Élni vagy létezni? 56. – Nincs új a Nap alatt semmi…

Élni vagy létezni?

  1. Nincs új a Nap alatt semmi…

 

Azt gondolom, életünkre két jelenség tud romboló hatással lenni, amúgy békés körülmények között. Az egyik a divat, míg a másik a megszokás. Amikor a divat tombol hurrikánként gondolkodásunk lankái felett, hajlamosak vagyunk minden már meglévő értéket kidobni, megsemmisíteni, az újszerűség oltárán áldozva fel mindent, ami valaha is jó volt. Ilyenkor nem számít, sem abszolút, sem relatív mértékben, hogy az adott tárgy, módszer vagy gondolat hasznos-e, hasznos volt-e valaha is – pusztulnia kell, mert a még ismeretlenebb értékű új követeli a helyét. Előfordul, persze, hogy később, általában véletlenül, újra felfedezzük ezeket a kidobott alkotókat majd, mint értéket, s kis szerencsével, a divat hullámainak hátán, újra besodródhat életünk háborgó tengerére.

A megszokás, mint másik végzetes szelekciós megoldás, alapelveit tekintve, majdnem ugyanígy működik. Annyi a különbség, hogy esetében halálos szélcsend lankasztja az életünk tengerét átszelni kívánó hajók vitorláit. Nem történik semmi, nem változik semmi, mert nem mérjük fel a használatban álló tárgyaink, anyagaink, elveink abszolút vagy relatív hasznát. Úgy vagyunk vele, ha jó volt tegnap, jó lesz az még holnap is – minek vacakoljunk azok részleges vagy teljes cseréjével, megújításával. Irtózatos mértékű, s korán elszenvedett veszteségnek kell általában beállnia ahhoz, hogy továbblépjünk szélvédett lagúnánk rothadó vizű pocsolyájából.

Mindazonáltal a két változatnak létezik egy olyan kombinációja, mely gyilkosabb, mint azok egyenként valaha is lehetnének. Ez pedig úgy néz ki, hogy a tradicionális értékeink egy részét (akár jelentős hányadát) kisepri lelkünkből és szellemünkből a divat vihara, majd ezek a divatos, ám haszontalan (esetleg éppen káros) újdondász irányzatok betelepülnek a helyükre. Örökre, kirobbanthatatlanul.

Azért tragikus ez a konstelláció, mert a világ irodalmárainak megfigyelései és tanúságtételei szerint valami jó, csak úgy magától, soha nem jön divatba. Esély sincs hát rá, hogy a divat-cunami áldást szórjon a fejünkre. (Az aranyesőt sem mondanám annak, amikor 200 kilométeres sebességű szél veri a szemünkbe, amiről már rég letépte a munkavédelmi napszemüveget.)

Az a helyzet, hogy az életünk minőségéért, egészségünk alakulásáért felelős anyagok és eljárások egész sorát ismerték felmenőink a történelem során. (Elegendő, ha nagymamáink megelőző- esetleg gyógyító beavatkozásait felidézzük magunkban.) Azt nem mondanám, hogy közönséges, de mindenképpen természetes anyagok és eljárások probléma-orientált alkalmazásával avatkoztak be a dolgok kibillent menetébe, s szabtak új, reménytelibb irányt a betegségek lefolyásának. Ha közreműködésüknek azt a szegmensét vizsgáljuk meg, mely a betegek okszerű táplálását, a gyógyító hatásúnak szánt ételek és italok, a hozzájuk felhasznált gyógy- és fűszernövények horizontját villantja fel, okkal és joggal állapíthatjuk meg: Hippokratész elveit alkalmazták, az ő tanításai nyomán kezelték a rájuk bízottakat. Pedig soha nem tanultak orvosi karon. Jószerével orvoslásnak sem tartották saját ténykedésüket. Csak tették, amit generációk óta az őseik is tettek: gyógyították egymást a jól bevált receptekkel.

Anyagaiknak, eszközeiknek is közérthető, egyszerű nevük volt.

Aztán jött egy vihar, a divatossá váló tudomány vihara, s átírt sok mindent. A gyógyításban részt vevő személyek, anyagok és eszközök neveit, de még a betegségek nacionáléját is. Megoldást hozott sok bajra, mely halálosan rettegett (vagy rettegetten halálos) volt addig, de el is feledtetett megannyi jó eljárást, melyek az apró-cseprő problémák helyretételét szolgálhatták volna továbbra is.

Az elmúlt évszázad teljesen átalakította a betegségekhez – különösképpen a gyógyuláshoz – való viszonyunkat. A legapróbb tünetecskével is orvoshoz rohanunk – ha lehet, azonnal egy specialistához -, a megyeszékhelyre, ha járhatóak az utak, de a főváros még jobb lenne, csak találjunk kontaktszemélyt, aki beajánl, hogy biztosan jó helyre vigyük a felépülésünkre szánt bankókat.

