Fapados magyar Odüsszeia

Fapados magyar Odüsszeia

 

A jó Isten kegyelméből és persze 4 évi kemény spórolás után úgy hozta a jó sorsom, hogy eljutottam a Földközi-tenger egyik gyöngyszemére, Mallorcára is. Mivel az elmúlt 20 évben a fenti feltételekkel, e térség szerelmeseként volt már szerencsénk “meglátni és megszeretni” Máltát, Sorrentot, Cataniát, Palermót, Gozót, Caprit, Pompeit, a Vezúvot, az Etnát, Zakynthost és a Lipari-szigeteket is, az ott szerzett csodálatos vizuális és kulturális élmények után tele várakozással indultunk Mallorcára.

Mivel nálunk minden mindennel összefügg, már a Liszt Ferenc repülőtéren szembesülnünk kellett azzal, hogy mennyit is fejlődtünk vissza – röpke 4 év alatt – az utazás terén is. Mivel az eddig kielégítően és talán a nemzetközi mércét is túlhaladóan működő nemzeti légitársaságunkat, a MALÉV-et is tönkreverték, más választás híján kénytelenek voltunk a Wizz Air légitársaságot választani, mint egyedüli megfizethető alternatívát a célhoz éréshez. A MALÉV-et már szétverték, erről már ne nyissunk vitát, hanem az már a hazai állapotokat jellemzi, hogy a világ talán két leggagyibb “fapados” légitársaságának sikerült megszereznie az egyeduralmat hazánk légi szállításában. Ez a két idegen maszek cég pedig nem más, mint az ír Ryanair és a fent említett angol Wizz Air. Amellett, hogy ezek tulajdonosai kilóra megvették a velejéig korrupt hazai döntéshozó potentátokat, még a legminimálisabb kényelmet sem nyújtják a birka jegyvásárlóknak. A rájuk szoruló kispénzű, mezei magyar utazó közönség soraiban a szívatás már a “becsekkoláskor” elkezdődik. Most speciel az történt, hogy a “csekkolást” (regisztráció, bőröndtortúra) követő kb. 1 óra eltelte után a tranzitból, nemes egyszerűséggel betereltek minket egy hatalmas ablaktalan, levegőtlen hangárba. Ahhoz, hogy a tortúra nagyságát és milyenségét valamelyest érzékeltessem, el kell mondanom, hogy ez a bizonyos hangár a kisebb városnyi méretű repülőtér másik végében van! Tehát, itt nem az van, hogy a kemény tízezreket leperkáló gyanútlan balek utas percek alatt kényelmesen odaér egy légkondicionált, kényelmes ülőhelyekkel, méregdrága büfékkel és mosdókkal ellátott terembe. Nem bizony, hanem az évente átépített, “ultramodern” ferihegyi Golgota első stációja már ott veszi kezdetét, hogy egy közérthető jelzések nélküli, kisváros méretű, agyon kordonozott labirintusban (szó szerint!) kell megtalálnia a fizető birkának azt a célállomást, amit kijelöltek a számára! Itt azt is tudni kell, hogy minden utas kényelme és komfort érzése azon múlik, hogy milyen légitársaságot választ magának fuvar céljából. Mivel az én, és sok száz balek honfitársam esetében a legpitiánerebb és kakarágóbb társaságra kellett hogy essen a “választás”, hát meg is szívtuk rendesen. A levegő és ülőhely nélküli 1 órás hangárbeli ácsorgás után következett a második stáció. Bár, még a hangárban tettem egy félszeg megjegyzést az ott regnáló, cirkuszkerítés bajuszú kápó nőnek, hogy: “ezzel az erővel, akár egy marhavagonba is beterelhettek volna minket, mint a régi szép időkben!” (Hiába, na én már csak egy ilyen büszke renitenskedő szittya magyar vagyok!) Na, szóval azután, hogy ilyen szolid formában helyre hoztam a büszkeségemet (egyedüliként!), következett a pokoli túlélő túra szó szerinti tornáca. Miután fél óra késéssel a kápók nagy kegyesen kinyitották a hangár ajtót, kiderült, hogy a 40 fokos hőségben gyalogolhatunk tovább a kifutó betonon vagy egy kilométert, egészen a repülőgépig! Nem ám egyenes csatlakozás (csápra állás), vagy légkondis kisbusz – ahogy eddig -, minek az? Az pénzbe kerülne a kapzsi angol cégnek, majd gyalogol a birka magyar, hadd hulljon a férgese! Mire a közel kétszáz verejtékiben úszó, fújtató magyar szittya felmászott a gépre, mindenkinek úgy ki volt már főve az arca a melegtől, mint az abált tokaszalonna. Miután a szigorúan kötelező jellegű, betanult nyájas üdvözlés után mindenki sikeresen és kimerülten lehuppanhatott a kőkemény ülésére, várhatta a következő félórás színjátékot. (Mamám hokedlije puhább volt, mint az ülés!) Miután lezajlott az ilyenkor kötelező pantomim és énekelve elhadarták a betanult angol/magyar szöveget már indulhattunk is. Itt az angol nyelvvel kapcsolatban muszáj elmondanom, hogy csupa magyarból állt a transzport és a fél órás késésért még csak véletlenül sem kértek elnézést! De, hát a tejelő magyar balek az örüljön, hogy egyáltalán elviszik, és nem kell a szárnyon ülnie! A több mint két órás út nagyjából azzal telt el, hogy folyamatos angol és magyar affektálással felhívták a figyelmünket, hogy készítsük elő az euróinkat, ha nem akarunk útközben szomjan- és éhen pusztulni. (Ha fintorogva is, de végső esetben a forintot is elfogadták!) Tehát, már nem az van, mint a boldog békebeli MALÉV-es időkben, hogy egy-egy ital és némi harapnivaló járt a keményen fizető jegyvásárló utasnak, hanem vegye csak meg a 150 Ft-os dobozos Soproni Ászokat, a Colát meg a gagyi műkaját tízszeres áron, de lehetőleg azt is euróban!

