„Győzelemittasan az egérlyukban”

„Győzelemittasan az egérlyukban”

 

A nyári kánikulában teljes a káosz. A hírekkel folyamatosan sokkolnak bennünket: szaharai hőség után sarki hideg telünk lesz. Hogy egy pillanatig se tudjunk örülni, ellazulni, pihenni, ne tudjunk töltekezni, regenerálódni. A hírek egyre kétségbeejtőbbek, míg a másik véglet: a celebvilág esztelen tobzódásait tárják elénk. Az egyik ismert testépítő hölgyemény a kiterjedt luxus-fan csapatával hogy nyaral a görög tengerparton, milyen édes is az élet. Micsoda nyári partikat tartanak a luxus villákban, hogy folyik a pezsgő és az édes élet! Tükröt tartva elénk: látjátok, nem kell itt siránkozni, éljétek az életet úgy, ahogy mi tesszük. Elvégre, aki harminc éves kora körüli időre nem csal, lop, harácsol össze vacak 20-30-40 milliárdot, az meg is érdemli, hogy neki még kapanyél se jusson. Mindeközben már nemcsak Debrecenben, hanem Budapest szívében, a Nyugati pályaudvar szomszédságában is kitört a „migráns háború”, egymást püfölték a valahonnan ideérkezett – ideküldött? – menekültek, törve, zúzva, randalírozva. Ehhez csak elenyésző hír volt, hogy ismét füstölt a 3-as metró, amelynek a felújítására szánt milliárdokat rég elsíbolták, a 4-es metró építése közben, hiszen tízszeres összeg sem volt elegendő egy fele résznyi szakasz összehozatalához, de a zsebre rakott milliárdokat ma már nem kutatja senki. Ahogy 1956 gyilkosainak többsége is ágyban, párnák között, kiemelt nyugdíjjal a zsebében múlt ki. Biszkut még meghagyták mellékszereplőnek, hadd tömjék be az ő kirakatperével a még hangoskodók száját. A túlélők, az áldozatok hozzátartozói azonban tanúként sem jelenhettek meg a tárgyalóteremben, pedig annak ellenére, hogy cinikus politikusaink kijelentették: 56 kérdését majd az idő megoldja, szerencsére még mementóként élnek közöttünk sokan, akik mindenre emlékeznek és mindenre emlékeztetni is akarnak. Egy sortüzet végig- és túlélő idős hölgy is eljött szerkesztőségünkbe, s arra kéri sorstársait, hogy jelentkezzenek, mert ki akarja kényszeríteni, hogy az ősszel folytatódó Biszku „perben” igenis hallgassák meg tanúként őket. Legalább most szembesüljön a cseppet sem tisztelt bírói kar azzal, hogy ezek a tömeggyilkosok mit okoztak, milyen soha el nem évülő szenvedés kísérte útjukat, s még csak bocsánatot sem kértek az áldozatoktól, a magyar nemzettől. Ahogy 2006-os utódaik is cinikusan vigyorogtak a bírósági tárgyalások szüneteiben. Természetesen nem terheli felelősség hazug, és hazugságra buzdító intézkedésüket. A bírói ejnye-bejnye mit számít a sok százmilliónyi kifizetett jutalmak mellett, hiszen mindannyiójuknak jól menő vállalkozásuk, vastag bankszámlájuk biztos megélhetést jelent, míg a szemét vesztett fiatalok közül volt, aki már azóta öngyilkos lett. A megnyomorítottak, a lelki terrort átéltek meg legalább jól meggondolják, hogy még egyszer a nemzet erkölcsi felemelkedése érdekében kimerészkednek-e az utcára. Az idegen érdekeket kiszolgáló, hazug, sokszoros törvénysértő rendőri vezetők pedig lehet, hogy az egyik főmachinátorhoz, Kulcsár Attilához hasonlóan hamarosan még meg is dicsőülnek, ahogy a körömletépő ügyvédtől az ÁVH-s gyilkosig mindenki! Elvégre ahogy a „miviktorunk” is többször hangoztatta: ne arra figyeljen a „nagy testvér” – ezúttal már nem az orosz -, hogy mit mond, hanem, hogy mit cselekszik. Márpedig neki, és bűntársaiknak eszük ágában sincs elszámoltatni, a nemzeti vagyont visszaszerezni, a haza kiárusítását megakadályozni, a nemzet kifosztóit számon kérni, inkább a bűnrészességet vállalják, hiszen úgy gondolják, hogy őket – a kommunista elődeikhez hasonlóan – soha senki sem fogja felelősségre vonni.

Ilyen erkölcsi züllés közepette igazán felemelő érzés, hogy Petőfi Sándor, a magyar szabadság örök érvényű szimbóluma mégis csak magyar földben fog nyugodni. S ahogy Nemzeti Dalában kifejtette, ősapáink teste szolgaföldben nem nyughatott, reméljük az ő porhüvelye is kikényszeríti mai utódaiból, hogy példát vegyenek ősapáinktól: „A Magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Hát féljenek csak az egérlyukba fölkapaszkodottak, mert „lesz még ünnep ezen a világon”, s bizony, ahogy sok-sok költőtárs és milliónyi magyar honfitárs is óhajtotta, egyszer mégis csak bekövetkezik az, amiért annyian fohászkodtunk.

Rozgics Mária

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>