Persze, teljesen egyértelmű, hogy fűbe-fába kapaszkodik, akinek baja van. Csak azt is látnunk kell, hogy a betegségtudat, a betegségektől való félelem lassan teljesen eluralkodik társadalmunkon. Úgyhogy sokan, akik megtehetik, a tényleges baj beállta előtt is rendre kutatják az internetet, vagy járják a patikát, vény nélkül beszerezhető gyógyító anyagok után vadászva. Régen ez az utolsó stádium történése volt. Amikor semmi, annál természetesebb dolog nem segített, elmentek gyógyszerért. Gazdaságilag is így volt indokolt: a „drága, mint a patika” frázis nem pusztán viccből maradt ránk.

A valamikori háztáji gyógyítók még nem tanultak  mengyelejevi periódusos rendszeren alapuló kémiát. A mai fogyasztók viszont már igen. Ha másra nem is jó, arra biztosan megfelelő ez a tudás, hogy meggyőző, szuggesztív erővel felsorolhassák azt a néhány vegyület-nevet, amit csodaszerként akarnak dicsőíteni, vagy éppen közellenségnek kívánnak kikiáltani. Mert az ember csak ilyen: olykor szeretne tudósabbnak mutatkozni, mint amilyet a szerepe éppenséggel el bír viselni. Ezért van az, hogy kémiából felmentett ex-rendőr, míg új szívre vár a donor-listán, csekélynél is kevesebb tudással, de nagy lendülettel szapulja a Természet biokémiájának alapjait – anélkül, hogy valaha is fölsejlene benne, aktuálisan éppen mit ártott emberek ezreinek. Talán jobb lett volna, ha a gumibotjánál marad…

Persze, a megtévesztettek sem ma született báránykák. Néhány kiló testtömeg áthelyezéséért vagy lerakásáért az ördöggel is cimborálnának. Bármit elkövetnek lelkük temploma, a testük ellen. (Néha úgy tűnik, kifejezetten ellenségnek tekintik porhüvelyüket: talán még el is pusztítanák, ha nem követi akaratukat.)

Az agresszív kommunikáció nagyjában-egészében kezd eluralkodni a szépség- és egészség-iparon. A minap kaptam egy e-mailt, a következő tartalmi ajánlással: „Kucsora! Ha ezt nem olvasod, hazardírozol!”

Gondoltam, ennek fele sem tréfa: el kell olvasnom a küldeményt, nehogy valóban hazárd módon tönkre tegyem életem. A sok bámulatos, agy-halott ostobaság közül az egyik kedvencem került (ismét) elő: savasodnak a sejtjeink, lúgosítani kellene. A szerző személyére koncentrálva, feltétlenül egyetértek a megoldással. Úgy, jó száz évvel ezelőtt, megesett, majd elhagyott cselédlányok körében meglehetősen divatos volt az eljárás. Csak hát, ők éppen nem az egészség visszanyerésére vagy az élet meghosszabbítására folyamodtak ehhez a megoldáshoz…

A levélnek volt egy különösen csiklandós betéte: „A lúgosítás ördögi csodája!”

Uram, segíts!

Nagyanyám annak idején a kutyát uszította volna rá arra a házalóra, aki a sátán nevében kopogtat be hozzájuk. Fogalmilag kizárt volt, hogy bárki, a rontást felidézve ajtót nyithatott volna a házukba. Ráadásul mindezt a förtelmet az egészség nevében?!

Csak hát, azóta átvágtatott felettünk különböző politikai és gazdasági divatok sok-sok tornádója. Sok embernél ledöntötte a gyenge talapzatra rakott törvény-sztéléket, elfújta az erkölcsi megfontolásokat, s a babonaság nevetni való szemétdombjára sodorta Istent, a hitet és a vallást. Ők azok, akik rákattintanak egy ilyen linkre. Ők azok, akik elhiszik, hogy létezik ördögi csoda.

Én még emlékezem nagymamám kezének hűvösére, a levese erejére, teája tüzére – és emlékezem szeme villanására, a homlokára futó ráncokra, amikor a gonosz nevét valaki csak úgy, látszólag súlytalanul felemlítette. Isten nevét hiába nem vettük – az ördögöt pedig egyenesen tilos volt a falra festeni.

Pontosan tudom, hogy csodát csak Isten tehet, vagy az a tiszta szívű ember, aki az ő nevében cselekszik. Az ördög legjobb esetben is csak szemfényvesztést, káprázatot bír összehozni. Nem léptem hát tovább, megtudakolni, mi lehet ez a beharangozott ördögi csoda.

Sokat hallottam már felőle: valakik kitalálták, hogy bizonyos betegségek, különösen a rák, azért fejlődhetnek ki a szervezetben, mert a sejtek citoplazmája elsavasodik.

