Élni vagy létezni? 57. – Betegség-tudat

Élni vagy létezni?

  1. Betegség-tudat

 

Celebesedünk.

Bizonyosan minden emberben él a vágy, hogy mások figyelmének középpontjába kerüljön. Társas lények vagyunk, nem vitás, hogy kellemesen érint minket, ha ránk figyelnek. Valahogy ettől érezzük érdekesnek magunkat, ez emel ki a hétköznapok szürke, magányos töprengéseiből minket.

Persze, az is igaz – mint minden más dolgában az életnek – hogy mértékletességet kell tartanunk ebben is. Van, aki megteszi ezt, van, aki nem. Aki nem képes egészséges korlátok közé szorítani népszerűséget hajhászó vágyait, abból valódi, hamisítatlan, a közfigyelem középpontjában ugráló celeb lesz. (Lesz, aki rajong érte, s lesz, akit egyszerűen irritálni fog.) A jelenség lényege, hogy embertársaink figyelmét – bár különböző mértékben – mindannyian szomjazzuk.

A reklám és a marketing szakosai erre már régen rájöttek. Álságos, ugyanakkor a kiszemelt fogyasztó önbecsülését látszólag kiszolgáló mondanivalóval, személyes megszólítással igyekeznek közel kerülni célszemélyükhöz. (Ez a termék/szolgáltatás jár Önnek! Vagy: egyenesen a potenciális fogyasztó bőrébe bújva: ez jár nekem! Esetleg: mert megérdemlem!) Amennyiben a lelki-szellemi összehangolódás megtörténik, beáll az azonosulás eladó és vevő között, már a vulkánkitörés sem állíthatja meg az üzletkötést…

A hétvégén megkaptam az előző fejezetben felemlített levél folytatását, a „Kucsora! Rólad írt a sajtó!” kezdetű opust. Meglepődtem, mert úgy tudtam, nincs külön sajtófigyelő szolgálatom. Nagyon komolyan azért nem vettem a közlést, mert az előző héten módom volt bepillantást nyerni a szerző irodalmi munkásságába, agresszív, nyomulós marketing-módszereibe. A levelet kibontva, meggyőződhettem feltevésem helyességéről. A következő örökbecsű sorokat olvashattam: „Ma is írtak rólad! (…) És ez nap, mint nap megtörténik. Orvosi lapok írnak rólad – név nélkül -, betegként, esetként, alanyként, refluxosként emlegetnek, gazdasági lapok ügyfélként, a reklámok fogyasztóként.”

Na, ez újdonságként hatott! Nem tudtam arról, hogy valaha is kínozott volna a reflux. De ez alkalmasint semmit sem jelent – a levél írója biztosan jobban tudja. Már csak azért is, mert én soha, sehol nem állítottam, hogy reflux-mentes lennék, ő viszont ellentmondást nem tűrően kijelentette ezt rólam – nekem. (A rosszízű marketingfogást újra felidézve: mert ez jár nekem?)

Az üzenetet tovább olvasva, megállapítottam, hogy nemes lelkű a szerző, ad egy egérutat. Lehet, hogy csak úgy általában vagyok beteg, eset, vagy alany, netalán ügyfél vagy fogyasztó. Ugyanis fennkölt (ám egyoldalú) levelezőtársam így folytatta:

„Hogy éppen melyik kategória a Te csoportod, az véletlen is lehet.

De mindennap bent vagy a sajtóban. És a barátod is. Meg a szeretteid.”

Na, most megütöttük a főnyereményt! Ez a közlés valóban rólam szólhat, hiszen szoktam vásárolni ezt-azt, tehát fogyasztó vagyok, léteznek szolgáltatások, amiket igénybe veszek, így ügyfél is vagyok. Már csak azt kellene kiderítenem, mi köze ezeknek a nem létező refluxomhoz! (Vannak esetek, amiket fogyasztóként vagy ügyfélként megélve, néha felhúzom magam. De még ezek sem képesek gyomorsav-túltengést kiváltani nálam. A kutya bizonyosan máshol, egy általam fel nem fogható szférában van elásva…)

Sajnos, az írásmű folytatása sem sokat segített.

„Mégsem találod meg a megfelelő tartalmakat! Akkora a zaj, a média zaj, hogy lehetetlen magadra ismerned egy-egy jó tartalom mögött.”

