Harmóniában 114. – Nostradamus XXXVII.

Harmóniában 114.

Nostradamus XXXVII.

 

A köznépi sorból kinőtt zsarnok sorsfordulóját kibontottuk hát. Most nézzük meg, milyen részleteket tárt fel a jós arról az időről, amikor a császár, eszét vesztve, végzetébe rohan, s Isten büntetését a saját, nyírott fejére húzza!

„Loin hors du regne mis en hazard voyage

Grand ost duyra, pour soy l’occupera,

Le Roy tiendra les siens captif, ostage,

A son retour tout pays pillera.”

Vagyis:

„Messze országától, hazárd útra lépve,

nagy sereget vezet, hódítást remélve.

A király sajátjait foglyul ejtve, túszként tartja,

visszatértekor az egész országot kirabolja.”

Imígyen szól Nostradamus VIII.92-es centuriája.

Az előzmények számba vétele miatt visszautalnék Napóleon dinasztia-alapítási kísérletére, 1810-ben kötött második házasságára. Mint a korábbi részben írtam, a jövendöléssel megegyező módon, ez az esztendő hozta a francia császár bukását – annak ellenére, hogy látszólag hatalma csúcsán uralkodott.

A vesztett csaták, az árulások, összeesküvések megjelenése sem túl sok jót jelentett, ám történt egy ezeknél is fenyegetőbb külpolitikai fordulat is akkor.

1807-ben, a negyedik koalíció ellen vívott háborúban Napóleon legyőzte Sándor cárt is, s békekötésre kényszerítette. A tilsiti béke egyik kardinális feltétele volt, hogy az orosz uralkodó csatlakozzék a franciák császára által meghirdetett kontinentális zárlathoz. Bonaparte ezzel az intézkedéssel remélte Angliát térdre kényszeríteni. Három évig nem is volt gond ennek betartásával és betartatásával, 1810-ben azonban Sándor cár felmondta a blokádban való részvételt. Úgy ítélte meg, hogy Oroszország számára viselhetetlen veszteségeket okoz a zárlatban való részvétel.

A cár kilépésének hírére Napóleon úgy döntött, háborút indít Oroszország ellen.

Ehhez azonban hadba kellett hívnia az addigi világ legnagyobb hadseregét. Két évbe tellett, mire a Grande Armée 615.000 katonája a zászlók alá állt. A hadinép fele volt csak francia, másik felét a szövetséges és bábállamok alattvalói tették ki. Nagy számban szolgáltak németajkúak (bajorok, szászok, poroszok, wesztfáliaiak és württenbergiek), lengyelek, itáliaiak és osztrákok a seregben.

A legnagyobb problémát nem is a fegyveresek összehívása jelentette, hanem, mai szóval élve: a logisztika. Párizs légvonalban 2.486 kilométerre van Moszkvától, a legrövidebb országút 2.836 km-en át vezet odáig. Ez borzalmasan hosszú utánpótlási vonalnak bizonyult még a motorizált II. világháborúban is – képzeljük el, mekkora tehertétel lehetett 1812-ben, amikor legjobb esetben is csak lovak álltak rendelkezésre a muníció és a hadtáp vontatására!

Nos, erre a kockázatos útra léptette rá minden idők legnagyobb hadseregét Napóleon, amikor 1812. június 12-én kiadta a parancsot az indulásra. Természetesen, hódítást remélt vállalkozásától. Uralmat Oroszország felett, hogy akaratát a 42 millió főt számláló, számára idegen népre kiterjeszthesse.

A hadjárat jellegéből eleve adódik, hogyan ejtette foglyul katonáit a diktátor.

Tervei szerint villámháborút kívánt folytatni, azaz, a közel háromszoros túlerőben lévő seregével utolérni és szétzúzni az orosz hadat. Ám az orosz vezetés pontosan tudta, hogy nem vállalhatja a nyílt összeütközést ezzel a francia túlerővel szemben – ezért a „rugalmas elszakadás” taktikáját alkalmazva, egyre mélyebben csalták maguk után, messze orosz földre, a francia erőket. Minél távolabb masíroztak, annál inkább a tér, az idő és az ellátatlanság foglyai lettek a francia katonák. Egyre gyakoribbá vált soraikban a dezertálás, a szökés. A francia hadvezetésnek külön figyelnie kellett, hogy ezeket a demoralizáló jelenségeket ne engedje túlságosan elszaporodni. Így váltak a harcosok szép lassan saját vezérük foglyaivá.

A hadjárat végelszámolásaként meg kell említenünk, hogy 100.00 francia esett orosz fogságba. Őket látszólag a honját védő ellenfél ejtette túszul, de ha a dolgok valódi ok-okozati összefüggéseit vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy saját uralkodójuk kapkodó, megalapozatlan taktikázásának eredményeként jutottak rabkenyérre.

