Harmóniában 116. – Nostradamus XL.

Harmóniában 116.

Nostradamus XL.

 

Az oroszországi vereség után Napóleon helyzete egyáltalán nem volt rózsásnak mondható. Császári hatalmát ugyan meg tudta őrizni, de az már nem a régi fényében ragyogott. Feleslegesen feláldozott katonái pótlására újoncokat soroztatott, a létszámot többé-kevésbé kipótolta velük, de a háborús tapasztalat nélküli új katonák harcértéke a közelébe sem ért az elvesztegetett veteránok harcértékének.

Bonaparte a moszkvai visszavonulást követően haladéktalanul hadműveleteket kezdett német földön. Berlint azonban már nem sikerült elfoglalnia. A hatodik koalíció viszont „szerencsésen” összeállt ellene, s ezúttal úgy tűnt, senki sem fog kiugrani belőle, esélytelen harcra kárhoztatva ezzel szövetségeseit.

Az 1813-as év kezdeti eseményeit Nostradamus az I. 89-es centuriájában jövendölte meg, a következőképpen:

„Toust ceux de Iler seront dans la Moselle

Mettans á mort tous ceux de Loyre et Seine,

Le cours marin viendra d’haute velle,

Quand l’Espagnol ouvrira toute veine.”

Vagyis:

„Az illeriek a Moselnél lesznek,

mindenkit megölve a Loire és a Szajna mentén,

a tengerész ereje a nagy völgy közelébe ér,

amikor Spanyolország minden erét megnyitja.”

Ahogyan már többször tettük, kezdjük most is a vers végével az értelmezést!

Trafalgar után már nem tudott többé talpra állni a francia hadiflotta. 1805-öt követően tehát egyértelmű volt, hogy Angliát kell a tengerek urának, vagyis a Tengerésznek tekinteni.

Az Ibériai-félszigetre nehezedő francia megszállás felszámolása már évek óta komoly célkitűzése volt a brit hadvezetésnek. 1812 a britek számára is csapnivaló esztendő volt. A Wellington herceg által vezetett sereg kénytelen volt spanyol földről Portugáliába visszavonulni. E visszavonulás azonban nem a herceg tervei és szándéka szerint került végrehajtásra. Hadinépe, a fegyelmezetlensége és fejetlensége nyomán, inkább söpredék benyomását keltette, mint katonai alakulatét.

A tél folyamán azonban sikerült reorganizálni az egységeket, nagy számban tértek vissza dezertőrök is a csapattestekhez, a fegyelmet is sikerült helyreállítani. Wellington bizakodóan nézett a jövőbe, elszánta magát a franciák elleni végső csapásra.

Amint az utak közlekedésre alkalmassá váltak, május hónapban megindította hadát Spanyolország felé.

Május 22-én lépték át a portugál-spanyol határt. A vers utolsó sorának értelmezéséhez szem előtt kell tartanunk, hogy Spanyolföld, meteorológiai tekintetben, igen heterogén képződmény. A déli, délkeleti országrész számos, kisebb folyója nyáron annyira elapad, hogy jó részük teljesen ki is szárad. Csak az őszi nagy esőzések után, illetve a tavaszi áradásokkor telik meg újból vízzel a medrük. Május hónap folyamán viszont már (és még) mindegyik medrében ott van az éltető víz.

Vagyis, Spanyolország minden erét megnyitja…

Wellington felderítői kitűnő munkát végeztek: a herceg mindent tudott Jourdan megszálló seregeinek elhelyezkedéséről. A fegyelmezetten és gyorsan menetelő angolokkal szemben a határozatlan vezetésű franciáknak nem volt megállásuk. Ehhez az is hozzájárult, hogy az ő mozgásukat erősen lassította a hozzájuk csapódó nagy számú menekült és a rablott holmik fuvarozásának kivitelezése.

Nem is tudták Napóleon parancsát végrehajtani: megállítani az angolokat.

Megállás nélkül hátráltak előlük. Valladolidból Burgosba távoztak, ám ezt a várost sem tudták tartani. Kivonulásuk előtt felrobbantották a helyőrségi erődöt – ám olyan kapkodva tették ezt is, hogy száz bajtársukat is levegőbe röpítették a falakkal együtt. Menekülésük egyre rendezetlenebbé vált, a francia erők erkölcsi, morális helyzete egyre mélyebbre süllyedt.

