Harmóniában 101. – Csillagpor

Harmóniában 101.

Csillagpor

 

Arra kérem a Nyájas Olvasót, hogy ne ijedjen meg. Nem fejeztem be félúton Nostradamus jövendöléseinek elemzését. Folytatni fogom a XXV. résszel, csak előbb valami egyébről szeretnék szólni.

Száz részt ért meg a Harmóniában sorozatom eddig. Száz részen át próbáltam elmondani a világ folyásának mikéntjét, egyensúlyozva a hivatalos, akadémiai, és az okkult tudományok határán. Száz lépést tettünk meg együtt, hogy megpróbáljuk megérteni, miben élünk, és miképp kellene élnünk. Száz fejezeten át találgattuk, mi volt a múltunk valójában, illetve mi várhat ránk a jövőben.

A százegyedik epizódhoz is készen álltak a vázlatok, amikor történt valami, amiről, úgy érzem, feltétlenül és haladéktalanul be kell számolnom. El kell mondanom a tapasztalataimat, mert hiszem, sőt tudom, hogy nem csak a szellemet, de a lelket is táplálni kell ahhoz, hogy Ember maradhasson az ember.

Okosságból és okosokból amúgy sem szenvedünk hiányt mostanában…

Rendkívüli dolog történt ma velem. Kézbesített puszit kaptam egy nyolcvanéves hölgytől. Valójában csillagpor volt ez, amit az Égi lovasok patája vert fel. Mostanra hullott le a földre…

Majális volt. Nem firtatom az ünnep jelentését.

A magam részéről úgy könyveltem el, hogy a hosszú tél és a sivár tavaszelő után, az első, valóban melengető napsugarak ünnepe volt ez.

Viharvert, határszéli kis község a miénk. Trianon óta a madarak is csak háromnapi hideg élelemmel repülnek el felette. Pusztította tatár, dúlta török, vérfürdőt rendezett az oláh, de áll még. Komoran, büszkén őrzi a gyepüt, amit a rossz sorsa rendelt neki.

Komoran és büszkén járnak benne tős-gyökeres lakói, ahogyan azt az „Égi lovasok” címet viselő újévi cikkemben megpróbáltam bemutatni. Viharvert, sors-próbált emberek. Nehéz bekerülni a szeretetükbe. Kikerülni sem olyan könnyű. Persze, itt is vannak neheztelések, haragvások – de nem szíre-szóra. Mindenre méltónak kell lenni. A megbecsülésre, a súlytalanságra is.

Azt is írtam már korábban, hogy a társadalmi vezetések közötti különbséget nem a gazdulásokban kell keresni. Ott talán nincs szignifikáns eltérés. Ám, ami ezek mögött húzódik, az lehet mértékadó. A jelenlegi faluvezetés súlyt fektet arra, hogy valamiféle közösséget kovácsoljon az itt élőkből. Jól érzik, amit éreznek, hisz a huszonnegyedik órában járunk. Az egykori doyenek a temetőben nyugszanak, az üresen álló házakban máshonnét érkezettek élnek, másképp gondolkodnak, más mércével mérnek. Ám tudjuk, hogy közösséggé csak a közös értékek talaján állva és élve válhatnak az egy háztömbben lakók…

Évek óta „főzőversenyt” hirdetnek a majális napjára. Bárki, bármekkora létszámú csapattal részt vehet rajta. A húst az önkormányzat adja – csak jöjjenek már végre össze az emberek. Nem félnek a csoportosulástól. (Le a kalappal! Volt, aki vízágyúval oszlatott…)

És az emberek jönnek. Nem a szűk fél kiló hús okán. Egymás miatt érkeznek. Találkoznak, beszélgetnek. Saját fülemmel hallottam, hogy elfeledett barátságok éledtek újjá, haragok foszlottak szét. (Mondtam, veretes értékítéletű, nehezen forgolódó nép él itt.)

Ma éppen 800 ember, az itt élők közel harmada, fogadta el a meghívást. A baráti körünkkel együtt, mi is. (És nem a fél kiló hús miatt.)

A sors kereke kiforgatta, amit remélni sem mertünk. Volt tanárom, régen látott diáktársam, egykori kollégám – mindegyik kategóriából voltak jelen néhányan. Felvettük a barátkozás, a beszéd fonalát, ott, ahol az élet azt valamikor lerakatta velünk. Jólesett hallanom, hogy:

„Tudod, számíts rám!”

Remélem, ők is így fogadták, mikor mondtam:

„Tudod, hol lakom! Gyere, ha baj van!”

Azután találkoztam Józsi Bátyámmal, az egykori darálóssal. Különleges, központi alakja volt ő gyermekkorom „közéletének”. A faluban mindenki tartott jószágot. Tyúkot, kacsát, libát, disznót – ahogy azt kellett. A képlet úgy nézett ki, hogy a falusi ember először a haszonállatait élelmezte, majd, a haszonállataiból magát és a családját. A darálós itt jutott központi szerephez. A jó gazda otthon összemérte szemes-terményeit: kukoricát, árpát, búzát – s a „koktélt”, biciklije vázán, egy zsákban, eltolta a darálóba.

Hajnalban. Nem azért, mert valami szakrális népszokás követelte a korai időpontot – hanem, mert akkor ment dolgozni. Volt, aki nem is találkozott a darálóssal. A zsák szájára kötött egy címkét a nevével (sűrű nevű emberek a címükkel is), sorsára hagyta a küldeményt, s ment robotolni. Ki téeszbe, ki gyárba, más meg a hivatalba.

Délután pedig valamelyik családtag (jól fejlett gyerek voltam, általában iskola után engem ért a megtiszteltetés) hazatolta a kész vegyes darát. Józsi Bátyámat legtöbbször már nem találtuk ott.

