Élni vagy létezni?54. – Az élet, amit megélünk

Élni vagy létezni?

  1. Az élet, amit megélünk

 

A sok természettudományos közelítés után, az idei év utolsó számában inkább arról írnék, hogy a tiszteletreméltó gondolkodók szerint hogyan lehet – vagy hogyan kellene – az életet, ezt a csodálatos ajándékot megélnünk. A görögök óta tudjuk, hogy ép testben ép lélek a kívánatos, célravezető párosítás. Ma foglalkozzunk egy kicsit lelkünk épségével, hiszen mit sem ér a test egészsége, ha minden gondolatunkat a lélek betegsége mételyezi.

Számtalan célt tűzünk ki magunk elé, melyek elérése árán gondoljuk a boldogságot birtokolni. Dan Millmann a következőt tartotta erről: „A boldogság titkát, nem akkor lehet megtalálni ha többre törsz, hanem hogyha kifejleszted a képességet, hogy élvezd a kevesebbet.”

Amikor egy sikeres emberrel találkozunk, legtöbbször az jut eszünkbe, hogy neki szerencséje volt. Maguk a sikeres emberek is kedvelik ezt a szófordulatot, gyakorta felemlegetik, hogy szerencse is kellett eredményeik eléréséhez. Darrel Royal a következőt mondta a kérdésről: „A szerencse nem más, mint a felkészültség találkozása a lehetőséggel.”

Persze, sokan vannak, akik éppen a lehetőségek hiányát kárhoztatják sorsuk alakulásában. Milton Berle neki üzente: „Ha a lehetőség nem kopogtat be hozzád, csinálj magadnak egy ajtót.”

Nem kevés olyan ember él a Földön, aki, bár felkészült, s lehetőség is adódna előtte, mégsem mer lépni. Fél attól, hogy hibázni fog. Latolgat, véget nem érő dilemmák között hánykolódik. Shakespeare írta az ő esetükről: „Tett halála az okoskodás.” Elbert Hubbart a következőképpen vélekedett erről: „A legnagyobb hiba, amit az életben elkövethetsz, az a folyamatos rettegés attól, hogy hibázni fogsz.”

A rettegést vagy a félelmet általában a gyávaság számlájára szokták írni. Jézus Urunk talán legfontosabb tanítása éppen az volt, hogy: „Ne féljetek!”

Japánban egy közmondás a következőket tartja erről: „A gyáva nap mint nap meghal, a bátor csak egyszer.”

Mint tudjuk, ennek ellenére, mindkettő csak egyszer él.

A félénk és a magabiztos ember olyan, mint a tűz és a víz. Pedig csak igen kicsiny, felfogásbeli részlet különbözteti meg őket egymástól. Peter T . McIntyre szerint: „Nem akkor leszünk magabiztosak, ha mindig igazunk van, hanem akkor, ha nem félünk a tévedéstől.”

Bizony, csak a tévedések kockázatát felvállalva tudjuk megvalósítani önmagunkat. Divatot követve, trendeket majmolva uniformizálódunk, egyéniségünket elveszítve tucat-emberek leszünk. Valaki más kreatúrái. Hermann Melville írta: „Jobb sikertelennek lenni az eredetiségben, mint sikeresnek az utánzásban.”

Más szempontból is ellenjavallt a gyávaság. A független India megalapítója, Mahatma Gandhi mondta: „A gyáva ember képtelen a szeretet kimutatására, az a bátrak kiváltsága.”

Így már teljesen érthetővé válik, Jézus miért tanította: „Ne féljetek!”

Célok és harcok…

Általában a magunk elé tűzött célkitűzések és a valóban realizált vagy annak vélt eredmények összevetéséből szoktuk megállapítani, hogy aktuálisan éppen hol tartunk. Sokakat letör, földre ejt, ha úgy kell érezniük, nem értek el óhajtott céljukig. Sokat segíthet rajtuk, ha megfogadják B. E. Mays mondását: „Az életben nem az jelenti a tragédiát, ha nem éred el a célokat, hanem, ha nincsenek céljaid.”

Valóban, cél nélkül a legkitűnőbb hajó is csak sodródik. Erről jut eszembe: Kolumbusz Kristóf sem érte el célját! Ő ugyanis a mesés Keletre tartott, a fűszerek hazájába, s ehelyett egy addig ismeretlen, teljesen idegen kontinens szigetein találta magát. El kellett volna keserednie? Az utókornak lesajnálnia, vagy éppen kinevetnie kellene őt?

