Harmóniában 109. – Nostradamus XXXII.

Harmóniában 109.

Nostradamus XXXII.

 

„De souldat simple parviendra en empire,

De robe courte parviendra à la lonque

Vaillant aux armes en eglise ou plus pyre,

Vexer les prestres comme l’eau faict l’esponge.”

Magyarul:

„Az egyszerű katona császárrá lesz,

rövid köpenyét hosszúra cserélve.

Fegyverben vitéz, de Isten csapása az Egyházra,

a papokat kicsavarja, mint szivacsból a vizet”

Nostradamus VIII.57-es centuriája szintén Napóleonra illik. A franciák első császára 1779 és 1784 között a Brienne-le-Château-i királyi katonai nevelőintézetben tanult. A következő évet a párizsi École Royale Militaire katonai iskolán töltötte. Tiszti vizsgáját 1785 szeptemberében Laplace előtt tette le. 1786 januárjában, hadnagyként lépett szolgálatba. Hivatása követelményének megfelelően mászta a ranglétrát. 1792-ben századossá léptették elő.

  1. decemberében tűnt ki először hadi cselekedete révén, mint katona. A fellázadt Toulon városáért már két éve folyt a harc . Az angol fregattok a tenger felől tartották blokád alatt a várost, a royalista haderő a várost védte. A köztársasági csapatok kezén volt a kikötő, de reménytelen helyzetükben már a feladás gondolatát latolgatták, amikor a korzikai Antoine Christophe Saliceti közbenjárására Napóleont bízták meg az ostromló sereg tüzérosztagának vezetésével.

Napóleon az  Eguillete-hídra vontatta az ágyúkat, s a próbalövés lőpályájának elemzése után, tízesével a brit fregattokat vette célba velük. Talált, süllyedt. A brit hajóhad a nyílt tengerre menekült a sortüzek elöl. A köztársaságiak elfoglalták a várost.

A roham során Bonaparte combja is megsérült. Érdemei elismeréséül dandártábornokká léptették elő.

A később legendássá vált kéztartását megalapozó, erős viszketéssel járó bőrbetegségét, amit ő maga rühnek vélt, Toulon ostroma idején kapta el. Az esetre így emlékezett vissza később:

„Az ostrom alatt szörnyű betegség támadott meg: a rüh! Én egy két ágyúból álló ütegnél voltam, amikor az egyik angol dereglye igen közel került a parthoz, tüzelt, és két mellettem álló tüzért is eltalált. Akkor kiragadtam a töltővesszőt az egyik elesett katona még meleg kezéből. Ahogy később kiderült, ez az ember rühös volt, és néhány nappal később már rajtam is kitört ez a makacs kór. Fürdőket vettem rá, ami segített is. Mivel nem tudtam megfelelően tisztálkodni, öt évvel később újra előjött ez a betegség Olaszországban és Egyiptomban. Amikor onnan visszatértem, Corvisart (a párizsi Charité professzora és egy időben Napóleon háziorvosa ) úgy mulasztotta el, hogy három hólyaghúzó tapaszt tett a mellemre, amelyek gyógyító hatású krízist idéztek elő. Azelőtt mindig nagyon sárga voltam, meg sovány. Azóta sokkal jobban érzem magam, és egészségesebbnek is nézek ki.”

Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy az orvosok kétségbe vonják Napóleon ön-diagnózisát. A rühöt okozó atkákat felületes kapcsolatban nem lehet beszerezni a fertőzött embertől – annak ágyneműjét vagy ruháját kellene használni ahhoz, hogy a kór átterjedjen. Ugyanakkor, Murphy törvénye alapján, ha a baj átterjedhet, akkor át is fog terjedni. Márpedig az is ellentmond a diagnózisnak, hogy Jozefin császárné nem fertőződött meg vele, márpedig a közös ágy(nemű) használat bizonyított tényként fogható fel.

James Kemble 1959-ben úgy találta, hogy nem rüh, hanem egy idegi alapú bőrgyulladás kínozta Bonapartét, amit a kutató neurodermatitisnek nevezett el.

1794 elején az itáliai hadsereg tüzérparancsnoka lett. Ennek az évnek a nyarán, mint korábban írtam, Robespierre bukása miatt Napóleon előmenetele megtorpant, sőt, a sorsa átmenetileg bizonytalanná vált. A holtpontról 1795-ben, a royalisták párizsi lázadásának letörésével mozdult el.