Abban, hogy a csillapítatlanul ránk zúduló marhaságok között nagyon nehéz eligazodnunk, értelmes iránymutatást találnunk, feltétlenül egyetértek a levélíróval. Az is egyértelmű, hogy csak az a tartalom ragad meg minket, amivel azonosulni tudunk, vagyis magunkra ismerünk benne. De fájdalom, ez a levél sem tudta kinőni magát a zajt keltő, általános tartalmak sorából. Mélységesen tudok neheztelni arra a kereskedőre vagy szolgáltatóra, aki belém akar beszélni egy problémát, csak azért, hogy utána – általa szabott feltételekkel – megoldja azt nekem. Még akkor is, ha valójában fel sem merült, csak a kettőnk kommunikációjában adtunk teret neki.

Nem hiszek abban a gyógyításban, amely a betegség-tudat erőszakos kialakításával kezdődik.

Márpedig ma nap, mint nap, ennek vagyunk kitéve. Úgy tűnik, ez az egészség-biznisz alapvetése.

Ezzel ellentétben, fejlesztésben részt vevő társaimmal mi arra jutottunk, hogy éppenséggel át lehetne (talán kellene is) szabni az egészség és a betegség filozófiai és természettudományos értelemben vett határait. Szerintünk ugyanis nem minden élettani anomália betegség is egyben! Hogy egészen pontos legyek: az anyag–, energia–, információ-fluxus megbomlásából származó hibás vagy alulműködések, bárhogyan tünetesedjenek is, nem valódi betegségek. Csak funkcionális zavarok. Amik manapság, általában valaminek a hiányára vezethetőek vissza.

A magunk részéről, mint már többször kifejtettem, mi a táplálék kémiai energia-tartalmának feltárási zavarait találtuk a legtöbb működési anomália alfájának. Zavart vagy csökkent terminális oxidáció mellett ugyanis nem elégséges a felszabadított, élettani funkciók kivitelezésére fordítható energia. Ennek következtében, akár több áttételen keresztül is, megjelennek a hibás vagy csökkent működésnek azon tünetei, melyeket már betegségként (s általában anyagcsere-típusú betegségként) élnek meg az egyének, diagnosztizálnak és kezelnek az orvosok.

Pusztán logikai alapon megkockáztatom a feltételezést, hogy azokban az esetekben, melyek az esszenciális anyagok (vitaminok és ásványi anyagok) bevitelének optimalizálásával normalizálhatóak, nem úgy beszélhetünk betegségről, mint, mondjuk, egy fertőző kór megjelenésénél.

Tehát: ez is igazolja, hogy nem vagyunk csodadoktorok, s a termékünk sem csodaszer. Éppen csak megszüntetjük a „minőségi éhezést”. (Ennek, persze, számos pozitív következménye áll majd be, mely mind a visszaállított harmonikus működésben gyökerezik.)

Nem reklámozzuk tudományunkat, mert azzal csak drágábbá tennénk eljárásunkat, jobbá nem. Teljesen egyetértünk tehát (egyoldalú) levelezőpartnerem azon kijelentésével, mely a médiazaj káros, figyelem-elterelő hatásáról szól. Éppen ezért már be sem állunk üvöltözni a sorba.

Az igazi eldöntendő kérdés tehát az maradt, hogy beteg-e, vagy csak éppen éhezik a deformáltan működő szervezet? (Az éhezés nem csak a kalória hiányában állhat be, az ismert tünetekkel: vércukorszint süllyedése, gyomor éhség-kontrakciói, stb. A minőségi éhezés, mely valamely, szervezetünk által előállítani nem bírt anyag hiányában áll be, ennél sokkal alantasabb játékos. Hosszú időszak alatt fejti ki romboló hatását, évekbe, évtizedekbe telhet, mire tünetesedik – s akkor sem ad egyértelmű szignálokat, mint a kalória iránti éhség. Ám vannak jelek, amikből következtethetünk – s következtetnünk is kell -, hogy mennyiségi jóltápláltságunk mellett minőségi éhezésben vagyunk.)

Az enerváltság, a csökkent vitalitás, a felfokozott fáradtság az egyik első, szervezetünk által e tárgyban küldött üzenet. Ha valaki elfogyasztja a szükséges mennyiségű kalóriát, mégsem érzi elég erősnek, energikusnak magát, jó eséllyel következtethet arra, hogy a táplálékkal bevitt szabadenergia-tartalom nem tárul fel kellőképpen a szervezetében. A hétköznapi életben fellépő hasonló jelenségeknél pontosan tudjuk, mi a probléma, s hogyan kell azt elhárítani. Ha a kazánunk vagy a kályhánk nem ég megfelelően, hiába rakjuk rá a tüzelőt, azonnal feltételezzük, hogy nem kap elég levegőt az égés. Kéményt kotrunk, rácsot tisztítunk – biztosítjuk a tűztér megfelelő légcseréjét.

