Élni vagy létezni? 53. – A történelem sodrában 8.

Élni vagy létezni?

  1. A történelem sodrában 8.

 

Ha már a fajtaalakítási, nemesítési tevékenységnél tartunk, nem kerülhetem el, hogy újból elő ne hozzam a darwini evolúciós elv tarthatatlanságát. A részünkről hasznosnak ítélt tulajdonságokkal bíró élőlények kinemesítésének folyamata ugyanis ékes és szilárd bizonyítéka annak, hogy intelligens beavatkozás nélkül még a fajták megváltoztatása sem bizonyos. Akkor vajon mi a helyzet a fajokkal?

Az evolúciós elmélet arra épít, hogy az egyedfejlődés során véletlenül létrejött, szerencsés gének (génkombinációk) öröklődésével, hosszú távon kialakul az új faj, mely mind geno- mind pedig fenotípusában rendelkezik a kívánatos új tulajdonsággal. A szerencsés génekkel nem rendelkező egyedek pedig általában eltűnnek az élet színpadáról, átengedve a terepet az életképesebb rokonaiknak. A természet ugyanis kipusztítja az életképtelen változatokat.

Minden, látszólagos logika ellenére, súlyos fenntartásokkal kell kezelnünk ezt az érvelést. Mindenekelőtt azért, mert rettentően fonák folyamatot tár elénk. Azt állítja, hogy a mű (ha az élővilág egészét műnek tekintjük) a vak véletlen nyomán, mint egy massza, a kívántnál sokkal nagyobb terjedelemben kialakul, majd érkezik a cenzor, s kihúzza, kidobálja belőle a felesleget, így alakítva ki a tényleges végeredményt. Vagyis, a tulajdonképpeni, érdemi munkát a cenzor végzi el. A Teremtő Isten helyett egy pusztító démon?

Persze, ha elfogadjuk, hogy ez így van, akkor az elmélet alkotója, terjesztője már el is ért egy érdekes célt: örülhetünk, hogy véletlenül létrejöttünk, s a nagy cenzor nem pusztított (még) el minket. Teremtői célt, atyai gondoskodást ne is várjunk, tegyen minket boldoggá a tudat, hogy elkerültük a gonosz démon figyelmét, s nem foglalkozott velünk.

De hogyan is néz ez ki a genetika színpadán?

Ha az élőlényben található tulajdonságok egy csoportjára koncentrálva, olyan környezeti feltételeket teremtünk, melyek az adott jellegzetességek feldúsulását teszik lehetővé az utódokban (célzott, irányított szaporítás), akkor több-kevesebb generáció életre hívása nyomán elérhetjük az általunk megcélzott tulajdonságokkal bíró fajta kialakulását. Célunk elérésének záloga, hogy az utódok közül a szaporodásból kizárjuk azokat az egyedeket, melyek az elérni kívánt tulajdonságokkal (hívjuk ezeket egyszerűen fajtajellegnek) nem rendelkeznek. Vagyis, cenzorként kell közreműködnünk az új változat létrehozásában.

Az a helyzet ugyanis, hogy a fajták kialakításánál olyan csekély mértékű változás áll be egy-egy generáció alatt a genetikai módban, amely még megengedi, hogy célirányosan létrehozott új egyedek képesek legyenek a korábbi tulajdonságokkal bíró egyedekkel szaporodni, s velük fertilis utódokat világra hozni. Az új tulajdonságok koncentrálása tehát megreked, A (vér)vonal kialakítása lelassul, a faj, kohéziós erejénél fogva, nem engedi eltávolodni az új tulajdonsággal bíró egyedeket, mintegy magába olvasztja őket. (Nem véletlen, hogy a fajták előállításánál fizikai, térbeli izolációt kell alkalmazni a szaporításra szánt és az abból kizárni kívánt egyedek között.)

A fajok szétválása nem is olyan egyszerű tehát, mint ahogyan azt Darwin és követői hiszik. A fajok jellegét, biológiai értelemben a fajhoz tartozást meghatározó alapvető génkészlet elemei sokkal erősebben kötődnek egymáshoz, mint azt a változékonyság elméletének hívei hírelik. (Részletkérdésekben, mint például a szőrzet színe hossza, mintázata, vagy lefutása, akár sok variánssal is találkozhatunk egy fajon belül – mint a kutyáknál vagy a macskáknál. Ezek a jegyek azonban nem lényeges vonatkozásai a fajhoz való tartozásnak – így a legkülönbözőbb kültakarójú egyedek is képesek egymás között szaporodva termékeny, s minden bizonnyal érdekes, új habitusú utódokat létrehozni – azaz, a fajt fenntartani. Ám bármennyire hasonlít az egymással párzó ló és szamár külső megjelenése egymáshoz, utóduk, az öszvér már nem lesz termékeny. A fajhoz tartozást meghatározó gének lényeges vonatkozásában ugyanis annyira elértek egymástól a szülők, hogy túllépték a közös fajhoz tartozás kereteit.)

