Harmóniában 110. – Nostradamus XXXIII.

Harmóniában 110.

Nostradamus XXXIII.

 

Isten nem siet és nem felejt – tartja a mondás. Roppant érdekes módon igaz ez Bonaparte és az Egyház, vagy, ha úgy tetszik, a császár és Isten viszonylatában is.

Olvassuk el még egyszer Nostradamus VIII.57-es centuriáját, de most már csak magyarul:

„Az egyszerű katona császárrá lesz,

rövid köpenyét hosszúra cserélve.

Fegyverben vitéz, de Isten csapása az Egyházra,

a papokat kicsavarja, mint szivacsból a vizet”

Az előző részben áttekintettük Napóleon katonai és politikai pályafutását, s a kabát hosszulására és a harctéri dicsőségre is megtaláltuk a kellő megfeleléseket. Most nézzük meg, vajon hogyan teljesedtek az Egyházzal és papjaival beálló konfliktusaira vonatkozó sorok!

Napóleon 1795-ben, generálisként, még kikerülte a direktórium utasítását, mely a Rómába való bevonulást írta elő neki. 1798-ban már ő adott utasítást az Örök Várost elfoglaló Berthier tábornoknak, hogy hurcolja fogságba VI. Pius pápát. Az akcióra az szolgáltatott ürügyet, hogy a megszállt városban valakik agyonlőttek egy francia katonatisztet. A Szentatyát mindenétől megfosztották, még az ujján viselt halászgyűrűjét is elkobozták. Kényszerítették, hogy mondjon le, ám ő ellenállt a francia kívánság teljesítésének. Az agg korban lévő főpapot ekkor az Alpokon keresztül (az út egy részében gyalog, más részében lovas kocsin) Franciaországba hurcolták. Savonában bebörtönözték. A kiállt sok testi-lelki szenvedés aláásta VI: Pius egészségét. 1799. augusztus 29-én, életének 82., uralkodásának 25. évében, elhunyt.

Sokan úgy gondolták, vele száll sírba a katolikus egyház is. „Most halt meg az utolsó pápa.” – mondta az asztalos, kivel koporsóját záratták le.

A franciák még az illendő temetést is megtagadták tőle – koporsóba zárt tetemét egy magánház pincéjébe tették, s csak 1800. január 30-án hantolták el a valence-i temetőben.

A konklávé 1799. december 1-én ült össze, az osztrák fennhatóság alatt álló, velencei Szent György-szigeten. 1800. március 14-én felszállt a fehér füst: Barnaba Luigi Chiaramonti bíborost pápává választották. Ő, az elődje iránti tiszteletből, a VII. Pius nevet vette fel.

A Pápai Állam területéről időközben (orosz segítséggel) kiűzték a franciákat. Az ország egy része osztrák megszállás alá került. A bécsi udvar szerette volna e területeket megtartani. A császárvárosba invitálták hát az újonnan választott pápát, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy lemondjon a kérdéses területekhez köthető egyházi igényekről. Ő azonban nem fogadta el a meghívást, s esze ágában sem volt lemondani.

Napóleonnak időközben meggyűlt a baja az istentelenekkel. Ahogyan ő maga mondta: „A legrettenetesebb ellenség most nem a fanatizmus, hanem az ateizmus.” Saját vallást alapítani nem állt szándékában. Ahogyan megfogalmazta: „Ha valaki vallást akar alapítani, annak a Kálvária hegyére kell hágnia, arra pedig nincs kedvem.”

Azt gondolta hát, hogy konkordátumot kötne a pápával. (A konkordátum szót az 1448. évi bécsi konkordátum óta használják az egyház és állam között egyházi ügyekben létrejött megállapodások megnevezésére. Tehát a pápa, mint az egyház feje, és valamely állam alkotmányos képviselete között létrejött olyan megállapodás, mely kölcsönös érdekű viszonyokat szabályoz.)

VII. Piusnak is érdekében állt konkordátumot kötni Napóleonnal, mert semmi más módon nem remélhette a forradalom által szétzilált francia katolikus gyülekezet reorganizálását. A szerződés 17 pontból állt, főbb tartalmi vonatkozásait a következőkben lehet összefoglalni:

A francia állam elismeri a katolikus vallást állampolgárai többségének vallásaként. Ennek okán biztosítja a vallásgyakorlás szabadságát, kapcsolódóan a nyilvános istentiszteletet. 10 érsekség alá tartozó 50 püspökségbe szervezik újjá a francia egyházat. Minden hivatalban álló püspök lemond, utódaikat az első konzul nevezi ki, a pápa hagyja jóvá. A papok kötelesek állami hűségesküt tenni. Az egyház addig el nem kótyavetyélt vagyonát az állam visszaszolgáltatja. Az egyház lemond forradalom előtti birtokairól, cserébe papjai állami fizetést kapnak.