Na, de aztán szerencsésen megérkeztük a célállomásra, Palma de Mallorcára, ahol az volt az első örömforrásunk, hogy végre felállhattunk a szűkre szabott kőkemény lócáról. Itt aztán az említett légi cég ordenáré pitiánersége és kakarágása folytán megismételhettük a budapesti maratoni gyaloglási procedúrát, csak éppen dupla távon és idegen környezetben. Miután a racka nyáj fél óra bolyongás és verejtékben úszás után megtalálta a kirendelt magyar idegenvezető hölgyet a sok ezernyi nép közt megbújva, már pislákolni kezdett a fény az alagút végén. Habitusomhoz híven, az indokolatlan tortúrákat megjárva nem állhattam meg jelezni a vákuum szájú, négerre sült idegenvezető hölgynek, hogy talán nem egy 40 centis rajzlapra kiírt szöveget kellene lobogtatnia, hanem egy jó nagy, látható transzparenst, mint otthon a Budapest Pride-on! Miután a buszhoz menet túléltük a hirtelen ránk zuhanó, 70 fokos páratartalmú balkáni forróságot is, elkezdhettünk reménykedni sorsunk jobbra fordulásában a hátralévő 6 napban. Húsz perc elteltével, a szállodába érve az arcukra fagyott a hűs buszban magunkra erőltetett bizakodó mosoly is, mert még le sem tettük málháinkat a recepción, már nyúlhattunk is a bukszánkba! Na, most aki ismer engem és az én Ildimet, az tudja, hogy nem vagyunk egy garasos kódis népség, de az már valahol felbőszített, hogy a tv és a szobaszéf használatáért is külön zsíros sarcot szedtek volna (10-10 €/hét). Mondom, csak volna, mert az igaz, hogy már cérnaszálon lógtak az idegeim, de azért a magamra erőltetett ilyenkor kötelező nyájassággal és tört angolsággal elmagyaráztam az amúgy gyönyörű spanyol recepciós hölgynek, hogy én nem fejőstehén germán vagyok ám, hanem kispénzű szittya magyar. Úgy, hogy a frissen fejés köldök zsinórját már a tv-sarcával el is vágtam, mert azért mégse kukuljon meg az ember a tudatlanságban, mert tudnia kell, hogy mi is zajlik a világban, még akkor, ha nyaral! A kb. 20 négyzetméteres, szegényesen berendezett, csepeli munkásszállóhoz hasonlatos szobában ért a következő csapás, tudniillik, nem volt benne mini hűtőszekrény! Itt fontos elmondanom, nagyon sok szállodában megfordultunk már úgy Európában, mint kishazánkban, de ehhez hasonlatos pitiánerséget még nem tapasztaltunk sehol! Magyarul az a koncepció, hogy a messziről jött birka ne ám a kisboltban vegye meg az innivalót, hanem vegye meg ott helyben, a bárban, ötször annyiért ugyanazt! Persze, mivel én, a némethez képest csak kis pénzű magyar vagyok és mivel nem hülye, megvan a magamhoz való eszem is, nem hagytam magammal kikukoricázni, de nem ám! Simán megvehettem volna ott a szállodában is a napi ellátmányt, de “hűtő hiányában”, ezek után már dafke azért sem! “Ha harc, hát legyen harc” alapon – mi meg azért is szépen megvettük azt a napi 2 liter hűtött ásványvizet meg a 3-4 sört a szállodától 5 méterre lévő kisközértben – negyed annyiért! Hanem aztán már másnap az is kiderült, hogy a XXI. század Ejrópájában (Spanyolországban) még a Wi-fi hozzáférésért is kemény sarcot szedtek volna (15 €/hét)! Na, itt már szorosabbra kötöttem az előző nap felvett bokszkesztyűt és az angol nyelvet némileg bírva, kitapasztaltam, hogy minden kis lebujban ingyért lehet használni egy