Harmóniában 112. – Nostradamus XXXV.

Harmóniában 112.

Nostradamus XXXV.

 

„Az idegen nő erősen érdekli őt.” – a IV.54-es centuria negyedik sora.

Szinte minden emberben él a vágy, hogy tovább adhassa azt, amit – tartalmát és lényegét tekintve – önmagával azonosít ebben a világban. Azt szokták mondani, hogy a nők két dologért hajlandóak bármit megtenni: azért, hogy legyen gyerekük, vagy azért, hogy ne legyen. A férfiak sem különböznek ettől olyan nagy mértékben, mint ahogyan az a felszínen látszik. Csak, érthető módon, a dolgok optikája más egy kicsit, ezért más vetületeken mutatkozik meg a férfiak családalapítási, utódlási vágya, mint a nőké.

Az utód nemzése a belső késztetésen és a lehetőségen túlmenően, kötelességgé vált akkor, amikor a genetikai örökségen túlmenően társadalmi juss is kapcsolódott a származáshoz: föld, vagyon, hatalom. Törvényes örökös hiányában ezek az anyagi vonatkozások oldalági rokonokra, szerződésben kikötött idegenekre, végső esetben az államra szálltak.

Az uralkodói hatalom különös örökséget képezett mindig is. A történelem forgatagában látjuk, hogy mi mindenre voltak képesek ennek továbbadásáért, vagy éppen megszerzéséért. Házasságok, válások, gyilkosságok, trónviszályok – és ezek kombinációi alkotják a középkor esemény-szövetének keretét.

Az uralkodói cím és hatalom továbbviteléhez kapcsolódóan felmerül a dinasztia fogalma. A dinasztia (magyarul uralkodóház) az egyazon családhoz tartozó azon személyeket jelöli, akik örökletes módon uralkodnak egy adott monarchia felett. Formáját tekintve ez a monarchia lehet császárság, királyság, fejedelemség, önálló nagyhercegség, szultanátus, kaganátus, emírség, és még jó néhány fajta berendezkedés.

Amikor Bonaparte Napóleon – állítólag a merénylőktől félve, hatalma örökíthetősége érdekében – 1804. december 2-án saját fejére rakta a császári koronát, azonnal szembesülnie kellett a dinasztia-alapítás feladványával. Éppen, mert a hatalom örökíthetőségét jelölte meg az államforma és hozzá kapcsolódóan a saját címe megváltoztatásának okaként, elvárható is volt irányában, hogy ennek megfelelően cselekedjék.

Joséphine de Beauharnais-tól, az 1796. március 9-én nőül vett első feleségétől már nem nagyon remélhetett trónörököst. Meddő frigyükhöz hozzájárult az a szerencsétlen körülmény is, hogy még 1799-ben, amikor egy termékenységi gyógy kúrán vett részt, Joséphine alatt leszakadt egy erkély. A baleset során belső sérüléseket szenvedett, melyek vélhetően negatívan hatottak fogamzási esélyeire. A koronázás időpontjában az asszony már 42. életévében járt, a kor lehetőségei nem igazán tudtak ebben a kérdésben még a nagyhatalmú császár segítségére sem lenni. A császár testvérei (akik nyilvánvalóan büntetlenül engedhettek meg maguknak némi pimasz bizalmaskodást), csak „la vieille”, „az öreg nő” néven emlegették egymás közt Joséphine-t.

Másik, bár valószínűleg akkor még nem elsőrangú kérdés volt a születendő trónörökös anyai származása. Mivel éppen Bonaparte hatalmának továbbadása volt a tét, az atyai felmenők ügyét adottnak kellett tekinteni. Ezt ismerve, nyilvánvalóan nem lett volna a dinasztia ártalmára, ha legalább anyai ágon némi uralkodói vért lehetett volna vinni az öröklés folyamatába. Császárként, Európa uraként ezt a sznob lépést ki is vitelezhette Napóleon.

A megvalósítás első lépése feltétlenül a jogérvényes házasságának felbontása volt. 1809-ben, az ilyenkor szokásos jeleneteket követően, Joséphine beleegyezett a válásba. A kapcsolódó okiratokat 1810. január 10-én írták alá. A válás külön érdekessége, hogy a Code Civil (Code Napoleon) bevezetését követően ez volt az első válás.

Az ex-császárné életjáradékot kapott volt férjétől, s visszavonult a Párizs melletti malmaisoni kastélyba. Az épületet ő maga újíttatta fel, még 1800 körül – nem zárható ki, hogy a végül bekövetkezett válás lehetőségére a balesetét követő pillanattól kezdve számított. Rózsákkal kertészkedett, mint egykor Gül Baba Budán. A kertjébe telepített, mintegy 200 fajta rózsa keresztezéséből állították elő a tearózsát, a legtöbb ma kedvelt rózsafajta archetípusát.

