Harmóniában 107. – Nostradamus XXX.

Harmóniában 107.

Nostradamus XXX.

 

Az előző részben a királyi család sorsát megjövendölő négysorosokat mutattam be. A IX.77-es 3-4. sorának értelmezésével maradtam akkor adós. A vers (most csak magyarul) így szól:

 „Az ország összeesküszik, királyát elfogja,

az úrnő is fogoly, halál az ítélt sorsa.

A királynő élete és gyermeke megtagadva,

az ágyas pedig a feleség várában rab.”

„Capet Lajos polgártárs” kivégzése után Mária Antóniát, Franciaország hajdani királynéját már csak özvegy Capet-nének nevezték. Irgalomra, kegyes bánásmódra nem sok esélye volt szerencsétlennek – a forradalom eszmei előkészítése során különös hangsúlyt fektettek arra, hogy személyét lejárassák. Ebben a törekvésben kétségtelenül a lázadók segítségére volt az 1785-ben napvilágra került „nyakék-ügy” is. A Valois királyi ház távoli leszármazottja, Jeanne de la Motte grófné, 1784-ben azt gondolta, saját gazdulására fogja felhasználni a mit sem sejtő királyné nevét, s személyi hitelét. Az uralkodónő kegyeiért harcoló, gyanútlan Rohan hercegérsekkel megvásároltatott egy gyémánt nyakéket (Boehmer és Bassenge udvari ékszerészek alkotását), potom 1,6 millió livre értékben. A fizetési ígérvényre Mária Antónia nevét hamisította.

1785-ben került a kötelezvény a királyné kezébe. Természetesen, mit sem tudott az egészről, hiszen nem ő rendelte az ékszert. A király elrendelte a vizsgálatot, az ügy peresítésre került. Letartóztatták ugyan de la Motte grófnőt, ám a tárgyalássorozat a király és a Parlament közötti hatalmi vitává nőtte ki magát. Az elhúzódó eljárás és a hozzá kapcsolódó szenzáció-hajhász nyilvánosság erősen rontotta a királyné népszerűségét, hiába volt ártatlan a bűnesetben.

Ahogyan mondani szokták, kabátlopásba keveredett…

1789 nyarára a Mária Antónia elleni erkölcsi hadjáratot odáig fokozták, hogy Franciaország leggyűlöltebb asszonyává vált a forradalom kitörésének idejére. Az, hogy a nem túl barátságos „autrichienne”, vagyis „osztrák nő” ragadványnévvel illessék, már a joviális múlt kósza emléke volt csupán. Ekkor már „l’autre chienne” („másik szuka”), vagy „la putaine d’Autriche”, azaz „osztrák szajha” névvel illették.

Ez a népszerűtlenség tovább fokozódott a szökési kísérletüket követően, illetve a bizonyítottnak vélt összeesküvési vádak nyomán. 1793 telének végén, néhány héttel férje kivégzése után, kisfiát, a 8 éves Lajos Károly herceget elválasztották tőle. Megszűnt az a már idillinek tekinthető Temple-beli együttélés, amit az előző részben bemutattam.

Augusztus 29-én újabb drámai fordulatot vett Mária Antónia sorsa: átszállították a Conciergerie-be, a város legszigorúbb börtönébe. (Ekkor lett dologházi királyné, ahogyan azt egy korábbi részben már bemutattam.) A börtönben igen kegyetlenül bántak vele.

Október 14-én, a jakobinusok követelésére bíróság elé állították. Nemzetellenes összeesküvés vádjában bűnösnek találták, s halálra ítélték. A per külön érdekessége, hogy döntő momentumát nem az állítólagos összeesküvés, a német-osztrák hadak Franciaországba hívása képezte. Egészen más, emberileg talán iszonytatóbb, ám társadalmi hatásában mégiscsak elenyésző bűncselekményt próbáltak rábizonyítani: a vérfertőzés vádját. A bizonyítékot ehhez saját fiának vallomása szolgáltatta. A sans-culotte átnevelésen keresztülesett Lajos Károly herceg vallomását hiába cáfolta nővérének, Mária Terézia Sarolta és nagynénjének, Erzsébet hercegnőnek (Madame Elisabeth) határozott tanúságtétele, a bíróság a kisfiú állításait fogadta el perdöntőnek. Koncepciós perek esetében ez már csak így volt szokás mindig is…

  1. október 16-án, délután mindössze 2 nappal a per megkezdése után, a Place de la Révolution-ra (a mai Concorde térre) szállították a királynét. Ott, a párizsi csőcselék ujjongása közepette, fejét vették. A „nemzeti borotva” délután negyed egykor zuhant alá. Szemtanúk beszámolója szerint büszkén, királynéhoz méltón viselkedett kivégzésekor. Még Hébert, a radikális jakobinusok vezetője is kénytelen volt beismerni: „a szajha mindvégig bátran, szemtelenül viselkedett”.

