Harmóniában 113. – Nostradamus XXXVI.

Harmóniában 113.

Nostradamus XXXVI.

 

Az I.88-as centuria azért tartogat még meglepetéseket a számunkra. Csak, hogy ne kelljen visszalapozni a két héttel ezelőtti részt:

„Le divin mal surprendra le grand Prince,

Un peu devant aura femme espousée:

Son appuy et credit á un coup viendra mince,

Conseil mourra pour la téste rasée.”

Magyarul:

„Isten haragja utoléri a nagy herceget,

Nem sokkal előtte házasodik meg.

Támasza, hitele hirtelen elapad.

A nyírott fejért meghal tanácsosa.”

Az értelmezést kezdjük a vers végén, már csak azért is, mert ennek a sornak létezik alternatív fordítása, értelmezése is. A tanácsos alatt általában Michel Ney admirálist szokták érteni. Ő egyike volt annak a 18 birodalmi marsallnak, kiknek grémiumát maga Napóleon hívta életre. Ney admirális kiváló katona volt, az emberei csak úgy hívták maguk között, hogy a „bátrak legbátrabbika”.

Az 1769-ben született marsall édesapja, Pierre Ney, a hétéves háború veteránja volt. Szülővárosa, Sarrelouis, az ő születése idején francia enklávéként ékelődött a döntően német befolyású Saar-vidékbe. Ney marsall, a francia mellett, kitűnően beszélte a német nyelvet is.

A forradalom, majd Napóleon katonája lett. Szinte minden hadszíntéren megfordult, hadtesteket vezetett Ausztria, Portugália és Oroszország ellen. Kitüntetéseket, címeket, rangokat és császára bizalmát gyűjtötte be a harcai során. Bonaparte első bukását követően, a 100 napos visszatérés idején, igen fontos pozíciót töltött be a seregben. 1815. június 15-én Napóleon az északi hadsereg bal szárnyának vezénylését bízta rá. Ney Wellington erejével csapott össze, miközben Bonaparte Blücher porosz seregei ellen vezette katonáit.

Waterloo végeredményét ismerjük. Napóleon száműzetését követően, augusztus 3-án, Ney admirálist is börtönbe vetették. Ügyvédje, Dupin, mindent megtett, hogy az admirális életét megmentse. Mivel az 1815-ös párizsi békeszerződésben a teljes Saar-vidéket Poroszországnak ítélték, Sarrelouis, Ney szülővárosa is porosz fennhatóság alá került. Dupin megpróbálta a bírák kezei közül kimenteni őt, azzal az indoklással, hogy a határok módosulása miatt a marsall éppenséggel porosz alattvaló lett, tehát a francia törvények nem alkalmazhatóak rá, francia bíróság nem ítélkezhet felette.

Ney félbeszakította ügyvédje védőbeszédét, mondván: „Én francia vagyok, s az is maradok!”

December 6-án golyó általi halálra ítélték, s másnap, 7-én, kivégzőosztag elé állították a Luxembourg-kert közelében. Utolsó katonai cselekedeteként átvette a parancsnokságot a kivégzőosztag felett. A következő szavakkal távozott ebből a világból:

„Katonák! Ha kiadom a tűzparancsot, egyenesen a szívembe lőjetek! Várjátok az utasításomat! Utoljára vezényellek titeket. Tiltakozom az ítéletem ellen. Száz csatát nyertem meg Franciaországnak, s egyet sem veszítettem el… Katonák, tűz!”

Ha elfogadjuk a fenti fordítást, akkor Ney admirális a tanácsos, aki meghal a nyírott fejért.

De, mint említettem létezik egy másféle fordítás is a negyedik sorra. Az pedig a következőképpen hangzik:

„A nyírott fejű elveszíti az eszét”

Azt mondják, a harag rossz tanácsadó. Azt gondolom, az eszetlenség még annál is rosszabb. Később még visszatérünk rá, hogyan lehet értelmezni a nyírott fejű eszének távozását.

Most azonban térjünk vissza a fennmaradó sorok értelmezésére. Bonaparte támasza, hitele, házasságát követően, hirtelen elapad. Általános vélekedés szerint a hadsereg és a nép bizalmának meggyengülését vetíti előre ez a sor. Ám, ha az időpontot is szigorúan vesszük figyelembe (márpedig alapos okunk van feltételezni, hogy Nostradamus nem véletlenül tette az esküvő utáni közeli időpontra a támasz, a hitel hirtelen elapadását), bizony, zavarba jövünk. Az ominózus házasságkötésre 1810. április 1-én került sor Párizsban. Bonaparte hatalma ehhez képest még több, mint 5 évig megmaradt.