Az ország kirablása egy külön érdekesség a centuriában.

Sokan, akik áhítattal emlegetik Napóleon hadseregének ütőképességét és hatótávolságát, általában elfeledkeznek arról a nem lényegtelen körülményről, hogy mi tette alkalmassá ezt a sereget ezekre a mutatványokra. Tény,, hogy a hagyományos alapokon szervezett haderők nem voltak képesek bázisaiktól távol huzamosabb ideig harcolni. Ennek alapvető oka az ellátásuk megszervezésének lehetetlensége volt. Szekereken képtelenség több tíz- alkalmasint százezer ember utánpótlását biztosítani.

Bonaparte, ezzel szemben, felállította a szállásmesterekre alapozott ellátás rendszerét. Ez, nagyjából és tömören, azt jelenti, hogy a menetelésben lévő sereget a hadszíntéren rabló, fosztogató segédcsapatok látják el utánpótlással, az ún. szállásmesterek irányítása alatt. Egyszerűen kirabolják a környéken, még értelmes távolságra fekvő falvakat és városokat, így biztosítva a katonák ellátását.

Annak az országnak a felprédálása, melyen át utuk vezet, kikerülhetetlen tehát.

Ám a jóslat negyedik sora konkrétabban is beteljesült.

A (Napóleon számára) tragikus kimenetelű orosz kaland végén a 615.000 délceg katonából mindössze 20.000 érkezett haza, zárt alakulatban, rendben menetelve. A további, egyéni módon, többnyire harcképtelenül hazamenekült emberek számát 20 és 130 ezer fő közé teszik a történelmi becslések.

A császár problémáját az okozta, hogy, ugyan a háború indításáról ő döntött, a befejezése viszont nem rá volt már bízva. Sándor cár még csak nem is válaszolt békeajánlatára, s miután országából kiűzte a hódítókat, végső csapásra szánta el magát. Napóleon megbuktatásával, hatalma szétzúzásával elejét akarta venni, hogy a jövőben megismétlődhessék a francia betörés.

Miután a cári csapatok Európa napóleoni területére léptek, a poroszok, majd 1813 őszén az osztrákok is csatlakoztak a Sándor cár által kezdeményezett Napóleon-ellenes koalícióhoz. A Francia Birodalom végveszélybe került.

Napóleon kénytelen volt új sereget szervezni és felszerelni, ám most már fordított szereposztásban: védekező pozícióban. A végtelen orosz síkságon a félmilliónyi katonájával együtt, elveszett a teljes tüzérségi felszerelése is, mintegy 1.000 ágyút számlálva, valamint semmivé vált szállítókapacitása is, több ezer első osztályú katonai társzekeret és mintegy 200.000 lovat ragadva el rendelkezési állományából.

Ezeknek, legalább részbeni pótlására, mindössze hetek álltak a rendelkezésére.

1813 első felében a francia császár mintegy 500.000 főt számláló sereget állított hadrendbe (melynek harcértéke azonban messze elmaradt az évtizednyi háborúskodásban edződött, orosz földön felmorzsolódott veteránok ütőképessége mögött). Ennek a seregnek a felállítása, gazdasági értelemben, valóban felért a birodalom kirablásával.

Mint látható, Nostradamus előre jelezte a kalandorságba hajló oroszországi hadjárat elejét és végét. Vajon látott-e közbeeső részleteket is ebből, az addig szinte példátlan méretű hadi vállalkozásból?

„Prest à combattre fera defection,

Chef adversaire obtiendra la victoire :

L’arriere garde fera defension

Les deffaillans mort au blanc territoire.”

Vagyis:

„A harckészültség kimerüléshez vezet,

az ellenség vezére arat győzelmet.

A hátvédnek hagyott gárda védelemben,

a legyengültek elhullanak a fehér térségen.”

Napóleon csapatai, attól kezdve, hogy 1812. június 24-én átkeltek a Nyeman folyón, s az oroszok földjére léptek, érdemi ütközetet nem tudtak vívni a cári csapatokkal, egészen a szeptemberi borogyinói csatáig. Pedig nagyon szerették volna döntésre vinni a dolgot. Erőltetett menetben nyomultak Vilna felé, ahol akkor az orosz főhadiszállás tartózkodott. Sűrű záporokkal tarkított kánikulai melegben törtek céljuk felé. Az eső járhatatlan latyakká oldotta az utak porát, majd a nap betonkemény barázdákká égette a szekérnyomokat. Az út hosszabb szakaszai sűrű erdőségeken át vezettek, ahol szinte gyalogösvénnyé keskenyedtek.