Holttestét a St. Madeleine temető egy meszesgödrébe dobták. A Bourbon-restauráció során, 1815-ben, megpróbálták földi maradványait fellelni. A tökéletes azonosítás nem sikerült, mindössze egy félig elrothadt harisnyakötőről vélték a néhai királynő porhüvelyét megtalálni. A neki tulajdonított maradványokat a francia királyok saint-denis-i sírboltjába vitték. A díszes síremlék, amit fölé emeltek, ma is látható.

Négy gyermeke közül csak egy érte meg a felnőttkort. Ahogyan korábban már megírtam, Mária Terézia Sarolta hercegnő élte csak túl a forradalmi időket. Lajos Károly herceg, kit olyan dicstelen szerepre kárhoztattak édesanyja perében, 1795. június 8-án, tuberkulózisban meghalt. A kor szellemének megfelelően, halála után azt terjesztették, hogy a trónörökös még él, mert valójában megszöktették őt börtönéből, s helyette egy másik gyermek holttestét temették el. Ez bizonyára légből kapott információ volt, hiszen a Bourbon-restauráció alatt nem tért vissza a trónra.

Az idézett vers harmadik sora ily módon ment teljesedésbe a történelem színpadán, mintegy 240 évvel azután, hogy Nostradamus lejegyezte azt.

A negyedik sorban megnevezett ágyas, ki a feleség várában rab, igen különös, bulváros kicsengéssel bír. Mint egy brazil szappanopera. De vajon hogyan kötődik a tragikus sorsú királyi családhoz?

A szálak Madame Du Barry-hoz vezetnek.

A valaha legendás szépségű asszony, Jeanne Bécu néven, 1743-ban született, egy varrónő és egy szerzetes törvénytelen kapcsolatából. 15 éves koráig zárdában nevelkedett, majd minden támasz nélkül, az utcára került. Csecsebecséket árult, mígnem egy kalapos-boltban kapott állást. Itt figyelt fel szépségére Jean Baptiste Du Barry, aki kaszinónak becézett bordélyában alkalmazva, az arisztokrácia köreibe vezette be a leányt. Mademoiselle Lange néven királyi miniszterek ügyfele lett. Pártfogója egy napon rádöbbent, hogy az özvegy XV. Lajos királyt (A szerencsétlen sorsú XVI. Lajos nagyapját) nem teszik boldoggá környezete nőtagjai. A régen elhunyt Madame Pompadournak nem akadt megfelelő utódja.

Pártfogoltja azonban a Mademoiselle Lange művésznévvel nem juthatott el a királyi hálószobáig. Férjhez adta hát saját testvéréhez a kurtizánt, akiből így márkiné lett: Madame Du Barry.

Azt nem tudjuk pontosan, mivel hódította meg az idősödő királyt. Tény viszont, hogy kortársnőihez képest ápolt és tiszta volt. Korabeli feljegyzések szerint alaposan megbotránkoztatta környezetét azzal, hogy hetente fürdött. (Nem kevesellték, hanem éppenséggel sokallták ezt a gyakoriságot, hiszen mások számára ez nagyjából évi egyszeri elfoglaltságot jelentett akkoriban.)

A király annyira beleszeretett, hogy Versailles-ba költöztette, s minden földi gazdagsággal s hatalommal felruházta. Annyira jól alakultak anyagi ügyei, hogy állítólag egyszer azt nyilatkozta: „a király hamarabb megszorul anyagilag, mint én.”

Ám egy darabig mégiscsak mellőzték őt az udvari körökből, mivel, nemesi származás híján, nem volt bemutatható. A problémát 1769-re sikerült, komoly anyagi áldozatok árán orvosolni. Ekkorra került nemesi pedigré, s hozzá keresztanya, aki szalonképessé tette őt a királyi környezetben. Hivatalos királyi szeretővé lépett elő, s már nappal is mutatkozhatott a palotában. Egészen komoly, saját udvartartást alakított ki. Vannak, akik szerint ténylegesen uralkodott is Versailles-ban, a bemutatását követő 5 éven át.

