Élni vagy létezni? 59.- Paritás és diszparitás 2

Élni vagy létezni?

  1. Paritás és diszparitás 2

 

Egy kis pontosítással kezdem ezt a részt: az idézett beszámoló nem az MTA Biológiai, hanem az Orvosi Tudományok Közleményeiben jelent meg. A többi adat helyes.

Kulin doktor tehát kénytelen volt új utat találni a csecsemősorvadás hatásos gyógyítására, mert az addig alkalmazott anyagok és terápiák nem hoztak áttörést a probléma megoldásában. A súlyos elváltozást kiváltó okok felszámolása sem vitte közelebb a kis betegeket a gyógyuláshoz. Mint ő maga mondta:

„Minduntalan meg kell állapítanunk, hogy lényeges vonatkozásaiban egy rendkívüli, az orvostudomány gyakorlatában talán egyedülálló állapottal állunk szemben. Ismerjük az elsődleges okokat. Meg tudjuk gyógyítani az elsődleges és interkurrens: alimentaris, fertőzéses ártalmakat, ennek ellenére alig sikerül meggátolni annak a veszedelmes állapotnak kifejlődését, melyet a folyamat előrehaladásában a gyarapodás képtelensége jellemez.”

Az addigi gyakorlathoz képest rendhagyó megoldásként, a természettudományok szélesebb alapjára helyezve eljárását, csakúgy, mint hő-egyensúlyi megfontolásait, a táplálék- és gyógyszer-kombinációk variálása helyett, egyszerű fizikai energiaközlést alkalmazott.

„Az anyagcserére vonatkozó bizonyítható és nem kis részben egymásnak ellentmondó adatoknak mérlegelése, valamint a fejlett dietetika és gyógyeljárások alkalmazásának a sorvadt gyarapodásában mutatkozó eredménytelensége alakította ki bennem véglegesen azon szemléletet, melynek alapján az első sorvadtat klíma-miliőbe helyeztem. (…) A debreceni Egyetemi Gyermekklinikán 1 év óta 28—33 C°-ú, 55—70% relatív nedvességet tartalmazó cirkulációs miliőben tartottunk 1,5-től 3 hónapig összesen 24 atrófia I., II. és dekompozicióban szenvedő csecsemőt. (…)A klíma-osztályra helyezés után a 24 atrófiás csecsemő közül 17 azonnal, 7 pedig pár hét, legkésőbb 8 hét után indult folyamatos, kívánatos súlygyarapodásnak.”

A szervezet általános éhezése okozta a csecsemők sorvadását. A táplálás, bármilyen fortélyosan oldották is meg, nem segített ezen a problémán. Még ha irreálisnak tűnik is, a sikeres terápia vélhetően arról szól, hogy a környezeti hő emelésével sikerült „jóllakatni” a betegeket.

Hogyan lehetséges ez?

Kulin doktor, amikor túllépve praxisa addigi megszokott keretein, s az uralkodó közfelfogáson, szélesebb természettudományos alapra helyezte a probléma megoldását, tulajdonképpen az élő szervezet egy speciális esetére világított rá, ahol az anyag-energia egyenértékűség ilyen nyilvánvalóan jelenik meg.

Ma már sok mindent tudunk a szervezet hőtermeléséről: fogalmat alkottunk a barna zsírsejtek működéséről, azoknak külső hideghatás általi stimulálhatóságáról, a mitokondriumok energiatermelő folyamatairól, s a két fő erőkör (hő- és ATP-termelő) kapcsolódásáról, az erőforrás-felhasználás tekintetében vetélytársi működéséről. Az esemény középpontjában a szabadenergiát elemi formában tartalmazó hidrogén-ionok állnak. Felhasználási módjuk, vagyis, hogy hővé vagy ATP-vé változik-e a bennük foglalt szabadenergia, a szervezet külső és belső környezeti paraméterei határozzák meg. Fontos szem előtt tartanunk, hogy a „fűtőanyag” esetében a felhasználás megvalósulása szigorúan vagylagos. Csak egyik irányban mehet végbe a folyamat.