Bonaparte nem élhetett ilyen nyugodt életet – ki kellett viteleznie dinasztia-alapítási feladványának második lépését, az új házasságot és a sikeres örökös-nemzést. Választásában ekkor már kifejezetten politikai megfontolások domináltak. Jó házból, uralkodói vérvonalból származó feleséget akart, s ha lehet olyat, akinek nőül vételével Franciaország s a saját hatalma külpolitikai elismerését, megszilárdítását erősíti.

Első gondolata Oroszország irányába terelte kísérleteit. A cári udvarban azonban vonakodtak arát adni mellé. Anna Pavlovna nagyhercegnő, I. Sándor cár húga, a bátyja elutasítása miatt, nem lehetett Bonaparte felesége. Amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy Szent-Pétervárra nem tud benősülni, Ausztriát vette célba. Hogy a bécsi udvar mennyire vette örömmel, mennyire sem ezt a közeledést, nehéz objektíven eldönteni. Egy bizonyos: a vőnek jelentkező francia császár a leánykérés időpontjára már kétszer meghódította az osztrák fővárost, hadai élén. Ferenc császár nem volt abban a helyzetben, hogy érdemi ellenállást tanúsítson a férfiként hódítani szándékozó francia uralkodóval szemben.

A feleségnek kiszemelt Habsburg–Lotaringiai Mária Ludovika Leopoldina Franciska Terézia Jozefa Luca főhercegnő 1791. december 12-én született Bécsben. Dinasztikus szempontokból vizsgálva, hibátlan származással bírt: II. Ferenc német-római császár leánya, József nádor unokahúga, osztrák főhercegnő, német-római császári hercegnő, magyar és cseh királyi hercegnő volt. A házasságtól remélhető fegyvernyugvás is komoly érvként szólt Napóleon értékrendjében e választás mellett.

Mária Lujza személyes véleménye, Napóleonról kialakított képe nem igazán számított a frigy megkötése szempontjából. A főhercegnő pedig egyenesen gyűlölte Napóleont. A plebejus sorból felkapaszkodott katonatisztben egyenesen az Antikrisztust látta. Később, feleségként is csak „Antikrisztus haragjának” titulálta férjét. Érzései egyrészt neveltetéséből, másrészt személyes tapasztalataiból táplálkoztak. Bonaparte – természetesen és érthető módon – Ausztria ellenségeként került aposztrofálásra a Habsburg-ház környezetében és országaiban, különösen 1806 után, amikor II. Ferencet lemondatta német-római császári címéről. Bécs elfoglalását követően Napóleon guillotine-okat állíttatott fel a forgalmasabb utcákra, elrettentésül. Mária Lujza annyira gyűlölte ezt az embert, hogy egyik babáját Napóleonnak keresztelte el, s rendszeresen azon töltötte ki haragját.

Nem csak Napóleon foglalkozott a Habsburg-házba történő beházasodás gondolatával – Metternichnek is eszébe jutott ez a békés rendezés irányába mutató megoldás a wagrami csatavesztés után. Mária Lujza 18 évesen, 1809-ben szembesült először az ötlettel, hogy a gyűlölt ellenség felesége legyen. Végül a megegyezést is Metternich hozta tető alá. Mária Lujza úgy élte meg sorsa fordulását, mint személyes áldozatát a Habsburg-Lotharingiai ház fennmaradásáért. 18 éve folyt az áldatlan háborúskodás, mérhetetlen áldozatot, sanyargást zúdítva birodalmuk népeire, ráadásul a semmiért, a vesztett csatákért, az elveszített területekért és presztízsért. Az alattvalók békére vágytak, császáruk azon igyekezett, hogy ezt megteremtse számukra. Mária Lujza engedelmeskedett atyja akaratának.

Más kérdés volt, hogy a császárság nemesei megalázónak érezték a felkapaszkodott „korzikai káplárral” kötendő házasságot. A kérdés pikantériájával meglehetősen érdekes, olvasmányos módon foglalkozik Mikszáth Kálmán is, Akli Miklós című regényében.

Napóleon igyekezett a házasságkötés által teremtett új kihívások egy részének, legalább formailag, eleget tenni. Leckéket vett illendő (arisztokratikus) viselkedésből, s keringőzni is megtanult.

  1. március 11-én kötötték meg a házasság osztrák részre eső „felét” Bécsben. Közvetítők útján (per procurationem) zajlott az esemény. Napóleon, aki csatázni kétszer is elzarándokolt a városba, saját házasságkötését nem tisztelte meg személyes jelenlétével. Vezérkarának főnökét, Berthier marsallt küldte el a ceremóniára, a „vőlegény képviseletében”. „Osztrák oldalról” a Szent István székesegyházban szentelték meg a frigyet.

Nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy Napóleon esetleg egy merénylettől tartva maradt távol saját esküvőjétől. Teljes hadseregét mégsem vonultathatta fel a családi eseményre, katonái nélkül viszont ő maga is kiszolgáltatott volt. Egy ellenséges birodalom szívében, ahol a saját arája is gyűlölte őt.

A szertartást követően ifjú felesége és kísérete Párizsba indult. Bonaparte égett a dinasztia-alapítás vágyától, s a násznép elé lovagolt. Karavánjukkal március 27-én, Compiégne-ben találkozott. A házasságot még aznap éjjel elhálták.

A „francia oldal” szertartására április 1-én és 2-án került sor. Az első napon Saint Cloud-ban a polgári házasságkötés történt meg. A következő napon a Louvre egy kápolnává alakított termében az egyházi szertartást is véghezvitték.

Nem egészen egy esztendő múlva, 1811. március 20-án világra jött a trónörökös, Napoléon-François-Charles-Joseph Bonaparte csázsári herceg, a „Sasfiók”. Bonaparte célba ért.

Célba ért, s nem csak az utódlás tekintetében. Felesége révén úgy érezhette, hogy a tradicionális európai hatalom befogadta őt. XVI. Lajosról, a vértanúhalált halt Bourbon-házi királyról, csak, mint bácsikájáról (Mon oncle), Mária Antóniáról, a vértanú királynéról pedig, mint nénikéjéről (Ma tante) emlékezett meg ettől kezdve. Meglehetősen érdekes fordulat ez, a királygyilkos lázadás plebejus tábornokától. Tény viszont, hogy nem sok embert érdekelt ez a korabeli Franciaországban.

Az új uralkodó új, osztrák feleségét viszont meglehetős antipátiával fogadták. Hogy mennyiben köszönhette ezt Mária Lujza királyné elődjének és rokonának, Mária Antoinette-nek, s mennyiben érdemelte ki ezt saját jogán, megint nehéz így, utólag eldönteni. Tény, hogy hűvös, távolságtartó, arisztokratikus modora nem nagyon illett bele kora francia közfelfogásába.

Napóleon viszont a végletekig figyelmes és előzékeny volt vele szemben – annak ellenére, hogy a felesége házasságkötésüket követően sem gerjedt szerelemre vagy akár csak szeretetre irányában. Saját bevallása szerint sohasem csalta meg második hitvesét, ami annál meglepőbb, mivel hőn szeretett első feleségével, Joséphine-nel ezt többször is megtette.

Ám házasságuk mindvégig pozitív érzelmektől távol maradt, mondhatnánk úgy is, hogy boldogtalanra sikeredett. Mária Lujzának nem sikerült felülkerekednie a belé égett negatív érzéseken, érzelmeken.

Osztrák felesége irányában tanúsított előzékenysége és figyelmessége nem puszta teátrális megnyilvánulás volt. Ő komolyan gondolta ezt. Érzelmi elkötelezettségének egyik eklatáns példája, ami trónörököse születése kapcsán esett meg velük. Komplikációk léptek fel a szülés kapcsán. A császárné már 12 órája vajúdott, amikor Napóleon olyan értelmű utasítást adott ki, mi szerint az anya életét mentsék meg, mindenáron. E megnyilvánulás teljesen szembe ment a kor felfogásával, mi szerint a királyi gyermek élete élvezett elsőbbséget, minden más szemponttal szemben.

Ily módon teljesedett be a IV.54-es jósvers negyedik sora is. Vajon mi a helyzet az I.88-as centuriával?

„Le divin mal surprendra le grand Prince,

Un peu devant aura femme espousée:

Son appuy et credit á un coup viendra mince,

Conseil mourra pour la téste rasée.”

Magyarul:

„Isten haragja utoléri a nagy herceget,

Nem sokkal előtte házasodik meg.

Támasza, hitele hirtelen elapad.

A nyírott fejért meghal tanácsosa.”

Egyértelmű, hogy Nostradamus nem szimpatizál a nyírott fejű nagy herceggel, bárki légyen is ő. Véleménye szerint Isten haragja fogja utolérni ezt az embert – márpedig, Isten csak az elkövetett istentelenségek okán bünteti legkedvesebb teremtményeit. Meg kellene fejtenünk, vajon miféle égbekiáltó bűnöket vitt véghez ez a nyírott fejű, nagy herceg.

Az V.60-as vers szintén a nyírott fejjel foglalkozik, a IV.54-essel közösen értelmezve, talán jutunk valamire.

