Harmóniában 111. – Nostradamus XXXIV.

Harmóniában 111.

Nostradamus XXXIV.

 

Az előző részt azzal a régi mondással kezdtem, miszerint Isten nem siet és nem felejt. Vázlatosan bemutattam, Napóleon miként viszonyult korának két pápájához, VI. Piushoz és VII. Piushoz. Bár nem tartozik szorosan az elemzett jósvershez, a császár és a pápák sorsán keresztül most mégis bemutatnám a Gondviselés működését, a nem siető és nem felejtő Isten beavatkozását az emberi életekbe.

Mivel ez a rész mind egy (111), talán Nostradamus és az Olvasók is megbocsátják, ha lassabban lépek tovább a többi jósversre…

Bonaparte kétszer vetette fogságba a pápákat: VI. Piust 1796-ban, VII. Piust pedig 1804-ben. Őt magát is kétszer vitték rabnak: először 1814-ben, amikor a lipcsei „népek csatájának” elvesztése után országát, hatalmát is elvesztette. Ez egy „barátságos” fogság volt számára – megtarthatta császári címét, birtokként megkapta Elba szigetét, s a francia állam évi 2 millió frank járadékot biztosított részére. Ő azonban nem nyugodott bele helyzetébe, s 1815 márciusában visszatért Franciaországba, hogy 100 napra ismét magához ragadja a hatalmat. A waterlooi csatavesztést követően már nem bántak vele ilyen kesztyűs kézzel: száműzetésbe kellett távoznia. A brit HMS Bellerophon hadihajó fedélzetén 1815. július 15-én indult el az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigete felé. A hajó éppen 3 hónap múlva, október 15-én kötött ki vele a célállomáson. Elfoglalhatta helyét a Longwood House-ban, ami haláláig otthonaként szolgált.

A pápákat két helyen tartotta fogva Napóleon: VI. Piust Savonában, VII. Piust pedig Fontainebleau-ban. Mint látjuk, ő maga is két helyen raboskodott: Elbán és Szent Ilonán.

A két pápa 7 éven át élt Bonaparte fogságában. Ő maga is ennyi időt töltött el az angolok rabságában (1814-1821).

Mint az előző részben írtam, VII. Piust Fontainebleau-ban próbálta lemondásra kényszeríteni a császár. A lipcsei csatavesztést követően, 1814 márciusában, a szövetségesek elfoglalták Párizst. Napóleon ennek ellenére folytatni akarta a háborút. Végül április 6-án, tábornokai tanácsára, lemondott trónjáról. Ehhez, persze, igen erős presszióval kellett rá hatni. Arra is szükség volt, hogy Michel Ney marsall április 2-án kijelentse: „A hadsereg nem fog hadba vonulni”.

Nos, a lemondás pikantériája volt, hogy ugyanott, Fontainebleau-ban került sor rá, ahol korábban sikertelenül kísérelte meg kicsikarni ezt az aktust a pápából. Ugyanannak a palotának ugyanabban a szobájában mondott le, ahol korábban VII. Piust kapacitálta erre a lépésre.

További érdekessége ennek a párhuzamnak, hogy a pápának, a lemondását követő időre, évi 2 millió frank járadékot ígért a császár. Neki pontosan ennyit állapítottak meg, ugyanitt.

Annak idején Napóleon senkit sem engedett a fogságban tartott Őszentsége közelébe, még személyi tikárát sem. Száműzetése, második fogsága idején ugyanezt kapta vissza az angoloktól. Még saját édesanyja sem látogathatta meg végső lakhelyén, Szent Ilona szigetén.

Mint már említettem, VI. Pius holttestét egy ideig egy magánház pincéjében tartották. Patkányok szaglásztak és futkostak koporsója körül. Bonaparte 1821. május 5-én hunyt el száműzetésében. Formalinba zárt szívét el akarták küldeni özvegyének. Miután az orvosok felboncolták holttestét, a kiműtött szívet egy tálra rakták. Egyikük a szobájába vitte, hogy éjszaka ily módon vigyázhasson rá. Furcsa zajok ébresztették álmából. Amint felpillantott, látta, hogy két patkány rágódik az egykori császár szívén.