Amennyiben hőtermelésre használja fel őket a szervezet, nincs mód arra, hogy ATP-t szintetizáljon belőlük. Ilyenformán az alapvető élettani funkciók és az asszimiláció (testépítés) folyamatai is energia-fedezet nélkül maradnak, lelassulnak, szélsőséges esetben leállnak. (Az emésztés élettani műveleteinek lassulása, leállása további, halmazati problémát okoz azzal, hogy az energiahordozók bejutását is meghiúsítja, tehát a lebontó anyagcserét, az energia-termelést is tartalékpályára állítja, a korábban deponált, végső esetben a funkcionális, szerkezeti építő anyagok lebontásának irányába.)

Mivel a sorvadásnak indult beteg testfelszín – testtömeg aránya diszparitásban állt egymással, később pedig már a hőszigetelést segítő zsírszövetek is „kiégtek”, az érintett szervezet állandó hideg-érzetet konstatált. Ez a külső környezeti faktor pedig aktiválta a barna zsírszövetek kiegészítő hőtermelését. Protonok átirányítva…

Kulin doktor módszere, a külső hőközlés mértékének emelésével, megszüntette a környezeti faktort, mely a barna zsírsejtekben az oxidatív foszforilációt átmenetileg kikapcsoló termogenin szintézisét stimulálta. Amint a „ hőcsatornaként” funkcionáló fehérje koncentrációja lecsökkent az érintett sejtekben, az ATP-szintézis visszakapcsolásra került, illetve a táplálék kalória-tartalmának újraelosztása megtörtént a szervezetben. A barna zsírsejtek energiafelhasználási privilégiuma megszűnt.

Ki kell hangsúlyoznom, hogy a módszer eredményessége, a hőközlés táplálkozással való egyenértékűsége nem általánosítható. A külső hőmérséklet komfort-zónában tartásával a szervezetbe vitt energiahordozók mennyisége ugyan csökkenthető az életkor későbbi szakaszában is, de pusztán a hő alkalmazásával a táplálkozás nem helyettesíthető. A közölt hő hatására ugyanis nem keletkezett többlet ATP a szervezetben, csak a rendelkezésre álló kalória-érték felhasználásának átrendezése történt meg, az ATP-szintézis javára. Teljesen alaptalan tehát „hőevési” hóbortot indítanunk, a fényevők mintájára.

Az inkubációt, illetve a jelenséget alkalmazó eszközt, az inkubátort, már jó ideje ismeri az emberiség.

Jean-Louis-Paul Denucé sebész 1857-ben írta le először az elvet, illetve az eszközt. A korai inkubátorok még fadobozok voltak, melegvizes palackokkal bélelve. A palackokat később csövekkel cserélték fel, melyekben a meleg vizet cirkuláltatták. Carl Credé 1864-ben készítette el a duplafalú változatot, melyben a fűtővíz keringett.

Stéphane Étienne Tarnier francia szülészorvos 1881-ben mutatta be az általa szerkesztett készüléket. Ő volt az, aki először megértette, hogy a koraszülötteknek a túléléshez általában többre van szüksége, mint az általános, addig megszokott közeg. Elkülönítést, magas higiéniát, megfelelő táplálást, meleg és párás környezetet kívánnak túlélési esélyük növelésére.

Martin Arthur Couney doktor a New York melletti Coney Island-en „csecsemő kiállítást” rendezett 1896-ban. Inkubátorokban elhelyezett koraszülötteket tekinthettek meg a látogatók, 25 centes belépőjegy váltását követően. A bevételből Couney doktor az életmentő készülékek üzemeltetését finanszírozta, ugyanis az inkubátorokban kezelt újszülöttek ellátásáért a szülőktől nem kért ellenszolgáltatást. Egészen a negyvenes évekig szervezett ilyen „tárlatokat” az orvos. Szokatlan megoldására azért volt szükség, mert másképpen nem tudta volna nyilvánosságra hozni módszerét, bemutatni annak eredményességét. A korabeli orvosi felfogás nem tűrte meg a kórházakban Couney módszerét.