Lehet-e konkrétan értelmezni ezt a jövendölést, vagy maradjunk ennél az enyhén csúsztatásos módszernél? Elégedjünk meg azzal, hogy valóban, második nősülése után bukott meg a császár, vagy találjunk konkrét, magyarázatot a második és harmadik sor értelmezésére?

Ezúttal Drábik János siet a segítségünkre. A Magyar Elektronikus Könyvtárban is fellelhető válogatott írásaiból (http://mek.niif.hu/06800/06897/html/) tallózunk most, hogy megértsük a jósvers sorainak feltételezhető hátterét.

Ami most következik, erősen hasonlítani fog a Dan Brown műveiben bemutatott összeesküvésekre. Szabadkőművesek, illuminátusok, és a többiek. De mit tehetnénk? A történelmet nem mi írjuk, legfeljebb csak beszámolunk egy-egy aprócska epizódjáról.

Tehát: a szerző, a „Káoszból bontakozik ki a rend” című írásában (http://mek.niif.hu/06800/06897/html/1202.htm) a brit szabadkőművesség legfontosabb tudományos műhelyéig, a Quatour Coronati páholyig vezeti el olvasóit. Ez a páholy adott ki annak idején, több, mint egy évszázadon át, egy újságot, mely értékes tanulmányokat tartalmazott, ám csak a szabadkőműves páholyok könyvtárában volt elérhető. Az egyik közreadott írás éppen Bonaparte Napóleonról szólt. Ebből az derült ki, hogy az illuminátusok igen korán megelégelték az általuk kiprovokált káoszt, ami Franciaországot jellemezte a forradalmi időkben. Úgy vélték, katonai diktatúra bevezetése lenne szükséges a kezükbe került hatalom megszilárdításához. A feladat végrehajtására a fiatal és tehetséges korzikai katonatisztet, Bonaparte Napóleont szemelték ki.

Pályafutása kezdetén Napóleon esküt tett Robespierre-nek, hogy a szabadkőműveseket feltétlenül támogatja, hozzájuk hűséges lesz. Ezek után megnyílt az út érvényesülése előtt.

1794-95-ből fennmaradt, jó minőségű dokumentumok bizonyítják, hogy a „korzikait” felvették az illuminátusok közé. A végrehajtónak kiszemelt fiatal tiszt híven követte utasításaikat – egészen addig, míg a hatalmat teljesen magához nem ragadta. Ekkor viszont önállósodásra, az illumintásoktól való függetlenedésre kezdett törekedni. Irányíthatatlanná, megbízhatatlanná vált.

Ez a törekvése annál is veszélyesebb volt megbízói aspektusából szemlélve, mert ekkorra, éppen az ő utasításaiknak megfelelően, Európa jelentős részét katonailag legyőzte, a kisebb államokat formailag a Francia Birodalom keretei közé integrálta. Ezzel párhuzamosan, persze, addig soha nem látott méretű személyes hatalomhoz is jutott. Családtagjait kedvére helyezhette az addig önálló királyságok és hercegségek élére, úgy játszhatott az annektált államokkal, mint sakkozó a figurákkal – s ez komoly személyes örömet váltott ki belőle.

Császárként már úgy vélte, nem is olyan nagy baj az, ha alattvalói hisznek valamiben. Bár ő maga nem volt buzgó vallásos meggyőződésű, úgy gondolta, az lesz a leghelyesebb, ha a Katolikus Egyházat visszahelyezi korábbi jogaiba. Nekilátott hát, hogy a egykori akcióival okozott károkat elhárítsa.

Arra a következtetésre is eljutott, hogy a Robespierre-nek tett eskü már nem egyeztethető össze Franciaország, a francia nép valós érdekeivel. Több olyan törvényt életbe léptetett, melyekben az illuminátusok (szabadkőművesek) jogait korlátozták. A nyílt konfrontálódásig elment akcióival.

Megbízói, különösen a Rotschildok, ezt már nem nézték jó szemmel, aggodalommal töltötte el őket Napóleon államépítése, attól tartottak, hogy teljes mértékben elveszítik addig megszerzett befolyásukat Európa „napóleonizált” részén.