Arról is szóltam már, hogy a Bonaparte fogságában elhunyt VI. Pius pápát csak később, 1802-ben engedték tisztességgel, hazája földjébe eltemetni. A száműzetésben elhunyt Napóleonnak erre közel két évtizedet kellet várnia. Az angolok csak 1840-ben engedélyezték, hogy exhumálják, s maradványait hazaszállítsák Franciaországba. Így kerülhetett sor arra, hogy Lajos Fülöp király fiának, Joinville hercegének segítségével francia földre kerüljön, s végső nyugalomra helyezzék Párizsban, az Invalidusok templomában.

Az exhumálása alkalmával azt a meghökkentő tényt konstatálták, hogy teste nem indult bomlásnak, gyakorlatilag teljesen épen maradt a halála óta eltelt időben. Ez később alapot szolgáltatott azokhoz a feltételezésekhez, melyek szerint nem természetes halált halt, hanem arzénnel mérgezték meg.

Még egy érdekes párhuzamot kell még megemlítenem a pápák és a császár sorsának összefonódása kapcsán. Miután 1809-ben Napóleon másodszor is megszállta Bécset, 1810 február 2-án dekrétumot alkotott, melyben a Pápai Államot Franciaország kebelére vonta. Rendeletét a schönbrunni kastélyban alkotta meg. E rendeletében intézkedett afelől is, hogy a kérdéses terület királya születendő fia legyen. Napoléon François Joseph Charles Bonaparte, a francia császár és Mária Ludovika osztrák főhercegnő egyetlen gyermeke (II. Napóleon), közkeletű nevén a „Sasfiók”, 1811. március 20-án született, Párizsban, a Tuileriák palotájában.

Atyja császári címét csak igen rövid ideig viselhette, 1815. június 22. és 1815. július 7. között.

A Sasfióknak nem adott hosszú életet a Gondviselés. 21 évesen, 1832. július 22-én, tuberkulózisban (tüdővészben) hunyt el Bécsben, a schönbrunni kastélyban. Abban a szobában, ahol atyja a Pápai Államot megszüntető dekrétumot aláírta. Anélkül, hogy a neki szánt korona valaha a fejére került volna…

Ezek után már illendő visszaadni Nostradamusnak a szót.

A IV.54-es centuriában a következőket közli velünk:

„Du nom qui oncques ne fut au Roy Gaulois,

Jamais ne fust un fouldre si craintif,

Tremblant l’Italie l’Espagne  et les Anglois,

De femme etrangiers grandement attentif.”

Vagyis:

„Ily nevet még soha nem hordott francia király,

Soha ily félelmetes még nem volt villámcsapás:

Itália, Spanyolország és Anglia reszket,

Az idegen nő erősen érdekli őt.”

Néhány résszel korábban már bemutattam a látnok I.76-os jósversét, melyben Bonaparte barbár nevét elemezte ki. A most idézett jövendölés más aspektusból világítja meg az eljövendő francia király nevét: soha ilyen még nem volt. Ez nyilvánvalóan arra szóló utalás, hogy nem a történelmi uralkodóházak leszármazottja fog a trónra ülni, hanem valaki más. Nem Karoling, Capeting, Valois vagy éppen Bourbon. Jelesül Bonaparte. Valóban nem történelmi család – annak ellenére, hogy történelmet alakít majd.

A második és a harmadik sor éppen ezt vetíti előre. A villámcsapáshoz való hasonlítás két aspektusból is fontos. Jelzi a történések sebességét, s mérhetetlen erejét is. Ha végigpillantunk Napóleon karrierjén, megállapíthatjuk, hogy valóban nem tévedett Nostradamus. Mint a villám, sebesen és erélyesen száguldott végig az öreg kontinensen.

Ahogyan az a korábbi részekből már körvonalazódott, valóban Itália volt az első földrajzi egység, mely megremegett Napóleon villámlás-szerű feltűnésétől. 1796. március 27-én indította sikeres hadjáratát az Észak-Itáliában állomásozó osztrák és szárd–piemonti erők ellen. Sok nyertes ütközetet követően elfoglalta Milánót, kiűzte az osztrákokat Lombardiából, majd legyőzte a Pápai Állam seregét is. 1797 végére az általa elfoglalt Észak- és Közép-Itáliai területeket Ciszalpin Köztársaság néven egyesítette egy csatlósállam keretei közé.