Miért gondoljuk, hogy az élettani oxidációban teljesen másképpen van ez?

Ha a fűtőanyag bejutott a szervezetünkbe, mégsem ég el, nagy valószínűséggel nem kap elegendő oxigént a „tűztér”. Ha bármi okból kifolyólag fuldokolni látunk egy élőlényt, tudjuk, mit kell tennünk a megmentéséért. Azzal kezdjük, hogy szabaddá tesszük az oxigén áramlását. Kövessük csak nyomon az éleny útját! A vér hemoglobinjához kötve hosszú utazásra indul a szervezet mélye felé, hogy lehetőleg minden sejthez eljusson, mely az élettani oxidáció kivitelezésén fáradozik. A szénmonoxid-mérgezés azért veszélyes esemény, mert a CO-molekulák nem alkalmi, hanem hosszan tartó kapcsolatot építenek ki a hemoglobinnal. Nem válnak le róla, így megakadályozzák, hogy a befelé tartó oxigén és a kifelé igyekvő széndioxid rákapcsolódhasson. Végzetes mértékű szénmonoxid-mérgezés esetén ugyanúgy beáll tehát a fulladás, mintha a légutak lennének elzárva a gázcsere lehetőségétől.

Az élettani oxidáció kivitelezésének végső fázisában ugyancsak múlhatatlan szükség van a vasra (és kisebb mértékben a rézre), mint a szállítás folyamatában. Ha itt hiányoznak ezek a fémek, az ugyanolyan következményekkel jár, mintha a vérből „tűnne el” a reakcióképes vas. A sejtek erőművei „lefulladnak”, az energiatermelés lecsökken, az élettani funkciók előre be nem határolható sora alul fog működni.

Azt gondolom, a legkézenfekvőbb megoldás ez esetben is a „szellőztetés” okszerű kivitelezése.

Ehhez kell a biológiailag hasznosuló vas és még néhány egyéb esszenciális anyag…

Nehéz elképzelnem, hogy ezt a hiányt ki lehetne küszöbölni a ma divatos megvonásokkal. Koplaltatással, vagyis mennyiségi éheztetéssel. Úgy vélem, a kazán működését nem segíti, hatásfokát nem javítja, ha már az energiahordozót sem lapátoljuk bele.

Ha már itt tartunk, megkockáztathatom talán a kijelentést: minden bizonnyal létezik egy kémiai értelemben vett, fizikai és kémiai paraméterekkel jellemezhető életerő. Ez pedig az élettani szükséglet szerinti és a valóban előállított ATP arányában kifejezhető potenciál lehet. Minél kisebb ez az arány, tehát mennél több, szabadon felhasználható univerzális makroerg molekulát képes az adott organizmus az adott pillanatban előállítani, annál nagyobb vitalitással, életerővel bír.

A vitálisabb szervezet működése jobban megközelíti az ideálist, tehát betegségre vagy csökkent működésre utaló tüneteket kisebb valószínűséggel produkál.

Meggyőződésem, hogy aki nem hagyja a betegségtudatot kialakulni a pszichéjében, sokkal könnyebben képes bármit is (beleértve a valóban felbukkanó megbetegedéseket is) átvészelni. Ha a tünetek felbukkanásakor nem esik pánikba, ellenben megkísérli az anyag-, energia-, információ-fluxus harmóniáját biztosító alapvető élettani folyamatait megtámogatni (mondjuk, esszenciális anyagok okszerű bevitelével), hamarabb kilábal a bajaiból, mint aki a betegség tudatától megzavartan, idegesen kapkod fűhöz-fához, s egyre csak az újabb tüneteket keresi magán. Meg az interneten.

Persze, az esszenciális anyagok pótlása nem zárja ki az orvosi közreműködés szükségességét. Éppen csak megtámogatja azt. Abban a szegmensben, amit nem lehet kívülről rendbe rakni. Ma még nincsenek energia-betápláló szakrendelők, a csökkent vitalitást nem lehet olyan egyszerűen rendbe tenni, mint mondjuk, a telefon feltöltését. Szervezetünk olyan zseniális energia-fogyasztó rendszer, mely magában hordozza az energia előállításának mikroszkopikus moduljait is. Múlhatatlan felelősségünk önmagunkkal szemben, hogy ezek működését minden értelmes eljárással megtámogassuk.

Fel a fejjel tehát, bármit harsog a média-zaj! Életünk minősége nem azon múlik, mások mit gondolnak róla, hanem csakis a vitalitásunkon, amit magunk alakítunk ki.

Például azzal, hogy nem engedjük a betegség-tudatot elménkbe plántálni.

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>