Wellington pedig átkelt a cantabriai hegyeken, s a meglepetés erejével halálra rémítette Jourdant. A francia kapkodásra jellemző, hogy a Zadorra folyó 13 hídja mindössze 3 felett gyakorolt ellenőrzést a tüzérségük, s egyet sem robbantottak fel. Pedig, az erek nyitva voltak, s a még magas vízállás mellett jelentősen le tudták volna lassítani az angolok mozgását, ha megteszik a szükséges intézkedéseket.

Így eshetett meg, hogy az angolok június 21-én rázúdulhattak Vittoriára, az ott állomásozó francia erőkre. A feljegyzések szerint Sir Thomas Picton tábornok a következő szavakkal tüzelte katonáit a harcra:

„Gyerünk, csirkefogók! Előre, ti harcos gazemberek!”

S azok mentek. Meteorként zuhantak rá az ellenségre, s első rohamukkal két erősített állásból is kiverték a franciákat. Ez volt a csata döntő mozzanata. A támadás lelassulása után, alapos tüzérségi előkészítést követően, Wellington bevetette a tartalékokat. József király és Jourdan is összeszedte minden használható katonáját, ám, amikor megindult az angolok rettegett vonaltámadása, a francia hadrend felbomlott. A megszállók, fegyvereiket és rablott holmijaikat hátrahagyva, menekültek az ütközetből. Kevésen múlt, hogy József király is fogságba nem esett. Szerencséjére hátrahagyta királyi hintaját, ami éppenséggel felbecsülhetetlen értékű itáliai festményekkel volt dugig rakva.

Talán még soha nem került ilyen értékű hadizsákmány a közkatonák kezére, mint ekkor. Műkincsek, ékszerek, arany holmik…

Erkölcsi értelemben véve, a legértékesebb zsákmány Jourdan gyémántokkal kirakott marsallbotja volt. Ezt a darabot, a győzelem hírével, az uralkodó hercegnek küldte le Angliába Wellington. Rövid idő múlva, hálatelt levél kíséretében, az uralkodó cseretárgyat küldött neki ezért: Anglia első marsallbotját. A lovas gárda kapta feladatul, hogy készítse el a vezéri jogart. Először azt gondolták, átalakítják Jourdan pálcáját, de végül mégiscsak terveztek egy sajátot. Latinos túlzások nélküli, egyszerű, de beszédes hadvezéri jelvényt. Ez érkezett el Wellingtonhoz, az uralkodói levéllel:

„Ön elküldte nekem páratlan dicsőségének legszebb hadizsákmányát, egy francia marsallbotot. Cserében elküldöm Önnek Anglia marsallbotját!”

A hatodik koalíció ügye ekkor még képlékeny volt, az osztrákok ingadozása miatt. Az ő kezüket némiképp lefogta, hogy a franciák császára, házassága révén, rokonságba került velük. Napóleon emiatt meg is próbálta takargatni, elhallgatni ibériai kudarcát.

Nem járt sikerrel. A gyorsfutár, akit Reichenbachba menesztettek, Stadion grófhoz, időben érkezett ahhoz, hogy a francia-osztrák együttműködési tárgyalás kútba essék. A bécsi udvart villámgyorsan bejárta a hír:

„József királyt megverték Spanyolországban!”

Ferenc császár rokoni érzelmeit, a joviális atyafiságot elsöpörte a haditudósítás.

Wellington pedig, nagyon bölcs mértékletességgel, megállt Spanyolországban. Annak, hogy nem lépett francia földre, több, jól belátható oka is volt.

Egyrészről, nem akart még álló ellenséges támaszpontokat a háta mögött hagyni. Pamplona és San Sebastian pedig tartotta még magát.

Másrészről, félt attól, hogy ha elhagyja Spanyolországot, a spanyolok többé nem engedik vissza. Tudjuk, hogy a késő középkor történetében a két ország meglehetősen ellenséges viszonyban állt egymással, életre-halálra folyó versengésük ki-kiújult az idők folyamán. Gondoljunk csak a Nagy Armada pusztulására!

Harmadrészt, hadserege ellátását francia földön csak rekvirálásokkal, fosztogatással tudta volna megoldani. Ebben azt a veszélyt látta, hogy a lakosságot fellázítja maguk ellen, s partizánháborúra kényszerül majd. Ennek kockázatát jól felmérhette, éppen az ibériai harcok során, ahol azt sikeresen alkalmazták Napóleon ellenében.

Negyedrészt, nem lehetett bizonyos az éppen folyó nagyhatalmi tárgyalások végkimenetelét illetően. Amennyiben a felek békét kötnének, neki Napóleon főseregével kell szembenéznie, Franciaország területén. Ezt a kockázatot végképp nem vállalhatta fel.

