsíthető célja, különben parttalan és eredménytelen rögtönzésekbe fulladna az egész. Miként tudjuk megfogalmazni a tenyészcélt, illetve a tenyészirányt? A szakirodalom szerint:

„A tenyészcél gazdasági állataink azon megkövetelhető és elvárható tulajdonságainak összességét jelenti, amelyeket a termelés szempontjából kívánatosnak tartunk és elérésükre nemesítési tevékenységünk során törekszünk. A tenyészirány pedig azokat a lehetséges lépéseket, módszereket foglalja magába, amelyeket e cél elérése érdekében alkalmazunk.”

Nagyon fontos, hogy a megfogalmazásból jól lássuk: csak a termelés szempontjából kívánatosnak tulajdonságok elérését célozza meg az állattenyésztői munka! Nem tud, nem is képes olyan szempontok beépítésével foglalkozni, melyek nem kívánatosak a termelés aktuális értelmezése szerint. Tehát: ha a végtermék ásványi anyag tartalma nem szerepel a követelmények között, annak optimalizálása nem lesz a tudatos tenyésztői, termelői munka céljai között megfogalmazva. Elérésére tehát csak véletlenül lesz mód és lehetőség.

Félreértés ne essék: ez nem valamiféle összeesküvés vagy lelketlenség eredménye! Kőkemény természeti és gazdasági körülmények alakítják ilyenné a szemléletet. Egyértelmű, hogy a tenyésztett, tartott állatok igényeinek minél magasabb szintű kielégítése, komfortérzetük minél stabilabb biztosítása szükséges lenne a legjobb vagy a legjövedelmezőbb termelés megvalósítása érdekében. Ezt azonban csak (olykor igen komoly) anyagi áldozatok árán tudja megoldani az állattenyésztő.

Itt pedig elérkeztünk a korábban már többször felemlegetett közgazdasági kényszer esetéhez.

A meghatározott gazdasági és társadalmi, makro- és mikroökonómiai közegben folyó termelés esetében ugyanis korántsem bizonyos, hogy a tevékenység végzése által elérhető jövedelem akkor lesz maximális, amikor a jószágok jól érzik magukat, vagy éppenséggel a termelési képességük felső határán teljesítenek.

A gazdasági, gazdaságossági kérdések teljesen eltérően viselkedhetnek, mint az egyszerű természeti jelenségek. A bekerülő és a kibocsátott termékek árarányának (agrárolló), vagy akár a nemzeti valuták keresztárfolyam-változásai nyomán beálló export-import áreltolódások jelentősen befolyásolhatják a termelés jövedelmezőségét, az alkalmazott anyagok, eszközök és technológiák megválasztását.

Az állattenyésztő (sem) nem tud tehát minden szempontot figyelembe venni tevékenysége folytatása közben, csak azokat, amelyek kielégíthetőek, magának a tevékenység folytatásának gazdasági veszélyeztetése nélkül. Nagyon leegyszerűsítve a kérdést, azt mondhatjuk, a tenyészcél kialakítása ma olyan állatpopulációk kialakítása, amelyek gazdaságosan termelnek. A tenyészcél ökonómiai megközelítésben tehát azt jelenti, hogy nem a legtöbbet vagy a legjobb minőséget termelő állatok és az általuk megkívánt környezeti feltételek együttes megalkotása a cél, hanem a gazdaságosan termelő állatok és a gazdaságos termelést biztosító körülmények komplex kialakítása.

Könnyen beláthatjuk, hogy ebbe a célfüggvénybe nem fér bele az abszolút maximális minőség. Ebben csak relatív minőség tud megvalósulni: az elérhető legnagyobb minőség – ami, ugyebár eleve sokkal alacsonyabb értéket hordoz magában.

Ilyen értelemben, a tenyésztés és tartás céljának az az állat(csoport) felel meg leginkább, mely azonos költségszintet jelentő tartási, takarmányozási (stb.) körülmények között jobb szaporulatot, nagyobb termelési eredményeket ér el. Következésképpen a gazdasági tenyészcél az adott, vagy ésszerűen megváltoztatható körülmények között a legjobb teljesítményre képes állomány kialakítására való törekvést jelenti.

A szakosodás, mint részben a közgazdasági szorításból fakadó kényszer, a megalkuvások első számú kiváltó oka. Általa múlik el a minden szempontot mérlegelő emberi tevékenység, s alakul ki a csekély számú aspektusból építkező munkavégzés. Igaz ugyan, hogy a kevesebb maradék szempontot részletesebben vizsgáljuk meg ilyenkor, de tevékenységünk elveszíti eredeti, totalitárius jellegét. A megmaradt szempontok ugyan árnyaltabban, részletesebben kerülnek kidolgozásra, ám a végeredmény, úgy összességében, szerényebb lesz, mint a szakosodás előtt volt. Legfeljebb nem mérjük a figyelmen kívül hagyott aspektusoknak az egészre gyakorolt hatását.

(A legkorszerűbb, automatizált gépkocsi gyárban dolgozó szakember rendkívül precízen végzi el munkáját – sokkal precízebben, mint Karl Benz tette annak idején. Mégsem állít elő teljes autót, mint annak idején Benz tette.)

Nagyon úgy néz ki, az idő előre haladtával, hogy emberi tevékenységünk horizontálisan beszűkül, ahogyan a szempontjaink fogynak, ugyanakkor vertikálisan elmélyül – egyre precízebben oldjuk meg az egyre kevesebb maradék aspektust.

Így múlik a világ dicsősége, így pusztul az előállított minőség – még az állattenyésztésben is.

 

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>