A spontán mutációk által indukált változások tekintetében, mivel azok véletlenszerűen állnak be az egyedek életében, nem számolhatunk általános, a populáció nagy részére kiterjedő, azonnali megjelenéssel. A nagyon csekély számban megjelenő módosulások felszaporodásához viszont, csakúgy, mint a tudatos nemesítői munka esetében, szelekciós beavatkozás szükséges. Vagyis, a szaporodásból ki kell rekeszteni a hagyományosnak tekinthető génkészlettel bíró egyedeket, tehát: cenzúrázni kell.

A cenzúrázás viszont eleve egy tudatos tevékenységet feltételez. De hogyan lehet képes a természet tudattalan változása a véletlenül kialakult változatokból a legjobbakat kiválasztani?

Ezt a dilemmát a darwinizmus követői azzal intézik el, hogy a legjobb változatot behelyettesítik a legpasszentosabban alkalmazkodó változattal. Tegyük fel, hogy így van. Vizsgáljuk meg, mihez kell alkalmazkodniuk az eredeti és az értelmes beavatkozás nélkül létrejövő új változatoknak!

Csoportosítsuk a környezet (a tudattalan cenzor) változásait aszerint, amilyen mértékben a létfeltételekre hatással vannak! E logika mentén két fő csoportot alakíthatunk ki: az élet körülményeit alapvetően befolyásoló és az életkörülményekre csak felszínes hatással bíró környezeti változások csoportját.

A csekély behatással bíró környezeti változások nem feltétlenül okoznak tartós genetikai módosulást. Példának okáért nézzük meg a mérsékelt égövi állatok kültakarójának a kérdését. Nyáron levedlenek, télire pedig dús szőrzetet növesztenek. Ám nem tekinthető külön fajnak a nyári és a téli bundával felszerelkezett kutya. Más kérdés az, hogyan alakult ki ez a képességük. A meleg éghajlathoz szokott kutya „tanult-e” meg szőrt növeszteni, vagy a hideg égövi sajátította-e el a vedlés művészetét?

A változások és a változásokhoz való alkalmazkodás értékelésének kérdésében egy nagyon masszív logikai kérdésbe ütközünk. A megszokott életkörülmények között élő lénynek miféle információja lehet egy esetleges jövőbeni változásról? Mit tudhat a hidegről az a kutya, amely mindig melegben élt? Márpedig, ha a szervezetének semmi ismerete nincs a hidegről, mi alapján indul be a szőrzetét dúsító genetikai, élettani, anatómiai folyamatsor? És mikor indul be?

Ha már a melegben „felöltözködik”, az a pusztulásához vezethet, hiszen az érvényes környezeti paraméterekkel ellentétben álló, tehát káros minőséget hordoz az egyed. A darwinisták szerint pedig ilyenkor jön a nagy cenzor, s elpusztítja az életképtelen változatot. Semmivel sem jobb a helyzet akkor sem, ha állatunk bevárja a hideget. Mire szervezete kitanulná az új környezetet, s alkalmazkodna hozzá, ugyancsak el fog pusztulni, mivel éppen a ritka szőre miatt megy szembe környezete elvárásaival. Ennek okán kikerülhetetlenül találkozik a cenzorral.

Egyetlen megoldás maradna, mely minden éghajlati körülmény között biztosítaná a kutya fennmaradását: sűrű és ritka szőrzetű egyedek arányos létszámban születnének, s a környezeti szempontokból éppen nem megfelelőek elpusztulnának. Azt ugyanis, hogy a pillanatnyi évszaknak éppen megfelelő szőrzet vedlés és dúsulás ciklikus változásával kialakuljon, felejtsük el! Az évszakok rendszeres változásának felismerése, előrejelzése már intelligenciát feltételez, s a darwini modell ezzel nem számol! A véletlennek nincs tudattartalma!