Leonardo da Vinci is megfogalmazta a maga véleményét a céltalan létezésről. „Ahogyan a használatból kikopott vasdarab rozsdásodni tud, úgy indul romlásnak a tétlenségre kárhoztatott elme.”

Az értelmes cél hiánya megöli a lelket. A parttalan ődöngés hontalanná teszi az embert. Ám az összefüggés, mint a kiváló Mark Twain rávilágított, visszafelé is igaz: „Az erős lélek, ha nagy cél van előtte, megacélosítja a gyönge testet.”

Lelkünk vetületei csak az érzéseken és a gondolatokon keresztül érhetőek el. Teljességünk épségünk megőrzése szempontjából tehát egyáltalán nem mindegy, milyen gondolat-abrakkal etetjük lelki lovainkat. Marcus Aurelius szerint: „Az, hogy milyen a boldog ember élete, gondolatai milyenségén múlik: így hát ügyelj erre! Ne fogadj be sötét, negatív gondolatokat.”

Még akkor sem, ha világ és a Te kapcsolatodban Számodra kellemetlen fejleményeket tapasztalsz! Ahogyan Kurt Tepperwein megfogalmazta: „A pozitív gondolkodás azt jelenti, hogy felismerem: minden ami van, engem szolgál, és nekem segít még akkor is, ha kifejezetten kellemetlen vagy fájdalmas. Ennél fogva minden jó, úgynevezett negatív nem is létezik, csupán olyan kellemetlen jóról beszélhetünk, amelynek bekövetkeztét én tettem szükségessé.”

Soha nem rejtettem véka alá, mennyire ellenemre van a reduktív materialista közelítés, mely minden felsőbbrendűségétől megfosztani igyekszik a halandó embert. Úgy gondolom, az absztrakció és az intuíció képessége nem vezethető le az öntudatlan anyagból, ilyeténképpen a test és lélek harmóniáját hordozó ember sem a majomból, vagy valamiféle közös ősből. Az anyagra redukált természetesség nem kibővíti fajunk horizontját, hanem éppenséggel összezsugorítja. Gondolattalanná teszi. Vagy, ahogyan Albert Schweitzer mondta: „Amikor az ember már nem veszi természetesnek a létet, hanem meglátja benne annak misztikusságát, ott kezdődik a gondolat.”

Minden bizonnyal az ember az egyetlen élőlény a Földön, aki tudatában van az elmúlásnak. Mindenki életében vannak pillanatok, amikor talán túl sokat is foglalkozik ezzel a kérdéssel. Bántja, hogy el kellett veszítenie valakit, aki kedves volt a számára, s mardossa, hogy egyszer majd ő is el fog menni ebből a világból. Az idő múlása, egy életkoron túl, mindannyiunk elméjében aktuális kérdésként merül fel. Valószínűleg túl sokat, s nem megfelelően foglalkozunk vele. John Goddard szerint: „A családunkban nem az éveket tartjuk számon, hanem az élményeket. A kor csak a bornál és sajtnál számít.”

Egy zen bölcsesség még egyszerűbben intézi el ezt a problémakört: „Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek! Ennyi az egész.”

A kérdés azonban még mindig megválaszolatlan: mi végre is jöttünk erre a világra? Mi lenne a feladatunk? Vannak, akik úgy vélik (köztük magam is), hogy nyomokat hagyni járunk a földön.

Nyomok… Emlékek…

De ki állít emlékművet az egyszerű embernek? Ismét Albert Schweitzert kell idéznem: „A legszebb emlékműved embertársaid szívében áll.”

Nem elég tehát ha csak az „élni és élni hagyni” elméletét követjük. Meg kell tanulnunk élni segíteni is egymást. Csak szelíden, nem erőszakkal. Támogatva, s nem lökdelve. Annyiban csak, amennyiben ő is szükségét látja. Benjamin Franklin mondta: „A bölcs embernek nincs szüksége tanácsra, a bolond meg úgysem fogadja meg.”