Így maradt hát a Pireneusok dali lejtőjén, a nagy völgy közelében. (Nagy völgynek minden bizonnyal a Pireneusoktól északi, észak-nyugati irányba nyíló francia síkságot nevezte Nostradamus. Elég egy pillantást vetnünk a domborzati térképre, hogy lássuk, mire gondolt a szerző.)

Vessünk most pillantást a vers elejére, az illeriekre!

Kezdjük azzal, hogy az Iller a Duna egyik jobboldali mellékfolyója. Az Alpok német oldalán, az osztrák határ közelében ered, s 147 km hosszan folyik, mire Ulmnál a Dunába ömlik. Mintegy 50 kilométernyi szakaszán határfolyó, Bajorország és Baden-Württemberg között.

Ezek után nem nehéz megállapítanunk, hogy az illeriek névvel a szerződés alatt álló hatodik koalíció németajkú résztvevőire utal a prófécia.

Bonaparte ebben az időben kilátástalan tárgyalásokkal, kicsinyes alkudozásokkal töltötte idejét. Tudta, hogy a spanyol fiaskót csak egy sorsdöntő győzelemmel (a korábbi austerlitzi diadalhoz mérhetővel) tudná helyrehozni – de nem tudta, hol, mikor, kivel vívja ki ezt. A tárgyalások előre haladtával ellenfelei már nem meggyőzni, hanem legyőzni akarták őt. Ezen ügyekben két renegát francia marsall, Napóleon halálos ellenségei volt fő tanácsadójuk. Bernadotte, aki a svéd trón örököse (gyakorlatilag már tényleges ura) volt, s az Amerikából visszahozatott Moreau, aki első konzul is lehetett volna annak idején Bonaparte helyett, ha nem habozik. Külön pikantériája az esetnek, hogy megveszekedett köztársaság-pártiak álltak be így az örökletes királyok oldalára, hogy letaszítsák a Bourbonok trónjáról a bitorlót. Jean Baptiste Bernadotte francia marsallnak, aki 1818-1844 között XIV. Károly János néven svéd, III. János Károly néven pedig norvég király lett, s megalapította a Bernadotte-uralkodóházat, tetoválás volt a mellére ütve. Egyszerű kis szöveg, mely így szólt:

„Halál a királyokra!”

(Mondtam, hogy pikáns ez a történet!)

Már csak annyit kell megjegyeznem, hogy a két átpártolt francia marsall egy kérdésben teljesen megegyezett: mindketten Napóleonnak köszönhették a puszta életüket is. Bernadotte összeesküvés gyanújával, majd az auerstadti csatában elkövetett szándékos késése miatt is sortűz elé állhatott volna, ám Bonaparte, személyes tekintélyével, mindkét ügyéből sértetlenül kihúzta Pontecorvo hercegét. (Ezt a címet is a császártól kapta királyok vérét szomjazó egykori jakobinus.)

Jean Victor Moreau 1800. december 3-án megnyerte a hohenlindeni csatát, majd visszavonult, hogy a hadjárat során harácsolt vagyonát élvezze. Maga köré gyűjtötte a Napóleon gyors felemelkedésével elégedetlen személyeket, ahogyan akkor mondták, megalapította a Moreau-klubot. Napóleon közbenjárására a büntetése amerikai száműzetés lett. Vagyis teljes szabadság. Moreau körbeutazta a kontinenst, majd New Jersey-ben letelepedett. A Delaware folyó közelében, pár mérföldre Trentotól, vett egy villát, s vadászgatott, halászgatott, míg vissza nem hívták Európába – jótevőjét megbuktatni.

A francia marsallok nem győzték tudatosítani a koalíció uralkodóival, hogy Napóleon császári címe csak megtévesztő látszat – uralma alapjai köztársasági vívmányokon nyugszanak, tehát nem kompatibilisek a történelmi királyságok szerkezetével.

Az események felgyorsultak.

Az osztrák császár úgy érezte, Mária Lujza császárnői címe, vagy unokája Római Királyi rangja már eltörpül a fejlemények mellett. Augusztus 12-én háborút üzent a franciák császárának. Vagyis a vejének. Meg a lányának.

A fegyverszünetnek 16-ig kellett volna tartania, de Blücher már 12-én támadást indított Boroszló térségében.

A legenda szerint, amikor Napóleon kezébe vette apósa hadüzenetét, egy szót sem szólt, csak bólintott.

Így kezdődött az eseménysor, melynek végén az illeriek a Moselig jutottak…

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>