Harmóniában 100. – Nostradamus XXIV.

Harmóniában 100.

Nostradamus XXIV.

 

Az előző részt azzal fejeztem be, hogy visszatérünk rá, vajon hogyan rabolhatta el a templomok homlokáról a dicsfényt a nagy uralkodó. A II.12-es jósvers vonatkozó két sorát újra idézem, magyarul:

„A nagy uralkodó üldözi elhívatásukat,

(vagy: A nagy uralkodó őrjöngve üldözi őket)

A megbecsülést elrabolja a templomok homlokáról.”

A következő érdekes dolgok történtek a forradalmi Franciaországban:

A terror előre haladtával maga Robespierre is kezdett betelni a féktelenségekkel. (A nyaktilót riválisai számára tartogatta, mint végső érvet.) Cloots-Anacharsis-sal, Hébert-tel és Chaumette-tel, három régi elvbarátjával szakított, s elhatározta, vérpadra juttatja őket (is). Miután ez megtörtént, előszeretettel kezdte hangoztatni Voltaire egy mondást, mely így szólt:

„Ha Isten nem léteznék, fel kellene találni!”

És lőn!

A jakobinus-klub tagjainak (nagyjából utolsó érdemi) segítségével, 1794. május 7-én megszavaztatta az új állami vallást. Ez az új ideológia rousseau-i értelemben ismerte el Isten létét s a lélek halhatatlanságát. (Rousseau az ún. természetes vallást hirdette. Kétségbe vonta, hogy bárki közvetlenül találkozhatott volna Istennel, ezzel szemben állította, hogy mindenki megláthatja Őt, aki a saját lelkébe néz. Az ész elutasítását hirdette, a szívvel szemben. A „savoyai vikárius hitvallásában” elmondta, hogy természetes érzékeink a közérdek szolgálatára, eszünk viszont az önzésre sarkall minket. Ezért, ha lelkiismeretesek és erényesek akarunk maradni, el kell vetni, amit az eszünk sugall, s az ösztöneink szerint kell cselekedni. „Ezeket a szabályokat nem a magas filozófia elveiből eredeztetem, hanem lelkemből olvasom, ahová a Természet írta be őket kitörölhetetlen betűkkel.”)

Talán nem is meglepő, hogy a frissen hatályba léptetett állami vallás főpapja magja Robespierre lett, aki az állam első embere is volt. Ezért találhatta Nostradamus a jövendölésében „nagy uralkodónak”. A megbecsülést az új ideológia kötelezővé tétele vette el a templomok homlokáról. Az alkotmányos esküt tett papok ettől kezdve misézhettek a templomokban (és csak ott), az új eszmeiség szerint.

Az új isten-kép nem hasonlított a megszokott Jóistenre. Inkább talán Jupiter tonansot formázta meg, aki villogó szigonnyal őrködött a forradalom előmenetele felett. 36 ünnepet (dekádonként egyet) szenteltek a tiszteletére. 1794. július 8-án, a Mars-mezőn rendezték a bevezető istentiszteletet. Robespierre, a főpapja a következőképpen mutatta be őt:

„Lények-lénye, aki ismered kezeid alkotásait, gyűlölet lángol szívünkben a durvaság és a zsarnokság ellen; e mellett a hazaszeretet és igazság tisztelete! Vérünk az emberiségért folyik. Ez a mi imánk, ez a mi áldozatunk; ez a mi tiszteletünk, melyet irántad lerovunk.”

Július 27-én, nem egészen három héttel később, Robespierre feje is a porba hullt. Nem sokáig volt az új vallás főpapja. Arra viszont éppen elég volt ez az idő, hogy az új állami vallás bevezetésével eresztékeiből forgassa ki az ódon templomajtókat. Hogy elrabolja homlokukról a megbecsülést…

Ahhoz, hogy ezek a változások végbemenjenek, árulókra is szükség volt a régi rend soraiban. Mint egy korábban elemzett jósversben láttuk, az ország védekezésre képtelenül, csak állt és bevárta a sorsát. Persze, az a jósvers viszonylag általános, inkább a helyzetet bemutató prognózis volt. De ne gondoljuk, hogy Nostradamusnak nem futotta meglepően pontos, személyre szabott jóslatokra is a forradalmi idők prognózisának elkészítése során! A II.76-os verse annyira precíz, hogy az már szinte vérfagyasztó!

„Foudre en Bourgogne fera cas portenteux,

Que par engin homme ne pourroit faire:

De leur senat sacrifiste fait boyteux,

Fera sçauoir aux ennemis l’affaire.”

Magyarul:

„Villámlás Burgundiában többet is jövendöl:

Mit soha fortéllyal elérni nem tudtak,

Titkos tanácsukról a sánta pap

Feltárja az igazat ellenségségeik előtt.”