A konkordátum ezen alapfeltételei sem egyszerűek – kezd körvonalazódni belőlük a „papok kicsavarása”. Napóleon azonban nem elégedett meg ennyivel – az okirathoz csatolt 77 külön feltételt – saját elnevezése szerint organikus cikkelyt, (melyek a 17 pontos szerződésnek sok helyütt ellent is mondtak). (Pápai határozatot, vagy külföldi zsinat döntését csak állami engedéllyel hirdethették ki. Erősen korlátozták a pápai követek franciaországi tevékenységét. Csak a kormány engedélyével hívhattak össze nemzeti zsinatot, alapíthattak plébániát. Lehetségessé vált ugyan az egyházi esketés, de csak a polgári eljárást követően.

A pápa mindezen szorítások ellenére megkötötte Napóleonnal a szerződést.

Ezek után következett el az előző részben már ismertetett koronázás meglehetősen egyedi esete.

Ötvennél több győztes csatája után úgy gondolta az imperátor, hogy neki már sem egyházi, sem isteni segítségre nincs szüksége hatalma kiteljesítéséhez – ezért gyakorlatilag ministránsként vette igénybe a Szentatya személyét.

VII. Pius alázattal tűrte ezt a fejleményt is. Őt inkább az foglalkoztatta, hogy Napóleon organikus cikkelyeinek enyhítése kapcsán érjen el eredményt – ám hiába. A frissen császárrá emelkedett néptribun még nagyobb nyomás alá akarta helyezni az Egyház vezetőjét. Azt javasolta neki, hogy székhelyét helyezze át Párizsba, esetleg Avignonba. VII. Pius válaszából okkal következtethetünk arra, hogy javaslata mögött zsarolás, fenyegetés is állhatott.

„Mielőtt Rómából elindultunk volna, aláírtuk a méltóságunkról való lemondást arra az esetre, ha fogva tartanának bennünket. Mihelyt tehát napfényre jutnának az önök által szőtt titkos tervek, nem marad az önök kezében más, mint egy szegény szerzetes, név szerint Barnaba Chiaramonti.”

Ezután Napóleon kisebb engedményeket tett a hit javára: eltörölte például a köztárssági időszámítást, újra engedte néhány szerzetesrend működését, majd útjára bocsátotta Róma püspökét.

Bonapartéban azonban tovább dolgozott valami ördögi erő, ami semmiképp sem hagyta volna, hogy hosszú távon is kiegyensúlyozott, jónak nevezhető kapcsolatot tartson fenn a klérussal. Egyre követelőzött, míg 1805-ben azzal állt elő, hogy a Pápai Állam területét Nagy Károly ajándékozta a Szentszéknek, ezért a mindenkori pápa köteles a francia uralkodó utasításait követni. Ennek értelmében azt követelte az Egyház fejétől, hogy minden eretneket, svédet, angolt és oroszt, tiltson ki állama területéről, kikötőit pedig zárja el azok hajói elől.

A pápa erre azt válaszolta neki, hogy Napóleon nem római, hanem francia császár, Krisztus helytartója viszont a nemzetek általános főpásztora, minek okán nem áll módjában a kérés teljesítése. Bonaparte, sértett hiúságában, 1807. november 10-én ultimátumot intézett a Szentatyához, melyben követelte, hogy a Főpásztor kenje fel, s koronázza meg az általa kiválasztott nápolyi királyt (nevezetesen saját fiát, a Sasfiókot), a Pápai Állam jogforrásaként vezesse be a Code Napoleont, független francia patriarkhátust állítson fel, s Itáliában oszlassa fel a szerzetesrendeket.

Miután a pápa visszautasította ezeket a követeléseket, a francia csapatok, Miollis tábornok vezetésével, 1808. február 2-án bevonultak Rómába, s megszállták az Angyalvárat. (Csak összevetésként: a barbárnak tartott Atilla Nagykirály is megállította hunjait az Örök Város kapui előtt. Éppenséggel a fegyvertelenül elé járuló, idős pápa kérésére.)

  1. május 12-én a franciák elfoglalták Bécset. A schönbrunni kastély egyik szobájában írta alá négy nappal később a Pápai Állam annektálásáról szóló hírhedt dekrétumát. Június 10—én az Angyalvárra felhúzták a francia trikolórt, a pápa pedig aláírta kiközösítő bulláját „Péter örökségének elrablói”-val szemben. A hír hallatán Napóleon gúnyolódva kérdezte: „Talán azt hiszi a pápa, hogy ettől majd kiesik a fegyver katonáim kezéből?!”(Bármily hihetetlennek tűnik is, valóban ez történt nemsokára, az oroszországi háború során. Az agyonéhezett, átfagyott francia katonák kezéből kihullottak a fegyvereik, császáruk csillaga pedig megállíthatatlan zuhanásba kezdett.)
  2. június 5-ről 6-ra virradóan Miollis tábornok behatolt a Quirinale palotába. A pápát felszólította, hogy mondjon le világi hatalmáról. Miután VII. Pius ezt megtagadta, elődjéhez hasonlóan, fogságba hurcolták. Fontainebleau-ban tartották őrizet alatt, s azt követelték tőle, mondjon le pápai megbízatásáról. Ő azonban, csakúgy, mint elődje, ellenállt a franciák óhajának.