Ám azt, aki se nem bölcs, se nem balga, s számít ránk, tanítanunk kell, akkor is, ha fáj egy kicsit. Egy kínai közmondás szerint: „Ha azt akarod, hogy gyerekeidnek nyugodt életük legyen, hagyd őket egy kicsit éhezni és fázni.”

Bizony, a megpróbáltatásokra szükségünk van, még ha az adott pillanatban kellemetlenek is azok. Arthur Golden szerint: „A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk.”

A megpróbáltatások vezetnek el tehát az önismeretig. Önismeret nélkül soha nem lennénk képesek megvalósítani a célt, amiért leszülettünk erre a világra. A megpróbáltatások miatt tehát nem méltatlankodnunk vagy keseregnünk kell, hanem tanulni belőlük. Minél hamarabb tisztába jövünk önmagunkkal, annál korábban véget ér a megpróbáltatások sora.

Keresztény ember számára az önátadásban valósul meg ez a végcél. Bár, ha figyelembe vesszük Mahatma Gandhi másutt elmondott gondolatát, megállapíthatjuk, hogy nem csak Jézus követői gondolkodhatnak így: „Önmagunk megtalálásának a legjobb módja, ha elveszünk mások szolgálatában.”

Hogy sikeres, vagy éppen kudarccal terhelt-e életünk, nagyon nehezen megválaszolható kérdés. Elsősorban magunknak kell a választ megtalálnunk rá. Ez pedig azért nagyon nehéz, mert értékeléseink általában nagyon szubjektívek – különösen, ha saját személyünket érintik. Ahogy mondani szokták: az emberek nem azt hiszik, amit látnak, hanem azt látják, amit hisznek.

Téves helyzetértékelés pedig téves döntéshez vezet. Ez pedig eredménytelenséghez vezet, ami a negatív gondolatok szülőágya. És már benne is vagyunk a zuhanás spiráljában. Azután felelőst keresünk: általában rajtunk kívül álló személyt vagy körülményt. Vannak emberek, akik mindig a körülmények áldozatai. Pedig, Benjamin D. szerint: „Nem a körülmények teremtik az embert; az ember teremti a körülményeket.”

Tévedéseink is körülményeket szülnek. Csak nehezen látjuk be. Tatiosz szerint: „Az igazságot gyakran kisajátítjuk, a tévedést soha.” És ott vagyunk újra, az ördögi kör elején. Pedig egyszerű lenne ez az egész: tudomásul kellene vennünk, hogy gyarlóak vagyunk. Tévedhetünk. Nemesedni viszont csak akkor fogunk, ha tévedéseinket belátjuk, s fáradhatatlanul dolgozunk az általuk okozott hibák kijavításán. Szintén Tatiosz mondta: „Légy tudatában esendő pillanataidnak, hiszen ember vagy. Ne ítéld el mások gyöngeségét, hiszen már tudod, hogy ember vagy. Aki ember, az szeret és megbocsát. A szeretet: megbocsátás.”

Karácsony közeledtével nem is lehetne ettől emberibbet kívánnunk egymástól.

Szeretet nélkül nem megy. Adni is, kapni is tudni kell. Van, aki olyan kedvező konstellációban születik, hogy ezzel képesség-szinten bír. A legtöbbünknek azonban tanulnia kell ezt is. Tanulni viszont nem szégyen. A szeretet leckéjéből a legfontosabb talán az, hogy nem érdemre kell mérnünk. Szükség szerint kell adnunk – így talán lelkeket, sőt, életeket menthetünk vele. Ahogyan egy kínai közmondás tartja: „Akkor szeress, amikor legkevésbé érdemlem. Mert akkor van rá nagy szükségem.”

A szeretet mellett nem mehetünk el szó nélkül, akkor sem, ha kapjuk. Vissza kell igazolnunk, hogy az a másik is tudja, nem érdemtelenre pazarolta a legszebb emberi érzést. Eckhart mester írta: „Ha az egyedüli ima, amit elmondasz egész életedben, így hangzana: “Köszönöm”, az is elegendő lenne.”

Én köszönöm egész évi, megtisztelő figyelmüket. Célt tűzött ki elém, feladatot szabott nekem. Csak remélni tudom, hogy átadhattam valamit abból, mi időközben előttem is megvilágosodott.

Áldott Karácsonyt és Boldog Új Esztendőt kívánok Mindenkinek!

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>