1800-ban, immár Első Konzulként, seregével átkelt az Alpokon (mint hajdan Hannibál), hogy visszaszerezze az ő egyiptomi távolléte alatt elveszített területeket. Nagy szerencsével győzedelmeskedett a marengói csatatéren. Kevésen múlt a diadala – ha veszít, az valószínűleg karrierje végét jelentette volna.

Már Franciaország császáraként, 1805 májusában, Itália királyává koronázták.

1809-ben lerohanta Spanyolországot és Portugáliát. Az eseménysor „félszigeti háború” néven került be a napóleoni kor történelmébe. Ez a hadjárata már korántsem volt olyan sikeres, mint az itáliai. A lakosság nem törődött bele a francia megszállásba, s a harc elhúzódó gerillaháborúvá fajult. A honvédőknek kedvezett, hogy az Ibériai-félsziget domborzati viszonyai nem tették lehetővé nagy létszámú hadseregeknek a területen való állomásoztatását, ellátását. Így hiába érte el az inváziós francia haderő létszáma alkalmasint a 300.000 főt, a létszámbeli fölény kiaknázására nem nyílt lehetőségük. A „kalapács és üllő” hadjáratként jellemzett katonai offenzívában az Arthur Wellesley, Wellington első hercege által irányított brit expedíciós hadsereg, mint kalapács, zúzta szét a francia inváziós haderőt a spanyol reguláris haderő és a gerillák, valamint a portugál milícia által alkotott üllőn.

Az 1814-ig elhúzódó harcok azonban tönkretették a két invázió alá eső ország társadalmi és gazdasági szerkezetét. Beköszöntött a politikai instabilitás korszaka: mind az abszolutista, mind a liberális erőket a napóleoni háborúban edződött parancsnokok vezették a belső konfliktusok katonai lerendezésében. Ez az állapot vezetett végül a két ország amerikai gyarmatainak függetlenségi törekvéseihez, végső soron anyaországaiktól való elszakadásukhoz.

Anglia volt ebben az időben az egyetlen ország, mely tartós érdemi ellenállást tudott tanúsítani Napóleon hódítási törekvéseivel szemben. Nagyon sok múlt azon, ahogyan ők álltak a kontinentális méretű katonai konfliktushoz. Hogy csak az egyik legnagyobb horderejű eseményt említsem meg: a trafalgari ütközet megpecsételte Franciaország tengeri jelenlétének sorsát. 1805. október 21-én vívták meg a korszak legnagobb jelentőségű tengeri ütközetét. Az összecsapásra a Dél-Spanyolországban található Trafalgar-foktól nyugatra, Cadiz és Gibraltár között került sor. A francia flottát Villeneuve altengernagy vezette, hajóhada 18 francia és 15 spanyol hajót számlált. Nápolyba tartott, haderőt szállított, a dél-itáliai front megsegítésére. A jelzett helyen szembe találkozott a Horatio Nelson altengernagy által parancsnokolt, 27 hajóból álló brit flottával.

A csata délután 5 órakor ért véget, elsöprő brit győzelemmel. Nelson admirálison halálos sebet ejtett egy francia lövész. A parancsnok még az ütközet vége előtt, fél öt tájban, kilehelte lelkét – de nyugodtan ment az elmúlásba, mert biztos volt tengerészei diadalában. A britek 1.600 embert vesztettek, de minden hajójuk megmaradt.

A franciák 18 hajót és 12 ezer embert veszítettek. Maga Villeneuve is fogságba esett. Szabadon bocsátását követően, fél évvel a vesztett csata után, a franciaországi Rennes-ben, öngyilkosságot követett el.

Napóleon, a brit ellenállás megtörésére, inváziót tervezett Anglia ellen. A hadjárat terve Boulogne-i expedíció néven maradt fenn a történelem lapjain. Hajóhada trafalgari veresége a Britannia elleni inváziót mindörökre meghiúsította.

Így váltotta valósággá a történelem az idézett centuria első három sorát.

A negyedik sor, a nagy figyelemmel és érdeklődéssel kísért idegen nő – nos, az egy másik történet volt a francia császár életében. A következő részben visszatérek majd rá…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>