„Par teste rase viendra bien mal eslire,

Plus que sa charge ne porte passera :

Si grand fureur & rage fera dire,

Qu’à feu & sang tout sexe tranchera.”

Magyarul:

„A nyírott fej nagyon sok rosszat okoz,

Túlterheli magát, nem fér át kapun:

Akkora düh és őrjöngés követi,

Hogy tűzben és vérben egész nemzedék pusztul.”

Először próbáljuk megfejteni, mire, vagy kire gondolhat a szerző, amikor a nyírott fejről ír! A korábbi versek fejtegetéséből teljesen egyértelmű, hogy Nostradamus akkor jelez minőséget a verseiben, amikor az(ok) elüt(nek) a kategóriára jellemző tulajdonságoktól. A nyírott vagy borotvált fejjel tehát bizonyosan nem egy XX-XXI. századi politikusra utal, mert ebben a korban ez az általános viselet. Tehát, éppen nem utalna senkire a rövid haj felemlegetésével.

Ezzel ellentétben, a francia uralkodók arcképcsarnokát vizsgálva, már egészen direkt utalást hordoz ez a közlés. Az a helyzet ugyanis, hogy Jámbor Lajostól egészen XVI. Lajosig, mindegyik uralkodó hosszú vagy félhosszú hajat hordott. (Talán II. (Kopasz) Károly kivétel ez alól, de őt nem a fodrászok nyírták nullásra, hanem az idő vasfoga.) Mint tudjuk, egy időben igen elterjedt volt úri körökben a hosszú fürtű paróka (allonge) viselete – ezzel a protézissel próbálták meg kiegyenlíteni a természet által kiszabott különbséget a férfiak is. I. Napóleon császár első abban a tekintetben is, hogy rövidre vágott – s az idő haladtával egyre ritkuló – hajat viselt. Leplezetlenül. Itt expressis verbis kijelenti a szerző, hogy nagyon sok rossz dolgot fog megcselekedni, vagy előidézni a rendhagyó frizura viselője. Bizonyára ezért fog Isten megharagudni rá.

Azzal, hogy túlterheli magát, vélhetően a kivitelezhetetlen vállalásaira utal Nostradamus. Sok mindent megoldott a francia császár, de mindent ő sem volt képes véghez vinni. Nem fért át a kapun – nem ért el kiszemelt céljába. Ennek a fél sornak lehet allegorikus jelentése is, ami összecseng a másik vers isteni haragról szóló kitételével. Emlékezzünk csak Jézus Urunk példabeszédére a gazdag ember üdvözüléséről!

„Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint gazdagnak az Isten országába bejutni.” (Mt.19:24.)

Szegénynek sem volt éppen nevezhető Napóleon, ám, ha a földi gazdagságot a világ összes hívságával, hiábavalóságával azonosítjuk, megállapíthatjuk, hogy azokkal meg végképp túlterhelte magát Bonaparte. A nagyravágyás hiánya nem mételyezte mindennapjait. Így tehát földi céljainak teljes eléréséről éppúgy lemaradhatott, mint a Mennyországról.

A lépteit követő düh és őrjöngés egy egész nemet (nemzedéket) fog tűzben és vérben elpusztítani. A tűz és a vér együttes, apokaliptikus említése teljesen egyértelműen a háború rémségét idézi fel. Pillantsunk csak vissza Bonaparte pályafutására!

Toulon ostrománál tüntette ki magát, 1793-ban Ekkor figyeltek fel rá, s léptették elő dandártábornokká. Nyírott fejű karrierjének kezdetét ehhez a dátumhoz köthetjük. 1815. június 18-án vívta meg utolsó csatáját Waterloonál. A Wellington herceg által vezetett brit-belga-holland sereget már majdnem megverte, amikor a csatamezőre érkeztek a Blücher porosz tábornagy által irányított csapatok. A csata eldőlt. Napóleon végleg elbukott.

A két időpont között kicsi híján 22 év telt el.

Egy nemzedéknyi idő.

Ezt a nemzedéknyi intervallumot egész Európa a fegyverek árnyékában töltötte. Franciahon fiainak nem volt megnyugvások, mert a később császárrá avanzsált forradalmi tábornokuk újabb és újabb hadjáratokba hajtotta őket. Látszólag francia hazájuk érdekében, de valójában saját becsvágya kielégítéséért.

Annyi volt az áldozat, a felesleges vérontás és rombolás, hogy Isten is megsokallta.

A nyírott fejű hercegre nem sokkal annak házasodását követően, elkezdte rámérni büntetését.

Mert, tudjuk, Isten nem siet, de nem is felejt…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>