pofa sör, vagy egy bambi mellett! (Minket nem lehet ám csak úgy leteperni – ugye?) Na, szóval itt a meccs félidejében már éreztem a győzelmet és szépen – ahogy szoktuk -, felfedeztük a környéket egészen a “tengerpartnak” nevezett öbölig. Gondolom észrevették amicéim, hogy nem vagyok sem egy Goethe, sem egy Jelky András, de higgyék el, ők sem tudnák pontosabban leírni azt, amit láttunk. Mivel mi már tapasztalatból nem jelentkeztünk egyetlen levevős, birkamenetes, templom- és városnézegetős, hőgutás fakultatív programra sem, ezért a trópusi hőségben maradt a szigorúan vett szálloda környéke. Pénzes turisták százezrei által látogatott, frekventált hely lévén a látnivalók a fél méterenként egymásba érő, gagyikat áruló boltocskákban, éttermekben és falatozókban merültek ki. Harcedzett, tapasztalt utazók lévén, minket ez egyáltalán nem lepett meg, de az már igen, hogy egyetlen tv-ben, vagy képeslapokon látható régi spanyol épületet sem láttunk. De, nem láttunk egyetlen hatalmas bevásárló központot sem – úgy, mint nálunk! (Ugyanis ott hagyják élni a helyi kiskereskedőket és alkalmazottakat!) Amit még láttunk, az bizony mind-mind óhatatlanul a mai merkantilis szellem jelképe. Láttunk még a magyar lakótelepekhez hasonlatos tök egyforma, jellegtelen szállodák tömegeit és a pénznyelő butikok és sörözők véget nem érő sorát. Gondolom, nem mondok újat, ha azt írom, hogy ha nem lett volna ott akkora trópusi hőség és annyi jellegtelen épület, azt hittem volna, hogy Hamburgban, vagy Lipcsében vagyok, mert annyi volt a német. Őket ránézésre onnan lehet megismerni, hogy az első nap olyan fehérek, mint a hóbagoly, második nap már olyanok, mint a rózsaszín szopós kismalac, harmadik nap meg már inkább a főtt rákra hasonlítanak a több órás hasztalan napozástól. Amellett, hogy a mentalitásuknál és a vastag bukszájuknál fogva teljesen a sajátjuknak tekintik a szigetet, de többen is vannak, mint bármely náció képviselői -, beleérve a helyieket is. A germán frájokat egyébként nemcsak a szöszi hajukról lehet megismerni már messziről, hanem arról is, hogy a zömének a szája is meg a melle is úgy fel van pumpálva -, mint az IFA-belső! Aztán, mivel pénzük annyi, mint a pelyva, a hatodik snapsz meg sör után már kibontakozik bennük a germán virtus is, ordítozás és kukaborogatás formájában, főként hajnalban a bulikból hazajövet. Hogy ezek mekkora urak ott, elmondanám azt is, hogy volt a szállodánk mellett egy ottani mércével mérten előkelőnek számító söröző-étterem, ahol csak német zene szólt. Ide tértünk be az én Ildimmel az első nap is, csillapítani az éhségét és az én szomjamat. Kértem is az én cicámnak egy kis pizzát (mert nagyon oda van érte a lelkem!), magamnak meg egy jó nagy hideg sört a nagy ijedségre. Erre aztán a señorita kihozott egy akkora pizzát, mint egy dorogi szívlapát, mert, hogy itt ez az etalon. Nem volt mit tenni, hát be kellett segítenem az én Ildikémnek, hogy ne hagyjuk veszni a magyar becsületet. Kiderült az angolul folyó bratyizás alatt az is, hogy a pincér señorita volt már nálunk és nagyon szépnek találta a mi kis hazánkat. Mondanom sem kell, hogy ezért aztán kivágtam a magyar virtust a jatt osztáskor, bazsalygott is a lelkem, mint a vadalma.