1796 márciusában vette át az itáliai hadsereg vezetését. A hónap végén megkezdte a szárd és piemonti erők elleni offenzívát. Sikert sikerre halmozott, személyes érdemei alapján ebben a hadjáratban érdemelte ki katonáitól a „kis káplár” (le petit caporal) becenevet.

Az eset az osztrákok ellen vívott lodi ütközetben történt meg. A lodi híd környékét 20 bécsi ágyú védte, előnyös lő pozíciókból. Komoly kockázatot, nagy áldozatot vállalva, csak a gyalogos gránátosok rohamával volt esély az áttörésre. Napóleon megértette, hogy csak a személyes példamutatás segíthet sikerre vinni a támadást. Szuronyrohamot rendelt el, s lováról leszállva, gyalogosan állt a támadó alakulat élére. Sikerre vitték a lehetetlennek tűnő vállalkozást: a folyamatos ellenséges ágyútűzben elfoglalták az osztrák ütegek állásait. II. Ferenc ebben az ütközetben minden ötödik katonáját, s ágyúinak háromnegyed részt veszítette el.

Napóleon sikerszériája folytatódott. Az osztrákokat kiszorította Lombardiából, s legyőzte a Pápai Állam seregét is.

1797-ben már Ausztria területe ellen vezethette hadait. Észak-Itáliát francia fennhatóság alá rendelte. Németalfölddel és a Rajna menti területekkel együtt. Ezután Velencét kényszerítette térdre, s az év végén, az általa meghódított itáliai területekből létrehozta a Ciszalpin Köztársaságot.

A győzedelmes Bonaparte népszerűsége ekkorra már messze meghaladta a Direktórium popularitását. A politikai vezetés ekkor úgy döntött, kinevezi őt az Egyiptom ellen készülődő sereg élére. Távol akarták tartani a fővárostól és a kabinetpolitikától, nehogy valami váratlant, nem kívánatosat cselekedjék. A hadjárat célja egyébként az volt, hogy Britannia és India szárazföldi összeköttetését elvágják.

  1. június 10-én elfoglalta Máltát, majd Alexandrián keresztül Kairóba vonult. Július 21-én, a „piramisok csatájában” legyőzte a mamlukok seregét. Augusztus elsején azonban megtört a sikersorozat. Az angolok a nílusi csatában szétverték a francia flottát, így Napóleon Egyiptomban rekedt. A közben hadba lépett Oszmán Birodalom megtörése végett a franciák benyomultak Szíriába, az egyesült brit-török erők azonban Akkónál visszaszorították őket.

1799-ben a frissen alakult második francia-ellenes koalíció hadai kiszorították Észak-Itáliából a megszálló köztársasági erőket. Ez vezetett oda, hogy Franciaországban zavargások törjenek ki a Direktórium ellen. Napóleon nem tétovázott: a brit hajók éberségét kijátszva, seregét Egyiptomban hátrahagyva, Franciaországba sietett.

Otthon Talleyrand közvetítésével (róla korábban már kimerítően beszámoltam) egyezkedni kezdett Sieyés direktorral a fennálló hatalmi berendezkedés megdöntésére. Rajtuk kívül még Lucien, Bonaparte legidősebb öccse, az Ötszázak soros elnöke, Roger Ducos direktor és Joseph Fouché belügyminiszter vett rész a puccs megszervezésében. Rémhíreket kezdtek terjeszteni a jakobinusok állítólagos szervezkedéséről, s a törvényhozó testületet – biztonsági okokból – evakuálták a fővárosból, az onnét nyugatra fekvő Saint-Cloudba. Napóleont kinevezték a fővárost védelmező seregek parancsnokává.

Mire a képviselők ráébredtek, hogy államcsínyt követnek el ellenükben, már késő volt. Hiába tiltakoztak, s követelték, hogy Bonapartét fosszák meg hatalmától – ő, a katonái fegyvereire támaszkodva – egyszerűen feloszlatta az Ötszázak és a Vének Tanácsát.

