Fehérek között európaiként

Fehérek között európaiként

 

A „rendszerváltásnak” hazudott negyedszázad legfőbb „eredménye”: ma Hazánkban legkevesebb 100 ezer hajléktalan tengeti az utcákon, aluljárókban, erdőkben megbújva életét. Ha életnek lehet egyáltalán nevezni ezt a létformát, amely a nagy liberátorok ajándékaként érkezett Európa volt szovjet gyarmati sorból szabadult népeihez. A nagyvárosokat ellepték a kolduló rongyosok, akik már megelégedtek annyival, hogy naponta néhány falat étel és egy üveg kannás bor jusson számukra. Hogy reménykedtek-e még jobb életben, vagy csak a megváltó halálra várva múlatták az időt, ezt talán maguk sem fogalmazták meg. A számkivetettség, a mai „modern” világból való kitaszítottság következtében lepusztult külsejükkel, mosdatlan bűzükkel pedig inkább undort, mintsem szánalmat váltottak ki a környezetükből, s néhány év alatt a többség már közömbösen nézett át rajtuk, mi több, egyenesen gyűlölni kezdte ezt a masszát, amely az ő látókörébe kerülve megzavarja lelki világát, belerondít abba a képbe, amely csupán virtuálisan létezett ugyan, de a tömeg úgy tett, mintha ez a fajta létforma volna az emberiség non plusz ultrája, s ennek tudatában is alakította mindennapjait. Ez a viselkedésforma aztán kölcsönösséggé változott: a még emberhez méltó életet hívők, akik még nem döbbentek rá, hogy csupán egy nagy szabadtéri börtönben lézengenek, robotolnak, a mammon fogságában, úgy gondolták, hogy az ő életük magasztosabb, fennköltebb, mint az utcára kitaszított társaiké, akiket látva kevesen érezték át a társadalmi felelősséget, csak alkoholista, büdös masszát, rekedt hangon, erőszakosan, szemtelenül a képébe mászó koldulással zavarják meg a hétköznapjaikat, ezért gyűlölni, félni kezdte őket. A hajléktalan, a maga létformájához idomulva pedig gyűlölni kezdte azt, aki még nem csúszott le az ő szintjére, s közömbösen megy el mellette, nem szánja meg legalább néhány száz forinttal, hogy a kiürült műanyag üveget újabb fertelmes, műtrágyával erjesztett kotyvalékkal töltse meg, hogy teljesen feledni tudja a lelkében még felbukkanó szégyent, a néha még a tekintetekből feléje sugárzó szánalmat, az éhezést, a hideget, feledje a valamikor volt családot, munkahelyet, gyerekeket, szívet megdobogtató zenét, verseket, szép festményeket, a színházi estéket, egyszóval mindent, ami még ezekhez a jobban öltözött és még a fejük fölött fedéllel rendelkezőkhöz kötötte. Tehát gyűlölte őket. Kialakult a két csoportban egyfajta szolidaritásféle, bár itt is az erő volt az, amely mindent eldöntött, hiszen számtalan aljasságról, télvíz idején a lábakról cipőket letépő rablásokról, az alvó társak felgyújtásáról, halálra verésükről rémtörténeteket lehetett hallani, de a többség valamiféle, a maffiózók körében is megtapasztalt „betyárbecsülettel” viseltetett egymás iránt. Ahogy a még az emberi létformát megtartani akarók többsége is a kilátástalan helyzetüket látva az évtizedek során méla undorral vette tudomásul lecsúszottságukat. S ha túl erőszakosan nyújtották piszkos kezüket alamizsnáért, néhány falat kenyérért, akkor rendőrért kiáltottak, ahelyett, hogy az okokat előidéző mocskos rablóbandát igyekeztek volna a világból is kikergetni. Azokat, akik felfegyverzett őrökkel, luxuspalotáikban őriztetik magukat még az ilyen tekintetektől is, s hozzájuk már fel sem ér a valaha embernek tartott rongyosok sóhaja. Ők a „homo sapiens” faj csúcsán lévő fő ragadozók, akik igyekeznek elhitetni a környezetükkel, hogy aki nem lopott össze 30-40 éves koráig néhány milliárdot, az mind megérdemli, hogy a társadalom, az ő bankármaffia-rendőr-maffia társadalmuk az utcára lökje. Milyen kormány az, egyáltalán milyen emberfajta az, aki idegenből ideözönlő, úgynevezett migránsoknak azon mód milliárdokból hajlékot, szállást, ellátást, emberhez méltó körülményeket teremt, miközben sajátjait hagyja évtizedek óta az utcán szenvedve, kínok között, megaláztatva, lélektelenül elpusztulni, hogy utána még jeltelen sírba is kaparják el, nyoma se maradjon porhüvelyének a földön. Mert ő csak egy Ember volt, aki valaha arra született, hogy emberhez méltóan éljen, de hazájában nem jutott számára még egy talpalatnyi föld sem, csupán urnába zárt porai halódnak valahol, hogy néhány év múlva a szélbe eresztve az is elszálljon, vissza az Anyaföldbe, amelyből vétetett. Helyüket átveszik a messziről elüldözöttek. Akikről ezek a mai gengszterek azt sem tudják, mifélék. Hogy emberevők-e, bűnözésből éltek-e odaát, hogy gyilkolták-e a gyengébbet, hogy képesek-e az úgynevezett európai kultúrába beilleszkedni? Csak mert ma még jó üzletet látnak bennük, hát hadd jöjjenek. Lesz mire hivatkozva ismét megsarcolni a közpénzeket, néhány milliárdnyi haszon reményében vesszen