Az utánpótlás már az első napokban leszakadt a seregtől. A rendkívüli időjárás és a tetvek támadása következtében több, súlyos járvány ütötte fel fejét a menetelők közt. A vérhas, a tífusz és a kolera is szedni kezdte áldozatait. Az elakadt szekerek megkerülése külön nehézséget okozott a továbbjutásban.

Az ellátási hiányosságok és a fertőzéstől való félelem következtében a dezertálás már az első héten megkezdődött – elsősorban a spanyol és a portugál katonák körében. Ezen rövid időszak alatt a Grande Armée mintegy 100.000 (!) katonát veszített, betegekben, lemaradókban és szökevényekben. Mire Vilnába értek, 10.000 lovuk is elhullott.

A szállásmesteri intézmény csődöt mondott, elsősorban az elszánt kozák lovasság hősies helytállásának következtében. A rekvirálni induló francia egységeket a szélsebesen mozgó, kiváló harcértékű kozákok utolérték, megtámadták, s megfutamították. A francia, német és olasz lovasok esélytelenek voltak a hazai földön, megszokott harcmodort követő könnyűlovasokkal szemben. Érdemi ellenállást csak a horvát és lengyel huszárok tudtak kifejteni, ám ők létszámban maradtak alul. A vonuló had ellátás nélkül maradt.

A kozákok és a hazájuk védelmében partizánharcosnak álló parasztok rendszeresen támadásokat intéztek a fő seregtesttől elmaradó, elszeparálódó kisebb francia egységek ellen, súlyos veszteségeket okozva azoknak.

A hódítóknak sem megállni, sem lepihenni nem volt tanácsos igazán. Elkeseredve, fáradtan, éhesen törtek céljuk felé, s létszámuk egyre olvadt, anélkül, hogy harcba tudtak volna bocsátkozni.

Ennél a pontnál kell megemlíteni a történelemből azóta közismert „felperzselt föld” taktikáját. Az orosz hadvezetés elpusztított minden, emberi vagy állati táplálkozásra alkalmas készletet, a visszavonulás útjában. Ily módon tudták megakadályozni, hogy a saját hadtápjától egyre távolabbra kerülő francia had ne jusson utánpótláshoz.

Ezt a megoldást azonban ne úgy képzeljük el, hogy a teljes országukat felperzselték az oroszok! Korántsem – mindössze akkora sávban tették lehetetlenné az ellátást, hogy az utánpótlásért induló csapatoknak messze el kelljen hagyniuk a fő sereget. Így attól érdemi segítséget nem kaphattak megtámadtatásuk esetén – a kozákok és a partizánnak állt muzsikok könnyűszerrel legyőzhették őket.

Az idegen vezér, ki a győzelmet megszerezte, Mihail Illarionovics Kutuzov tábornok volt. Az 1745 szeptemberében Szent-Pétervárott született katona meglehetősen kalandos életpályát tudhatott maga mögött. 1812 augusztusában, amikor Sándor cár a Szmolenszket harc nélkül feladó Barclay de Tolly helyett az orosz erők élére nevezte ki, nem először találkozott Napóleonnal. 1805 novemberében Dürrsteinnél csatát nyert a franciák ellen. Igaz ugyan, hogy a visszavonulást helytelenítő cár leváltotta – ám a támadás erőltetése a három héttel későbbi, katasztrofális végeredményű austerlitzi ütközethez vezetett, s végső soron Kutuzov álláspontját igazolta.

A tábornok még hetekig hátrált Bonaparte elől, mígnem, a cári udvar határozott utasítására, szeptember 7-én, Borogyinónál megütközött a hódítókkal. A csata, bár rendkívül véres volt, nagyjából döntetlennel zárult. Az oroszok, történészi becslések szerint, 38.500 – 58.000 fő körüli, míg a franciák 30.000 – 50.000 fő közötti veszteséget szenvedtek. Francia részről 48 tábornok is az összecsapás áldozata lett. Ezzel a Napóleon verhetetlenségéről kerengő mítosz porba hullt.

Kutuzov tábornok nem élte meg a Napóleon feletti végső győzelmet. 1813. április 26-án, midőn Lengyel- és Poroszország területén üldözte a menekülő franciákat, utolérte a halál. Jó hazafihoz méltó módon honi földben akart nyugodni. Koporsóját hat héten keresztül szállították Szent-Pétervárra. A város előtt öt versztával a fogadására összegyűlt nép a lovakat kifogta, s a hős koporsóját vállon vitte a Kazanyi Székesegyházba, ahol ünnepélyesen eltemették.

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>