Megoldási javaslatuk szerint lúgosított ételt, italt kell fogyasztanunk, ennek hatásár majd visszaalakul a sejtek pH-értéke a normálisra, s elmúlnak a kínzó betegségek.

A történettel az a bajom, hogy teljesen hibás, amatőr és buta alapokon áll. Kezdem a végén: az elfogyasztott lúgos táplálék semlegesíti a gyomorsav megfelelő hányadát. Tipikus sav-bázis reakció lép fel, a gyomorsav protonja és az elfogyasztott lúg hidroxilje vízmolekulát képez, egymás pH-ra gyakorolt hatását kinullázva. Az orálisan elfogyasztott lúg soha nem fog a savasodó testi sejtekhez jutni, hogy emelje azok pH értékét! Ellenben a gyomor tartalmának emésztése, sav hiányában, azonnal tervtől eltérő irányba indul meg. A gyomorsavra elengedhetetlen szükség van – az emésztés korai szakaszában annak kell megmacerálnia az elfogyasztott táplálékot. Ha a savas átdolgozás elmarad, az emésztés későbbi lépései is kárt szenvednek, hiszen az egész folyamat arra van felépítve, hogy a gyomorban savas maratáson esik át a táplálék.

Évekkel ezelőtt magyaráztam el egy természetgyógyásznak, miért tol ki magával és a pácienseivel, ha lúgot iszik, itat velük. Többek között arra világítottam rá, hogy az emberi táplálkozás fejlődésének történetében több ezer biológiailag kezelt (ha úgy tetszik, erjesztett) ételt találunk, melyeknek bő negyed része savanyított étel. Teljesen érthető is ez, hiszen a (például salátákkal, savanyúságokkal) bevitt protonok a gyomorban működő, kémhatásért felelős protonok számát növelik – ezáltal kevesebbet kell magának  a gyomornak, víz bontásából előállítania. Nincs viszont egyetlen egy lúgos kémhatású étel sem a gasztronómia históriájában!

Az, hogy bizonyos testi sejtek kémhatása savassá válik, s részesei lesznek ad abszurdum egy tumorba hajló folyamatnak, a problémának csak a tünetesedett felszíne, nem pedig a valódi oka.

A citrátkör, a szén-dioxidok kiléptetését követően, meztelen protonokat (esetleg hidrogén-atomokat) küld tovább, az oxidatív foszforiláció kémiai mechanizmusába. Az ATP-szintézis „protonpumpáiban” ezek, a megfelelő mennyiségű oxigénnel találkozva, vízzé égnek, miközben a kívánt ATP előállításra kerül.

Ha az oxidáció elmarad, a savasságot okozó proton felszaporodik a mitokondriumban, majd annak hártyáin keresztül a citoplazmába áramlik. Bizonyos töménység elérése után fékezni kezdi magát a citrát-kört is. A sejt, a hagyományos, „magas hőfokú” oxidatív foszforiláció helyett alacsonyabb hatásfokú, fermentációs eljárásokra alapozott, oxigént és cukrokat nem igénylő energia-termelési üzemmódra vált át. Szent-Györgyi Albert ezt alfa-működésnek nevezte el, szemben az előbbi, energikusabb, általa béta-működésnek keresztelt üzemmóddal.

Alfa-működésben a sejtek nem differenciáltak, s csak egyetlen protokollt kívánnak végrehajtani: osztódni.

Tehát megtaláltuk a cukrot el nem égető, savasodó citoplazmájú sejtet, mely „beleragadt” az energiaszegény, osztódó alfa-állapotba. Más szavakkal: azonosítottuk a tumor sejt-szintű okát. Nyilvánvaló, ha a savasodást leállíthatnánk, vagyis a cukor és oxigén jelenlétére alapozott ATP-szintézist restartoltatnánk, megszűnne a pH-koncentrálódás és az osztódó, alfa-működés kiváltó oka is.

Itassunk lúgot, „ördögi csodát” a bajban lévő emberrel?

Korántsem! Attól még nem áll helyre a citrátkör és a terminális oxidáció bonyolult folyamat-sora.

Teljesen nyilvánvaló, hogy amennyiben a cukor eljutott az energia-feltáró élettani folyamatba (márpedig a citoplazma savasodása ezt bizonyítja), akkor csak az oxigén távol maradása miatt hiúsulhatott meg az oxidatív foszforiláció. A kivitelezésért felelős citokróm-rendszer enzimjeinek hiánya okozhatja a bajt. Az anomália egyik lehetséges oka az enzimeket felépítő vas (kisebb hányadban réz) parciális hiánya.

A vas ésszerű és okszerű pótlásával sokat tehetünk a rettegett állapot kialakulásának megelőzésére.

Akkor talán nem kell az ördöghöz fohászkodnunk, hogy tegyen csodát…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>