Az életkörülményeket mélyrehatóan befolyásoló környezeti változásokkal még durvább a helyzet. Vegyük példának az oxigén létét vagy nemlétét. A gázcseréjüket kopoltyúval lebonyolító halak a vízben oldott oxigént képesek felhasználni a sejtjeikben zajló terminális oxidáció végrehajtásához. Létük fenntartásának közege tehát a víz. Amelyben meglehetősen csekély az oldott oxigén. Anatómiai, élettani felépítésük nem teszi lehetővé a víz nélküli létezést. Hiába segítenénk tehát nekik azzal, hogy rábeszéljük őket a lélegzésre (mondván, a levegőben mégiscsak több az oxigén, mint a vízben) – a partra vetett hal elpusztul. Nincs felkészülve a változásra. Nem fejlesztette ki anatómiai képleteit és élettani folyamatait az új közegben való fennmaradásra.

A halnak sincs információja arról a másik közegről (levegőről, illetve szárazföldről), tehát semmi nem indukálja, hogy akár a geno- akár a fenotípusában megjelenjenek azok az új tulajdonságok, melyek a lehetséges idegen közegben való fennmaradásban megsegítenék. (Nem tudunk róla, hogy például a pontyok ivadékai között nagy számban fordulnának elő tüdős változatok, melyek elpusztulnak, ha nem veti szárazra őket a hullámverés.)

Évekkel ezelőtt már leírtam, most csak megismétlem: a darwini elgondolás követői a variánsok nagy számára és az évmilliárdok múlására vezetik vissza a fajok fejlődését. Mint fentebb láttuk, azok a bizonyos variánsok nincsenek jelen nagy számban. A rendelkezésre álló idő pedig sokkal rövidebb, mint amivel ők operálnak. A partra vetett halnak mindössze annyi ideje van az evolúció végrehajtására, amíg meg nem fullad. Ezalatt kellene az új tulajdonságokkal (tüdő, végtagok, stb.) rendelkező, szaporodásra képes utódo(ka)t világra hoznia. Ellenkező esetben a parton vergődő hal evolúciós zsákutcává válik csupán.

A törzsfejlődés darwini értelmezését tovább nehezíti – azt is mondhatnám, ellehetetleníti – hogy azoknak a nagymértékű változásoknak a megvalósulásához, melyek különálló fajok kialakulásához vezetnének, nem elegendő egyetlen vagy néhány gén módosulása. Az élettani folyamatok generális megváltozásához, új funkciók és új organellumok kiépüléséhez (mivel több új fehérje kódolása szükségeltetik hozzájuk) számos új gén megjelenése kellene, úgy, hogy az általuk kódolt enzimek és fehérjék majd térben és időben tökéletes harmóniában működjenek együtt. Mivel az elmélet a tudattalan természet hatásaival számol, ezek a módosulások csak spontán mutáció eredményeként láthatnának napvilágot – s erre, a valószínűség számítás szabályai szerint csak olyan kicsiny esély mutatkozik, mellyel érdemben nem számolhatunk.

Ráadásul, az ivarosan szaporodó fajok esetében ennek az egyébként is lehetetlenség-számba menő véletlen változásnak egyszerre kellene megtörténnie a hímben és a nőstényben, úgy, hogy ők nemzzék majd az új képességekkel rendelkező faj első egyedeit. Ez bizony még tovább csökkenti a változás lehetőségének esélyét, egészen a gyakorlati nulláig. (Persze, előfordulhat, hogy domináns-recesszív öröklésmenet esetén elegendő, ha az egyik szülő birtokolja az új, domináns géneket. Ez esetben viszont fennáll a recesszív gének továbböröklésének a valószínűsége, ami azt is nagyjából magában hordozza, hogy az új és a régi változatok továbbra is szaporodhatnak egymás között, vagyis a faj szétválása nem történik meg. Annak ugyanis, hogy az új egyed egyúttal új fajt is jelentsen, előfeltétele, hogy nem lehet genetikailag kompatibilis azzal a régi fajjal, melyből kifejlődik, tehát recesszív módon sem hordozhatja annak mutáció előtti génjeit.)

Úgy tűnik, minél jobban belemegyünk a genetikai változások szabályiba és környezeti paramétereibe, annál kevésbé tarthatóak Darwin másfél évszázaddal ezelőtti megállapításai. A szerző mentségére legyen mondva, hogy amikor felállította több sebből vérző elméletét, a genetikai ismeretek még igencsak gyerekcipőben jártak. Ám az eltelt idő alatt éppen ez a tudományterület fejlődött a legnagyobbat az életet kutató szakterületek közül. Jelenkori követői lemaradtak volna erről?

 

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>