Drábik János szerint a pápa és a császár közötti szakítást Calman Rotschild, a pénzügyi dinasztia itáliai feje provokálta ki, amikor Napóleon tudta nélkül rávett egy tábornokot az egyházfő elleni akcióra. Ennek lett következménye a korábban már említett kiátkozás, 1809 májusában. (Amit Őszentsége elfogatása és 3 évig tartó raboskodása követett.)

1810-ben, hatalma csúcsán, úgy döntött, hogy dinasztiát alapít. Mint korábban írtam, elvált Joséphine-től, első feleségétől, s Mária Ludovika osztrák főhercegnőt vette nőül. Ezek után, az önállósodás útját járó császár számára nem maradt visszaút korábbi megbízóihoz. Még abban az esztendőben – szinte érthetetlen módon – elkezdett csatákat veszíteni. E vereségek legvalószínűbb okaként az árulást veti fel a szerző. Az illuminátusok által irányított, beépített emberek dezinformálták a hadvezetést, minek következtében azok, természetesen, hibás döntéseket hoztak, mik bukott ütközetekhez vezettek.

Hát, így apadt el, a házasságkötést követően, hirtelen, támasz és hitel.

Joseph Fouché (a lyoni tűzmester), Napóleon rendőrminisztereként éjt nappallá téve kutakodott, nyomozott a soraikba befurakodott ellenségek után. Számos dokumentum jutott a császár kezébe, mely bizonyította, hogy a Rotschildok által irányított pénzügyi körök titkos akciókat szerveznek és finanszíroznak ellene. Fouché tekintélyes mennyiségű, e gyanút alátámasztó levelezést nyújtott át neki, ám Napóleon nem tett semmi érdemi ellenintézkedést.

Az érthetetlenség határát súrolja az is, hogy 1812-ben miért indított háborút Napóleon Oroszország ellen.

Ám, ha figyelembe vesszük, hogy Napóleon pénzügyi forrásai, engedetlensége miatt, elapadtak, s birodalmi költségvetést, benne a hadsereg fenntartásának terheivel, a Francia Birodalom területéről kellett összeszednie, már közeledünk is egy lehetséges megoldás felé. 1810 után Európát általános gazdasági válság sújtotta. Bonaparte a kontinentális zárlat (blokád) kiterjesztésében és szigorításában vélte megtalálni a gyógyírt országa gazdasági bajaira. Ezen intézkedései viszont erősen sértették a többi nagyhatalom, elsősorban Oroszország érdekeit.

A pénzügyi zavarból kiutat kereső intézkedés-sorozat vezetett végül a francia részről katasztrofális kimenetelű orosz hadjárathoz.

Kissé profánul fogalmazva meg ezt a helyzetet: az Alföldön az a mondás járja, hogy „üres kamrának bolond a gazdasszonya”.

S ezzel el is értünk a negyedik verssor alternatív fordításának magyarázatához is. Nagyjából feltérképeztük, vajon mi vezethetett odáig, s miben nyilvánult meg, hogy a nyírott fejű elveszítette eszét.

A szigorúan egymásra épülő politikai és katonai események végül Waterloohoz, a teljes és totális bukáshoz vezették a császár sorsát. A felsőbb hatalom büntetése ott érte utol a „korzikait”.

Más kérdés, hogy az említett tanulmány felveti az illuminátusok által előkészített árulás lehetőségét ennél a végső csatavesztésnél is. A francia csapatok győzelmesen nyomultak előre sokáig (Ney marsall is teljesítette a rá kiosztott feladatokat, elfoglalta a kijelölt helyeket – ámbátor szeretik őt tenni bűnbakká, mondván, hogy lassan, jelentős késedelemmel hajtotta végre manővereit), mígnem az összeomlás bekövetkezett.

Mégpedig úgy, hogy Napóleon hirtelen rosszul lett. A csata irányításának folytatása helyettesére, Soul marsallra hárult. A helyzet azt mutatja, Soul mindent elkövetett a bukás érdekében.

Azóta dokumentálták a kutatók, hogy a marsall vér szerinti rokonságban állt a Rotschildokkal…

Lehetséges-e, hogy Isten ítélete az illuminátusok kezén át hullott Bonaparte fejére?

Miért ne lenne az? Isten a legritkább, kivételes esetekben nyilvánul meg személyesen, az arra kiválasztottak előtt. Egyébként pedig a teremtett világ eseményein keresztül valósítja meg akaratát. Azt pedig gyakorlatilag bármi közvetítheti: árvíz, hegyomlás, vulkánkitörés – vagy éppen összeesküvés. A lehetőségek tárháza csak annyiban véges, amennyiben világunk is az.

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>