Napóleon az egészségesebb bíborosokat is elhurcoltatta Rómából.

Mivel császárként dinasztiát kívánt alapítani, az európai történelmi uralkodóházakba benősülve, feleségül kérte I. Ferenc osztrák császár leányát, Mária Lujzát. Apósjelöltje ragaszkodott hozzá, hogy egyházi esküvőjük legyen, ezért Napóleonnak érvényteleníttetnie kellett Joséphine de Beuharnais-vel kötött házasságát. A felbontást első fokon a párizsi egyházmegyei, másodfokon pedig a párizsi érseki szentszék mondta ki. Az indoklás igen érdekes volt: a házasuló felek nem tartották be a trentói zsinat rendelkezéseit, nem az illetékes plébános előtt kötöttek házasságot.

Az 1810. május 2-án tartott fényes esküvőre a 29 bíborosból 13 nem ment el, mert a házasság ügyét nem a fejedelmi frigyekben illetékes pápa intézte. Valóban, a fogságban tartott Őszentségét nem kérdezték meg a családi eseményről. Ez a 13 bíboros alkotta a „fekete bíborosok” társaságát – Napóleon megfosztotta méltóságuktól, s internálta őket.

A pápa négy és fél évig volt Napóleon foglya. Miután a franciák császára 1813-ban kicsikarta tőle a fontainebleu-i konkordátumot, hazaengedte őt. 1813. március 25-én kezdődött a Szentatya két hónapig tartó, dicsőséges utazása, mely felért egy diadalmenettel. A megtört, megfáradt pápát börtönétől trónjáig az osztrák-francia határon szolgáló magyar Radetzky-huszárok kísérték, s óvták a megpróbáltatásoktól. A főpap egészségének megóvásában különösen kitűnt a ráckevei Horváth János (akiről Petőfi János vitézt mintázta), ezért Őszentsége a legmagasabb pápai kitüntetésben, a Krisztus-rend gyémánt csillagjában részesítette. (A huszár halála után hozzátartozói a ráckevei templomnak adományozták a relikviát. A rendjelet az áldoztató kehelyre forrasztották, s az ilyen formában került 1937-ben a székesfehérvári egyházmegyei gyűjtemény tulajdonába.)

Útjukban sok helyütt megesett, hogy a Szentatya üdvözlésére összegyűlt tömeg a lovakat kifogta a hintó elől, s az emberek maguk húzták a kocsit, szeretett pápájukkal, Róma felé. Chateaubriand szemtanúja volt e győzelmi menetnek, s a következőket írta róla, Napóleon élete című könyvében: „Jöttek betegek, hogy gyógyítsa meg őket, jegyesek, hogy imádkozzék értük, anyák a gyermekeiket tartották eléje áldása végett. Csak akik nem tudtak járni, azok maradtak otthon. A zarándokok az éjjelt a szabadban töltötték, hogy üdvözöljék a szabad pápát. A protestánsok megindultan mondották: Ez a század legnagyobb embere!”(Az esethez tartozik, hogy ez még francia földön történt!)

A menet 1814. május 24-én érkezett vissza Rómába. Kühár Flóris  a következőképpen emlékezett meg az esetről: „Amikor a magyarság szenvedett, a pápák álltak mellette, az ő segítségükkel nyerte vissza hazánk a töröktől fővárosát és régi határait. Most pedig a magyar fegyverek oltalma alatt vonult be az Örök Városba négyéves rabsága után népének ujjongása közt VII. Pius”

A megszabadult egyházfő ezt a napot Mária, a keresztény segítség napjává tette. Magyar segítőiről soha nem feledkezett meg. Zászlót adományozott emlékül a Radetzky-ezrednek. Egyik oldalán Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűzanya látható, a másikon két géniusz. A Rómát jelképező a magyar címert tartja, a Magyarországot jelképező pedig a pápai koronát tatja. A zászló felirata pedig így szól: „Ungariae Patronae Pium comitatis ad Urbem; O felix tanto Roma sub auspicio – Boldog vagy Róma, hogy érzed a Magyarok Nagyasszonyának oltalmát, ki Piust a Városba kísérte.”

Az ereklyét örök emlékül Bécs fegyvertára őrzi.

Talán jó lett volna, ha Rómában is marad egy mása. A mindenkori, így a jelenlegi pápa is láthatná – s elgondolkodhatna azon, mekkora segítséget nyújt neki és Hitünknek ez a csepp, megnyomorított kis Hazánk most is, a kereszténység végóráinak árnyékában, amikor minden felelős elme megzavarodottnak tűnik. Talán nem acsarognának ilyen fogcsikorgatva ránk, a Hit utolsó, éber védelmezőire…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>