még a maradék magyar érték is. Az unió, ez a pedofilokból, buzeránsokból, maffiózókból összeverbuvált kétes múltú és jelenű csürhe, amely ezt a sok szenvedést hagyta Európára rászabadítani, még csak most eszmél. Berlusconi, a volt olasz milliárdos vezér már siránkozik, hogy hiba volt hagyni megöletni Kadhafi ezredest, Líbia volt vezetőjét, mert bár diktátor volt ugyan – és mondják, az európai hatalmasok nem azok? -, de legalább egyben tartotta az arabság jelentős részét, Észak-Afrika népeit, s igyekezett közöttük békésen rendezni a viszályt. Most, hogy a „művelt” nyugat, európai bűntársaikkal karöltve meggyilkolta őt is, családját is, kincsein osztozott a rablóbanda, most eszmélnek, hogy milyen erő is lakozott ebben a „bengáli tigrisben”, aki 100 milliós tömeget is meg tudott fékezni, puszta jelenlétével. Hát most egyék meg, amit főztek, mert hiába az aranybunkerjeik, titkos rejtekhelyeik, ha ez a 3-400 milliós fekete áradat megindul Európa ellen, nincs erő, amely megállíthatná. Ma már a magyar kard sem az, ami volt Mátyás király idején, amikor évtizedeken, majd évszázadokon át a saját vérével védte Európát az új honfoglalókkal szemben. Mára már a hazaszeretetet, az emberiességet kiölték a felnövekvő generációk lelkéből. Az új népvándorlással elérték, hogy mindenki csak önmaga megélhetését tartsa szem előtt, mert nem akar hajléktalan embertársai sorsára jutni, s esze ágában sincs vérét hullatni azokért, akik mindezt a sorsot előidézték. Hogy milyen aljas, kificamodott lelkivilágú is ez az európai vezérkar, abból is látszik, ahogy a számkivetettek sorsát eddig is kezelték. Bennük nem látták meg az értéket, hát hagyták, hogy millió szám pusztuljanak a nagyvárosok jellegtelen világában, de a nagy testvér által ideűzöttekért lehajolnak, mert belőlük még hasznot remélnek, általuk még néhány milliárdnyival gazdagodhatnak. Olcsóbb munkaerőt remélve általuk, gyökértelenségükben jobban irányítható létet sejtve, s képzetlenségük okán pedig hiszik, hogy bármilyen munkára hadra foghatók. Akár a fehér faj végleges elűzésére is, ha érdekeik úgy kívánják. Ezeknek az emberiség ellenes bűnök kitervelőinek és végrehajtóinak egyetlen intő példa lebegjen a szemük előtt: Dél-Afrika, amelyet néhány év alatt száz évvel röpítettek vissza a fehér faj elűzését követően a „felszabadított” – valójában korábban csak törvényes keretek közé szorított feketék. Az apartheid miatt kiabálók, a rasszizmust óbégatók nézzék meg Johannesburgot, Pretoriát, a valaha virágzó városokból mára Harlem lett, ahol bandákba verődve az erősebb jogán döntenek naponta élet és halál kérdésében. Tudom, egyik sem lehet járható út: sem a fehér ember nem uralkodhat a feketén, hiszen a fekete Afrika és Amerika megszállása, gyarmatosítása a fehérek által soha el nem évülő bűn, amelyért lehet, hogy most kell a számlát megfizetni. De az sem járható út, hogy most a revans vétel okán hagyják elpusztítani mindazt, ami az emberiség valaha szebb napokat megélt kultúráját hivatott megőrizni. Meg kell találni a megoldást addig, amíg egy éhséglázadás címén ismét egymásnak nem hajtják a fehéret a feketével, hogy az a néhány milliónyi here gazember gazdagodjon, s hatalmát növelje. Először is józan ésszel ki kell kényszeríteni, hogy ne barakkokat, kerítéseket és gettókat építsenek, hanem az elüldözöttek otthonai közelében teremtsenek élhető környezetet. A háborút kirobbantók, a volt gyarmatosítók, a belőlük busás hasznot húzók most a fehér faj érdekében, a világ megmentése érdekében fogjanak össze és építsenek vízvezetékeket, otthonokat, adjanak szerszámokat és teremtsék meg az életben maradás feltételeit. Ez a sok, hazájából, szülőföldjéről elűzött szerencsétlen éppen olyan áldozat, mint európai társai. Egy aljas, cinikus politikai játszma mellékszereplői, akiket az oroszlánketrecbe zárva a lelátókról lesnek, hogy ki fog életben maradni. Aki saját fajtáját nem becsüli, nem érdemli meg azt sem, hogy embernek neveztessék. Aki elnézte, mi több, előidézte a hajléktalanságot, a kisujját sem nyújtva feléjük, hogy segítsen, azoknak takarodniuk kell a politika palettájáról, hogy még visszafordítható legyen az a válság, amely az emberiség teljes kipusztulásához vezethet. Itt már nincs helye az álszemérmességnek, a jobbra-balra kacsintgatásnak, a struccpolitikának vagy cinikus közömbösségnek. Itt és most, a 24. órában össze kell fognia a fehéreknek és a jó érzésű, még teljesen el nem homályosított lelkületű feketéknek azért, hogy lerázzák magukról azt a koloncot, amely évszázados szenvedéseiket okozta. Az emberélet ugyanis nem rendőrkérdés, és nem is a politikusok jogosultsága eldönteni, hogy ki miért érkezett a Földre.

 

Rozgics Mária

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>