A Burgund Hercegség a Frank Birodalom feloszlásából, 880 körül képződött, középkori államalakulat volt. A feudális Francia Királyság területén, 1477-ig létezett. A fiú-utód nélkül eltávozott utolsó burgundi herceg, Merész Károly haláláig. Ugyan leánya, Burgundi Mária hercegnő és leszármazottai (közöttük V. Károly német-római császár) a Burgundia hercege címet továbbra is viselték, egykori államuk területei felosztásra kerültek Franciaország és a Német-Római Császárság között. A németalföldi birtokokat (mert Németalföld Burgundia birtoka volt akkor) a Habsburgok kapták meg, Mária hozományaként, a hercegség többi részét XI. Lajos beolvasztotta a Francia Királyságba.

A francia forradalom idején már bő háromszáz éve, mint régió létezett.

Volt (és van) ennek a régiónak, a mai Saône-et-Loire megyében, egy nem túl jelentős városkája. Autun a neve, 2014-ben 13.955 lakost mondhatott magáénak. 1793-ból származó adat szerint 7.792 lelket számlált akkoriban. Volt (és van) viszont katedrálisa. Merthogy egy püspökség székhelye, ami 8.575 négyzetkilométeren terül el. (2012-ben 548.000 katolikus lakosa volt az egyházmegyének, a teljes népesség 95,3 %-a.)

Autunban 663 óta működtek különböző egyházi tanácsok, a hit védelmének, a szerzetesek és papok fegyelmének biztosítására, s más, hasonló célzattal….

  1. február 2-án, Párizsban megszületett Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord. Előkelő, de elszegényedett főnemesi család sarja volt. Szülei nevelőkhöz adták, tanulóévei kollégiumokhoz kötötték. Sivár gyermekkora volt.

Nagybátyja, a reimsi érsek segítségével papi szemináriumba nyert felvételt. Talleyrand-t nem vonzotta a papi hivatás. Hideg cinizmussal végezte tanulmányait, míg a Saint-Sulpice templom papneveldéjében, a végükre nem ért.

1775-ben, 21 évesen, már abbé volt Reimsben. Még XVI. Lajos király koronázásán is szerepet kapott. Hamarosan fővikárius lett belőle. 1780 és 1785 között a franciaországi katolikus egyház egyik legmagasabb gazdasági vezetői tisztségét töltötte be. Felváltva élt Reimsben és Párizsban. A fővárosba az Egyház delegálta, hogy egyezkedjen a királlyal és a kormánnyal adó- és pénzügyekben. Ő, gondtalan társasági életet élve, szívósan építgette udvari kapcsolatait.

  1. november 2-án (Halottak napján) XVI. Lajos kinevezte őt Autun püspökének. Egy királyi apátság jövedelmeit ajándékozta a kinevezés mellé. 1789 év elején szentelték püspökké. Rövid, ám intenzív kampánnyal a papi rend képviselőjévé választatta magát az akkor összehívott országgyűlésre. Mint tudjuk, ez az esemény lett a forradalom közvetlen előzménye.

A húsvéti mise személyes celebrálása elől kitért, sietve Párizsba utazott, örökre maga mögött hagyva a burgundiai Autunt. Egy villanás, egy villámlás volt csak az ottaniak életében. De nézzük, mi többet jövendölt feltűnése!

Felismerte, hogy a nép és képviselete nagyon fel van paprikázva. Meglátta az egyéni karrier építésének lehetőségét a fortyogó politikai helyzetben. Úgyhogy, az országgyűlésen hamarosan átvonult a papi rend terméből a harmadik rend termébe. Ott, mint a nép barátja, az elnyomottak védelmezőjeként, a kiváltságok ellenzőjeként szállt be a politika-csinálásba.

Pedig, csak előre menekült. Maga mondta: „Egyetlen ésszerű megoldás maradt: engedni, mielőtt erre erőszakkal kényszerítenek, olyan időben, amikor ezt az engedékenységet még az érdemünkül számíthatják be.”

Az érdemszerzésben elég messzire ment. Tulajdonképpen ő oldotta meg egyháza koldusbotra juttatását. A forradalom egyik fő célkitűzése éppen a magántulajdon megóvása lett volna, különösképpen a királyi önkénnyel szemben. Elég komoly fejtörést okozott hát a forradalmároknak, hogy a jelszavak mellett hogyan rabolják ki az Egyházat. A pénzre viszont szükségük volt – a rebellió rohant a gazdasági csőd felé.

Talleyrand volt az, aki kifejtette, hogy az egyházi tulajdon teljesen más természetű, mint a személyes tulajdon, ezért az állam azt nyugodtan kisajátíthatja.

Azt gondolom, ezen a ponton nem csak a püspöki tanácsot, de egyháza minden szervezetét is elárulta. A puszta létükre törő ellenséges ideológiai hatalomnak.

Bizonyosan Talleyrand-t látta meg Nostradamus?

Míg el nem felejtem: Talleyrand sánta volt. Olyan sánta, hogy apjáék testi alkalmatlansága miatt tagadták ki első-szülötti pozíciójából, s adták idegen nevelők kezére. A téma szakosai többnyire úgy vélik, hogy veleszületett problémája volt ez az ortopédia. Ő maga viszont, visszaemlékezésében, szüleit és dadáját tartotta felelősnek testi hibájáért, mert kicsiny gyermek korában nem óvták meg attól, hogy leessék egy magas komód tetejéről.