Az utolsó nap is mulatni akartunk egy jó nagyot, de most már egy fáin hamburgerre fájt a foga az én aranyalmámnak, tehát újra betértünk ebbe a fényűző hispán (Gast hausba). Újdonsült barátnőnk vérző szívvel közölte, hogy csak és csak is germán ételeket szolgálnak fel azon a szent napon! Ezen a ponton ébredt fel bennünk másodszor is a magyar öntudat, ezért felállva udvariasan “németül” elköszöntem a germanizálódott spanyol señoritától. (Két méterrel arrébb húsz euró helyett tíz euróért pukkadásig ettük és ittuk magunkat!) Ezen a ponton tulajdonképpen el is értem szerény anzikszom végéhez, az út visszafelé ugyanaz a túlélő tortúra volt, csak magyar repülőtéri fogadtatással megspékelve.

Ezt a nem is oly rövid úti beszámolót tulajdonképpen három okból osztottam meg amicéimmel. Először is azért, hogy igazoljam múlt heti kimaradásomat a cikkírásból. Másodszor ezzel teljesítettem a mi Marikánk tapintatos kérését. Harmadszor pedig azért, hogy elmondjam azt, hogy soha többé nem kívánkozom idegen országba -, pláne ilyen áron. Akár hogy is van, azért nem tudtak minket legyőzni az imperialisták, mert a kapzsiságukkal csak azt tudták elérni, hogy a pénzünk felét hazahoztuk úgy, hogy tele ettük-ittuk magunkat és még jót pihentünk is! Nem szeretnék most a helyükben lenni!

A végső konklúzió pedig az, hogy motorizáció ide, motorizáció oda, mindenhol jó, de a legjobb mégis csak itthon! Caramba!

 

Horváth András

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>