Úgy járt kortársaival, mint Semmelweis Ignác, az anyák megmentője.

Az amerikai doktor, e sajátos finanszírozási megoldásával, rengeteg, egyébként menthetetlen gyermeket óvott meg, 1950-ben bekövetkezett haláláig. A sors iróniája, hogy halála előtt nem sokkal fogadták el módszerét a hivatalos gyógyászatban.

Kulin doktor az inkubáció módszertanát idejekorán kiterjesztette a nem koraszülött, ám hőháztartási diszparitásuk miatt súlyosan veszélyeztetett csecsemőkre is. Az inkubátorok elleni egy évszázadnyi ellenkezést, s a csak rövid idővel azelőtt bekövetkezett elfogadást tekintve, ez bátor és úttörő cselekedet volt.

Miért is van szükség inkubálásra?

Szem előtt kell tartanunk, hogy a magzat egészen a születéséig (általában 9 hónapon át, kivéve a koraszülötteket) ideális körülmények között növekedik és fejlődik. 36-37 Celsius fok körüli külső-belső hőmérséklet, köldökzsínóron keresztül készen kapott tápanyagok, energiahordozók, fiziológiás sóoldat és hemoglobinhoz kötött oxigén, melléktermékek és salakanyagok intervenciós elszállítása, külső környezeti stressz-faktorok elleni anyai védelem jellemzi ezt az időszakot. És még valami, amiről nem nagyon beszélünk: a magzatvízben, Arkhimédész törvénye alapján, gyakorlatilag a súlytalanság állapotában lebeg a magzat.

A születést követően azonnal ránehezednek a gravitáció béklyói, a köldökzsinór elvágásával haladék nélkül át kell állnia az önálló gázcserére és táplálkozásra, mindezt a külvilág klimatikus viszonyain, melyek akár nagyon durván is eltérhetnek az anyaméhben megszokottól. A saját légzésre történő átállásnál a természet sem átmenetet, sem tartalékidőt nem hagy. Az első felsírástól élete végéig immár csak a saját tüdejére, szív- és keringési rendszerére támaszkodva kell az emberkének megoldani minden vonatkozó feladatát. Sokkal nagyobb és sokkal munkásabb feladat ez, mint abszolválni a készen kapott, hemhez kötött oxigént, vagy továbbadni az anya keringésének az ugyancsak hemhez kötött széndioxidot.

A gravitáció leküzdése is személyre szabott feladattá válik, csakúgy, mint a klíma hatástalanítása. Eleink egy zseniális segédeszközt alkottak az átmenet megkönnyítésére: a pólyát. Ez biztosítja, a hőleadás csökkentése, a kihűlés megakadályozása mellett azt is, hogy a tömegvonzás húzó-vonó hatása alatt ne tekeredjen-csavarodjon lehetetlen irányokba a baba teste, s megfelelő irányba és arányba fejlődjön mindene.

A táplálkozás átállásában már megengedőbb volt a természet: az anyatej, összetételénél fogva, csökkenti az önállóvá válás sokkhatását. Ám a legkedvezőbb összetétel mellett is megállapíthatjuk, hogy az emésztőtraktuson keresztül történő anyagfelvétel, hasonlóan a gázcseréhez, sokkal bonyolultabb, hosszabb és energia-igényesebb folyamat, mint a köldökzsinóron keresztül, az anyaméhben volt.

Felmerülhet a kérdés: a sorvadásban szenvedő csecsemőknek miért nem volt elég a pólya, hogy ellensúlyozza a hőháztartás diszparitását?

Azért, mert minden jósága mellett, a pólya is, mint bármely más felületi takarás, passzív módszer marad. Mindössze annyit tud elérni, hogy csökkenti a kisugárzás ütemét. Ahogyan a falak és a zárt ajtók, ablakok is csökkentik otthonaink lehűlését – ám a fűtés szükségszerűségét nem hárítják el, ha hideg van odakinn. Az inkubálás ezzel szemben aktív eljárás, mely a kisugárzással ellenirányban közöl hőt, ezzel válik alkalmassá a hőgazdálkodás diszparitásának kiküszöbölésére.