Életrajzírói egyetértenek abban, hogy testi hibája igen erősen rányomta bélyegét lelki fejlődésére. Így történhetett, hogy az árulás, az állhatatlanság kolosszális törpéjévé nőhette ki magát. 1790. július 14-én, teljes püspöki díszében asszisztált az új nemzeti ünnep megteremtéséhez. Megáldotta a forradalmi tömegeket, a Nemzetgyűlés tagjait, a Nemzeti Gárdát és – kapaszkodjunk meg – a királyi családot is!

Püspöki öltözetét még egyszer felvette, amikor az új rendszernek szolgálatot tevő papjelölteket – a pápa tiltása ellenére – felszentelte. A pápa emiatt kiközösítette a katolikus Egyházból. Talleyrand először, Franciaország nevében, tiltakozott, vitatta a pápa vonatkozó jogát. Azután átgondolta helyzetét, s mivel amúgy sem szerette a papi hivatást, hagyta magát kiközösíttetni.

Valószínűleg ő is jól látta meg a jövőt szeminarista korában, amikor egyszer ezt mondta: „Arra kényszerítenek, hogy pap legyek, de meg fogják bánni!”

Minden bizonnyal igaza lett.

De nem csak egyházi körökben, politikai körökben is igen sokan látták kárát az ő közreműködésének. Végtelenül pénzéhes és korrupt volt, csak az egyéni haszonszerzés motiválta. Volt a Nemzetgyűlés elnöke, londoni nagykövet, de emigrációba is kényszerült. Amerikából visszatérve Franciaország külügyminisztere lett. Ebben a minőségében csak kenőpénzekért volt hajlandó szerződéseket aláírni. Olyan ügyletek elrendezéséért szedte a sápot, amit egyébként is meg kellett volna oldania.

Napóleont még annak tábornoki idejéből ismerte. Látta az új lehetőséget benne, ezért 1799 nyarán, a sajtó támadásaira hivatkozva, lemondott tisztéről, s a puccsisták mellé állt. A sikeres hatalomátvétel után, barátja, Napóleon Első Konzul jóvoltából, újra magához vette a külügyminiszteri tárcát, s nyolc évig le nem tette azt.

Bonaparte császárrá koronázása után főkamarás is lett belőle. A sápokat minden hivatali minőségében, a megszokott módon szedte. A legpikánsabb részlet Louisiana eladásához fűződik. Eredetileg 80 millió frankra szólt volna az állam adásvétele, ám végül 54 millióban állt meg. Arról nem szól a fáma, hogy mennyivel „érveltek” az amerikaiak Talleyrand zsebébe, hogy ekkorát zuhanjon az ár.

Napóleon nem örült az ilyen történéseknek, de azért kiutalta főkamarásának az új kitüntetés, a Becsületrend Nagykeresztjét.

Látta Napóleon közelgő végzetét is, ezért 1807-ben elmondott. A császár megjutalmazta, majd egy igen magas, ám kevés felelősséggel járó tisztséget adományozott neki: udvari vice-elektor lett. Csak reprezentálnia kellett volna. Ám ő ennél tovább ment: dolgozni kezdett uralkodója és barátja megbuktatásán. Sándor cárnak adta el „diplomáciai tudományát”.

1809-ben pedig Metternichnek adta el magát. Mindkét felet sürgette a Napóleon elleni beavatkozásra.

Amikor a császár megbukott, Sándor cár hajlandó lett volna a fiának adni a trónt. Erről a szándékáról Talleyrand beszélte le nagy műgonddal, mondván, hogy csak egy Bourbon-restauráció rendezheti megfelelően a francia helyzetet. Megválaszttatta magát az ideiglenes kormány élére, s asszisztált XVIII. Lajos visszatéréséhez. Látnia kellett viszont, hogy a Bourbonok nem hajlandók kompromisszumokra, ezért azonnal az új megoldás lehetőségét kereste.

Éppen a bécsi kongresszuson tömte zsebeit (ehhez vitathatatlanul komoly tehetsége volt), amikor Napóleon visszatért arra a bizonyos 100 napra. Talleyrandnak esze ágában sem volt visszatérni egykori urához, de a pénzeket, amiket ijedtükben adtak neki az átállásától félők, szintén bezsebelte.

A második restauráció időszaka átmenetileg (15 évre) derékba törte közéleti pályáját.

Az 1830. évi júliusi forradalomban Lajos Fülöp mellé állt. Annak hatalomra jutását követően londoni nagykövet lett belőle. 1834-ben, hajlott korára tekintettel, visszavonult – ám addig is szedte szokásos sápjait, mint diplomata. 1838. május 17-én hagyta el ezt az anyagias világot. Mindenkit kihasznált, mindenkit elárult – s tette ezt 55 éven át.

Szinte biztos, hogy a burgundi villámlásból őt látta kibicegni Nostradamus…

 

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>