A zsák, nyakán a tulajdonos nevét viselő elszámoló bárcával (sűrűbb nevűek esetén a lakcímmel is) a kis üzem bejárata mellett állt, a többi zsák sorában.

Fizetni nem kellett. A darálásért járó vámot Józsi Bátyám deka-pontosan kivette. A gazdának járó kész őrleményt, deka-pontosan, a ház elé kirakta. Senki nem vitte el a másét. Senki, idegen, nem vitte el a gazdákét. Hogyan volt?

Bármily hihetetlen, volt egy ilyen, tiszta, őszinte világ is. Nem túl régen. Én még éltem benne. Még álmodom vele, ahogy az Égi lovasokban is írtam…

Szóval, Józsi Bátyám mércéje mindig pontos volt. Nem csak anyagi, terménybeli dolgokban. Ezer ügyfele volt, ezerféle embert ismert. A szavára mindig lehetett adni. Azt gondolom, ma is.

Kétszer találkoztam vele a majálison.

Először társaságban, sok ember között. Ahogy az hagyomány közöttünk, illő tisztelettel és szeretettel köszöntöttük egymást. (Édesapám közvetlen baráti és munkatársi köréhez tartozott, bár nem volt fogatos. Tehát, a Hozzá kötődő barátságot örököltem. Közjegyző nem vette nyilvántartásba, az illetéket magamnak kellett megszolgálnom.)

A társaságban még semmi különöset nem mondott Józsi Bátyám. Általános témákban sekélyeskedtünk, majd mentünk a dolgunkra.

Fél óra múlva újra összefutottunk.

Négyszemközt.

Akkor kaptam meg, a nővére által küldött puszit. Így, közvetítésen keresztül, megköszönte nekem, hogy megemlékeztem az egyszerű helybéli emberekről. Akik életük árán felépítették ezt a falut – és a Hazát.

Méltatlan vagyok erre az elismerésre.

Az Ő munkájuk volt, az Ő érdemük marad. Én, mint az utókor egyszerű krónikása, csak annyit tehetek, hogy számot adok emberfeletti küzdelmeikről. a dicsőség viszont az övék, nem a krónikásé.

Építettek utat, járdát, vízművet.

Miért?

Mert többet, jobbat akartak, mint ami addig volt.

Maguknak?

Korántsem.

Az idők folyása azt mutatja, inkább értünk történt mindez – a leszármazottakért, az utókorért.

Nem tudom, külhonban olvassák-e újságunkat, s benne ezt a cikket?

Ha frissen kivándorolt is van azok között, aki olvassa most ezt, jusson eszébe: az évszázados elmaradást nem maguk miatt számolták fel eleink. Nekik a munka jutott, a gyümölcsét az utókor szüretelhetné le.

A magyar folyók szabályozása magyar falvakat, városokat véd. A német, holland, brit, ír folyók gátak közé szorítása az ott élők biztonságát szolgálná. Aki innét elmegy oda, talán meg sem számolja, mit hagy el, s mit kap érte cserébe.

Őt, őket, védeni fogja az idegen országbeli ősök gátja a sodrástól. Az itt maradottakat az itt élt elődök védművei óvják. De csak a vizektől.

A baj viszont nem onnét támad mostanában.

Az elmúlt évtized nemzeti vesztesége hasonlítható ugyan az elmúlt világháborúk deficitjeihez – de mégiscsak abszurd a békében ehhez igazodni! Majd’ egymillió ember (az utánuk költöző családtagokat nem számolva) elmúlt (remélem, csak átmenetileg) a társadalmi létezésünkből.

Meddig bírunk így kitartani?

Csak a Jóisten tudja…

Nem ígérhetek kiemelt jövedelmet.

Itt még ma sem vastagabb egy szelet kenyér. Nem több a vaj sem rajta.

Minden olyan, mint tegnap volt. Olyan, mint tegnap volt?

Vagy, csak szeretnénk, ha olyan lenne?

Én szeretném.

Szeretném, ha olyan országunk lenne (ismét), ahol a vendég a kapuban hagyhatja a biciklijét. Mert nem tolják el illetéktelenek. Szeretném, ha a tejesember a kapuban hagyhatná az üveget. A pék a kiflit…

Szeretnék úgy élni, mint apáink éltek.

Mi akadályoz meg ebben?

Egyedül kevés vagyok.

Ne menjetek el!

Gyertek haza!

Nem tudom, és Ti sem tudjátok, van-e ott jövőtök.

De tudom, hogy itt van múltatok!

Józsi Bátyám, a darálós, nem csak az én örökségem!

Nem magyarkodok, csak számolok. Ti ott lesztek örökös, beolvadásra ítélt kisebbség. Mi meg majd itt. A távollétetek vákuumot teremt, s azt a természet gyűlöli. Betölti majd valamivel. Valakikkel.

Egymás nélkül elveszünk!

Gyertek Haza!

Itt még nincs gazdagság – de együtt talán megteremthetjük.

Itt még nincs Kánaán – de van még Magyarország – csak együtt tarthatjuk meg tovább.

Talán soha nem lesz itt fényűzés – de az ősök gátjai között nekünk és értünk folynak a folyók, a mi lábaink alá simulnak a járdák, szekereinket vezetik az utak, kezünk mozdulatára szülnek vizet a csapok.

Persze, csak akkor, ha itthon vagyunk. Különben másnak dolgozik mindez, s majd elmondhatjuk, volt egyszer egy ország…

Majális volt ma. Örültem mindenkinek, aki ott volt.

De hiányzott mindenki, aki távol van.

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>