Már csak azt kell elmondanom, miért foglalkoztunk két részen át ezzel a problémával, amikor az meg van oldva.

Hiba azt hinnünk, hogy csak csecsemőkben állhat elő a hőháztartás diszparitása. A hőtermelés és az ATP-szintézis rivalizálása az utolsó szívdobbanásig jellemzi minden állandó testhőmérsékletű lény életét. Speciális eset, hogy a babáknál ez sorvadásban mutatkozik meg.

Mik is e diszparitás alapjellemzői?

A testfelszín/testtömeg arány eltolódik az előbbi javára, ezáltal a hőleadás mértéke megnő. A felhasználható kalória hőtermelésben hasznosul, az univerzális hatású ATP szintézise visszaszorul, következésképpen más élettani folyamatok energia-betáplálása alulműködik, esetleg kimarad. A tápcsatornában lelassul, szélsőséges esetben leáll az energiahordozók (velük együtt az építőanyagok) felvétele. A szervezet felhasználja szénhidrát- és lipid-depóit, miáltal a zsírszövetek megfogyatkoznak, tovább növelve a hőleadás mértékét.

Egyébként egészségesnek tekinthető csecsemőknél ezt az állapotot, mint az előző részben írtam, a nem megfelelő táplálás, a fertőzések és a nem kielégítő ápolás és gondozás válthatták ki. Későbbi életkorban vajon nem ismétlődhet meg a sorvadás élettani alapállapota – esetleg más következményekkel?

Vegyük górcső alá az erőszakos, agresszív diéta, fogyókúra esetét!

Az egész azért indul, hogy az illető személy eltüntesse feleslegesnek ítélt zsírszöveteit. Ennek okából redukálja a szervezetébe bevitt kalória mennyiségét, tehát a megszokottnál jóval kevesebb felvételére nyílik lehetőség. Állhatatos küzdelme nyomán elérhet odáig, hogy zsír-lerakódásai valóban el is tűnnek. Ezzel együtt viszont testfelszín/testtömeg mutatója az előbbi javára tolódik el, a hőszigetelése pedig lecsökken. Tehát, az intenzív fogyásban lévő ember hőháztartása megborulhat, aminek következtében a barna zsírszövetek fogják egyre nagyobb hányadban felhasználni a fellelhető kalóriát. Hogy ez a folyamat mikor torkollik abba az állapotba, mely már veszélyezteti az alapvető életfunkciók energia-betáplálását, az az egyéntől és a környezeti faktoroktól függ.

Vajon mi történik, ha ebben az állapotban egy komoly fertőzést kap?

Vélhetően tévedés azt hinni, hogy a kierőszakolt fogyás után „jobban pörög”, vagyis energetizáltabb valaki. Egészen addig, míg testfelszín/testtömeg mutatója, a megnyúlt bőr visszahúzódása nyomán el nem éri az optimális arányt, élettani értelemben alacsonyabb energiaszinten valósítja meg önmagát, csakúgy, mint az atrófiában szenvedő csecsemő.

Köztudomású, hogy a sovány emberek sokkal többet ehetnek a hízás kockázata nélkül, mint „jobb húsban” lévő embertársaik. Ez a magasabb értékű hőleadásuk miatt lehet. Van, aki irigyli őket ezért. A csecsemők kapcsán felderített összefüggések alapján e jelenség az asszimiláció (szélsőséges esetben az alapvető élettani folyamatok) anyag- és energia-finanszírozásának nem kielégítő mértékével magyarázható.

Úgyhogy, ismét csak azt mondhatom: óvatosabban azzal az erőszakos karcsúsodással!

A divat és az egészség nem feltétlenül jár kéz a kézben. Olykor antagonistái egymásnak, mint a hőtermelés és az ATP-szintézis a protonok felhasználásában.

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>