1774-ben XV. Lajos himlőben megbetegedett, s tanácsadói rosszhiszemű javaslatára Madame Du Barryt eltávolította környezetéből. Hamarosan bekövetkezett halála után unokája felesége, Mária Antónia száműzte végérvényesen a királyi környezetből a kegyencnőt, akit mindig utált. A bukott maitresse egy évet kolostorban vezekelt (ugyancsak a királyné akaratából). Ezután vidéki birtokára vonult vissza, ahol viszonylagos luxusban élhette mindennapjait.

A forradalom kitörésekor még nem törődtek vele. Személye akkor került a hatalom látókörébe, amikor Robespierre vette kezébe az irányítást – s, mint tudjuk, neki mindenki gyanús volt. Elfogatása után először St. Pelagia erődjében tartották fogva. Az erődítményről azt kell tudnunk, hogy valamikor a királynékhoz tartozott. Vagyis a feleségekhez. Így teljesült be a vers utolsó sora: az ágyas a feleség várában volt rab.

A királyi szerető sorsának alakulásában további érdekesség, hogy ő is a Conciergerie-be került kivégzése előtt. Éppen Mária Antónia megürült cellájában. 1793. december 6-án ugyanaz a kordé vitte ki a Concorde térre, mint októberben a királynét. Ugyanaz alá a guillotine alá hajtotta nyakát, ugyanaz a hóhér oltotta ki életét, mint úrnőjének. Mégis, komoly különbség volt kettejük utolsó percei között – de ez önmagukból fakadt.

Marie Antoinette büszkén, emelt fővel ment a vérpadra. Amikor észlelte, hogy véletlenül a hóhér lábára lépett, udvariasan bocsánatot kért: „Bocsásson meg uram, nem állt szándékomban!” Ezek voltak utolsó szavai.

A kegyencnő sikoltozott, vergődött, úgy kellett vesztőhelyére vonszolni. Életéért sikoltozva múlt ki ebből a világból: „Csak még egy pillanatot hóhér úr, kérem, könyörgöm, csak még egy pillanatot adjon!” De a hóhér nem várt…

Nostradamus az I.57-es versében XVI. Lajos király kivégzésének körülményeit jósolta meg jó előre.

„Par grand discord la trombe tremblera,

Accord rompu, dressant la teste au ciel,

Bouche sanglante dans le snag nagera,

Au sol sa face oingte de laict et miel.”

Magyarul:

„A trombita hangja hamisan szól,

megszegett fogadalom nyomán, ég felé emeli az ő arcát.

Véráztatta szája vérben úszik;

A földre hullott arca tejjel és mézzel kenetik fel.”

  1. január 21-én a rézfúvósok éktelen rivallgása adta hírül a főváros népének, hogy vesztőhelyére viszik a királyt. 1791-es szökését főbenjáró bűnéül rótták fel, alkotmányos esküje megszegésének tudták be.

A király azonban másképpen gondolta. Népéhez intézett utolsó szavai a következők voltak: „Emberek, ártatlanul halok meg! Uraim, ártatlan vagyok mindabban, amivel vádolnak. Azt kívánom, hogy kiontott vérem szilárdítsa meg a franciák jólétét.”

Az ég felé emelt arc egyértelműnek látszó utalás a sarokba szorított ember imájára, a Harmadik Zsoltárra: „De te, Uram, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki fölemeled fejem.” Az egykorú források szerint Lajos király zsoltárokat olvasott, míg a vesztőhelyre szállították.

Charles-Henri Sanson, a köztársaság hóhéra, a jeles ítéletvégreható-dinasztia sarja, rettenetesen félt ettől a kivégzéstől. Az ő edzett idegei számára is túlzásnak tűnt a királygyilkosság. Egyfolytában attól rettegett, hogy bátor royalisták ki fogják szabadítani királyukat, s őt magát, segédeivel és fivéreivel együtt, szitává lövik. Naplójába a következőt írta erről: „Így lett vége a szerencsétlen hercegnek, holott ezer elszánt ember még az utolsó pillanatban is megmenthette volna.”

Nem így történt. A király fejét levágta a zuhanó bárd, s Sanson a magasba emelve felmutatta a testétől elválasztott, egykori koronás főt. A látványról Fekete Sándor így számol be a francia forradalomról írt könyvében:

„Pár perc múlva a hóhér felmutatta a király lemetszett fejét, amelyből még fröcskölt a vér. A nyaktiló közelében állók felkapaszkodtak az emelvényre, kardjuk és lándzsájuk hegyét a kiömlő vérbe mártották, és az égre emelve harsogták: „Vive la république!”

A tejjel és mézzel való felkenetésről csak annyit, hogy az 19 évvel a lefejezés előtt történt meg. A koronázási szertartás keretében, ahogyan az szokásban volt akkor…

 

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>