A képviselőkből kierőszakol egy határozatot az ideiglenes, háromtagú Konzulátus felállításáról. Tagjai Sieyès, Roger Ducos és Bonaparte lettek. A puccsot azonban nem volt ilyen egyszerű kivitelezni, mint elmondani. Fekete Sándor így írja le az egyik kritikus pillanatot Napóleonról szóló könyvében:

„Vissza, vakmerő, megsérti a törvény szentségét!” – rikoltozta az egyik képviselő, karjánál ragadva meg a tábornokot. A szent törvény emlegetése nem hatott Bonapartéra, aki nagyon jól tudta, hogy üzérek és politikai kalandorok, jó esetben tehetetlen szószátyárok uralmát fedezi ez a szent törvény; de amikor elhangzott a fenyegető kiáltás: „Hors de loi!” („Helyezzék törvényen kívül!”), akkor megingott. Robespierre-éket is e jelszó jegyében adták át ítélet nélkül a nyaktilónak. E halálos jelszó, ha megszavazzák, és ha támogatást kap a seregben, nemcsak az államcsíny végét, hanem a biztos pusztulást jelenti.

A szemtanúk szerint Bonaparte csaknem elájult. Ő, aki oly hidegvérrel tudott parancsolni az egyenruhás tömegnek, önuralmát vesztette a rárohanó civilek forgatagában. A terem ajtajában várakozó gránátosai az utolsó pillanatban zúdultak be érte.”

A rövid katonakabátot, a dolmányt, a hosszabb első konzuli felöltőre cserélte hát Napóleon. Ám a hatalom birtoklásáért folyó küzdelmének ezzel még korántsem volt vége.

A következő évek változatlanul a háború folytatásával teltek. Franciaország vissza akarta szerezni a Napóleon egyiptomi távolléte alatt elveszített befolyását – Bonaparte maga még ennél is messzebb kívánt menni.

Az amiensi békekötés után Napóleon egy népszavazással „consul á vie” – vagyis életre szóló konzul – címet adatott magának. Fő törekvése volt, hogy békés, ám annál fenyegetőbb nyomás gyakorlásával újabb csatlósokat szerezzen magának Európában. Az angolok nem nézték jó szemmel ezt a politikai folyamatot, s elhatározták, hogy királypárti merénylők igénybe vételével kioltják az Első Konzul életét. Terveikbe Pichegru és Moreau tábornokokat is bevonták. Moreau ugyan kiváló katona volt, de oly engesztelhetetlenül gyűlölte Bonapartét, hogy kész volt segédkezet nyújtani a készülő merénylethez.

Fouché figyelmét azonban nem kerülte el a szervezkedés. A tábornokokat elfogták, Pichegrut egy reggel megfojtva találták meg cellájában. Moreaut Napóleon száműzte. A merénylet-kísérletet Bonaparte arra használta fel, hogy végérvényesen leszámoljon a Bourbonokkal, s minden visszatérési kísérletükkel. Egy reggel elhurcoltatta otthonából a politikával kicsit sem foglalkozó Enghien herceget, s némi hadbírósági színjátékot követően főbe lövette.

A Condé család utolsó férfitagja ugyan szenvedélyesen gyűlölte a forradalmat, a megtörésén fáradozó angoloknak buzgón ajánlgatta szolgálatait, ám a terhére rótt összeesküvésben teljesen ártatlan volt. A valódi merénylőket hamarosan elfogták, s vérpadra küldték.

A meggyilkolására irányuló kísérletből Napóleon azt a következtetést vonta le, hogy az új rend nem lehet addig biztonságban, míg egyetlen ember testesíti meg. Örökíthetővé kell tenni az Első Konzuli méltóságot és hatalmat.

Igen ám, de azt a rendszert, amiben örökölhető az államfői hatalom, monarchiának nevezik…

Az egész, másfél évtizedes forradalmi őrület pedig éppenséggel annak eltörléséért zajlott…

Sokat nem morfondírozott a dolog erkölcsi hátterén, 1804-ben elhatározta, hogy császárrá koronáz(tat)ja magát. Az mégsem király, mint akit forradalmi hevületében 11 évvel azelőtt meggyilkolt a csőcselék.

Így történt, hogy 1804. december 2-re Párizsba rendelte a pápát (megtehette, mert az ő hadai parancsoltak Itáliában) – s annak kezéből saját fejére helyezte a koronát.

Így váltotta át az első konzuli hosszabb kabátot császári palástra.

A jósversnek a katonai erényekre és a politikai pályafutásra vonatkozó jövendölései beteljesültek.

Az Egyházra vonatkozó passzusok egy másik történet lapjaira tartoznak. A folytatásban majd elregélem azokat is…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>